bezár
 

art&design

2021. 11. 15.
Ki kell erőszakolnunk, hogy sikítson az a műanyag
Interjú Borsos Lőrinc művészpárossal az eddig elért eredményekről, az alkotói én fejlődéséről és a magyar művészek kitörési lehetőségeiről
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Borsos János és Lőrinc Lilla közös pályafutása 2008-ban kezdődött, ekkor született meg a kettőjük személyiségéből létrejött hibrid entitás. Munkájuk meghatározója a folytonos identitáskeresés egy látszólag feltérképezhetetlen úton, amelyen a 2000-es évek eleje óta haladnak. Az egyetemi tanulmányaik kezdetétől aktívan kiállító alkotópárt több díjra jelölték már, köztük az Esterházy Art Awardra és a Leopold Bloom Képzőművészeti Díjra. 2018-ban New Yorkban rendeztek kiállítást, mégis problematikusnak tartják a magyar képzőművészek nemzetközi helyzetét. Éppen ezért a Magyar Képzőművészeti Egyetem doktoranduszaiként egy, az aktuálistól radikálisan eltérő művészetoktatási modell gyakorlatba ültetéséért szeretnének tenni a jövőben. Az alkotói bázisukat és egyben otthonukat jelentő Art Quarter Budapest biztosít helyszínt a nemrég véget ért TECHNO WORLDS című kiállításnak, melynek maguk is résztvevő művészei voltak.

PRAE.HU: Rengeteg kiállításotok volt szerte a világban, Bukaresttől New Yorkig. Melyek voltak a legmeghatározóbb pillanatok a művészi karrieretekben? Miket tekintetek mérföldkőnek?

BJ: Tény, hogy volt pár kiállításunk a határon kívül, de a rengeteg azért talán túlzás. Minket alapvetően a krízis motivál, ami egyszerre jelentheti a környezetünkből eredő, illetve a saját identitás- és anyagi válságunkat. Éppen ezért azokra a helyzetekre tekintünk mérföldkövekként, amelyek valamilyen okból kifolyólag megoldhatatlannak tűntek, mégis sikerült rájuk valami megoldással előállnunk. Az első ilyen például a 2008-as gazdasági válság idején készült Diákhitel tartozásom forintban című képünk körül kialakult diskurzus volt, amelyet egy valós, hétköznapi problémára adott képzőművészeti reakció indított el. A kezdeményezésünk olyannyira hatásosra sikerült, hogy a szélesebb plénum felfigyelt a provokatív, problémafeltáró festményre, és végül kifizetésre került a fennálló diákhitel tartozás.

LL: 2006-ban végeztem a Magyar Képzőművészeti Egyetem festő szakán, amit egy hosszas útkeresés követett. Majd jött a 2008-as év, ami valóban nagyon meghatározó volt mindkettőnk életében, ekkor nyertem meg a STRABAG-díjat. Ez rendkívüli módon megerősített abban, hogy a pályán kell maradnom. Ezt követően döntöttük el, hogy együtt fogunk dolgozni Borsos Lőrinc néven. A Janó által is említett Diákhitel Tartozásom forintban című projekten keresztül világossá vált, hogy remekül kiegészítjük egymást. Továbbá volt még pár hangzatos akciónk, amelyek segítettek abban, hogy az általunk fontosnak tartott témák a figyelem központjába kerüljenek. Ezeken keresztül megtanultuk kézben tartani, olykor pedig teljesen elveszíteni az általunk gerjesztett folyamatok feletti kontrollt és arra jutottunk, hogy mindennél fontosabb megőrizni az autonomiánkat.

PRAE.HU: Jelenleg Budapest az otthonotok. Mit jelent számotokra az a hely, ahol éltek és dolgoztok? Van összefüggés egy adott környezet és az alkotómunka végeredménye között?

BJ: A lakhatásra vonatkozóan kompromisszumot kellett kötnünk. 2010-ben hazaköltöztünk Székesfehérvárra, mert felismertük, hogy másként nem tudjuk folytatni a jelenlegi praxisunkat, az alkotómunkát. Így jelenleg Székesfehérvár az egyik otthonunk, ugyanakkor a másik a budafoki műtermünk az aqb-ben. Tudatosan döntöttünk erről, mert azt éreztük, hogy szükségünk van a változatosságot és az ingerdús környezetet biztosító kétlakiságra ahhoz, hogy elkerülhessük a beszűkültséget. Minket az ellentétek és a belőlük fakadó feszültség mozgatnak. Amikor az aqb-be jöttünk, még nem gondoltuk, hogy egy dinamikusan fejlődő, potens környezettel és alkotói közösséggel fog megajándékozni bennünket, ahol több kiállítás- és eseménytervünk is megvalósulhat majd.

LL: Az ismerősi körünkben többen emigráltak, akik közül néhányan már megkérdezték, miért nem költözünk mi is külföldre. A helyzet úgy hozta, hogy a közös munka nyomán a lokális kérdések felé fordultunk. Ez egybeesett a 2010 környékén lezajló politikai paradigmaváltással is, amelynek hatására kialakult bennünk egy missziós kényszer, vagy nevezhetjük társadalomkritikus művészi attitűdnek is.

Borsos Lőrinc

Beast, Önkritikus Portré, fotó: Sulyok Miklós

PRAE.HU: Az első önálló kiállításotok a Mozdíthatatlan országcímet kapta, ami az imént érintett hazai közhangulatra kívánt reflektálni. Tekinthetjük a Borsos Lőrinc nevével párosuló, különböző hőfokon újra és újra megfogalmazott társadalomkritikai attitűdöt a művészi munkátok legfőbb motivációjának?

BJ: Az egyetem után 7 éven keresztül egy keresztény gyülekezet tagjai voltunk, annak lelki-szellemi-egzisztenciális viszonyrendszere határozta meg a mindennapjainkat, amely során, mint szolgálók a közösségépítés kérdéseire koncentráltunk. Miután 2008-ban elkezdtünk ismét képzőművészettel foglalkozni, az itt megszerzett attitűdöt próbáltuk átültetni a képzőművészeti önkifejezésbe. Mindennél jobban érdekelt, hogy hogyan lehetünk hasznos tagjai a társadalomnak. A társadalmi lelkiismeret és a nemzeti reprezentáció kritikája érdekelt bennünket, mégis valahogy belebotlottunk az aktuálpolitika erősen nyelvspecifikus és propagandisztikus problémakörébe.

LL: Viszonylag hamar elkezdtük érezni a hátulütőit annak, hogy elkötelezetten hazai problémákat céloztunk meg. A határokon belüli vizsgálódás elzárt előlünk egy nagyobb összefüggésrendszert, ráadásul a 2010 után fokozatosan leépülő kulturális intézményrendszer gátat szabott a szakmai fejlődésnek és számunkra rendkívüli módon megnehezítette az előrehaladást. Valójában megkésve realizáltuk, hogy távolabb kellene lépni, ha nyitottan és univerzálisan szeretnénk reflektálni a minket körülvevő világra. Én a legfőbb mozgatórugónknak talán a „belső migrációt” nevezném, mely során próbáltuk feltérképezni önmagunkat. Akkoriban többször volt szerencsénk külföldön lenni, de kiemelném például a selmecbányai rezidencia programot, ahol 3 hónapon át elvonultan dolgoztunk. Ez ugyan nincs túl messze Budapesttől, de az itt töltött idő alatt jöttünk rá arra, hogy sokkal mélyebb kútból szeretnénk meríteni, és ehhez újra kell értelmeznünk saját magunkat, illetve mindazt, amit csinálunk. Ennek eredményeképp jött létre 2006-ban a Nonentity című önálló kiállításunk a dunaújvárosi ICA-D-ben, ahol elkezdtük tematizálni a gyülekezetben eltöltött éveinket, de már kritikai szemszögből.

PRAE.HU: Valóban, a komfortzónából való kilépés és az azutáni útkeresés megfigyelhető a munkáitokon, a nyugtalan kísérletező hajlamon és az újításra törekvésen keresztül – ennek bizonyítéka például a fekete zománcfesték használata. Célotok, hogy hatást gyakoroljatok másokra?

BJ: Nem szeretjük a bekategorizálást. Amikor évekig tudatosan csinálsz valamit, akkor elkerülhetetlen, hogy kapj egy címkét. Művészként a szabadságot célozva pontosan ez ellen dolgozol. Amikor határokba ütközöl, igyekszel egyre messzebb tolni azokat. Harcolsz az általánosítás, a tabuk vagy a dogmák ellen. Ebbe az is beletartozik, hogyha az alkotási folyamat során valami rutinná válik, keresed a nézőpontváltoztatás lehetőségét, hogy kicselezve a megszokást újraértelmezhesd a helyzeted. Ez olyan törekvés, amely a komfortzóna ismételt elhagyására késztet. Ennek ellenére természetesen vannak visszatérő minták a működésünkben. Ilyen az egymással, illetve a legkülönbözőbb alkotókkal való kooperáció vagy akár a fényes fekete zománcfesték használata. Utóbbit Lilla kezdte el, majd közösen felismertük a benne rejlő kettősséget, ami minket is jellemez. Tulajdonképpen egy olyan dinamikus anyagról van szó, amely egyszerre fekete és fényes, tehát elnyeli a fényt, egyben tükrözi is, attól függően, hogy honnan nézed. Szimbolikáját tekintve tehát két, egymással ellentétes lényegiséget egyesít. A viszonyrendszerünket is pontosan ez a dualitás és az állandó nézőpontváltoztatás igénye határozza meg.

LL: Szinte már nincs is komfortzónánk, ami éppen annyira problémás, mint amennyire előnyös. A rutin szintén lehet kétélű, de ami a legfontosabb, hogy biztonságot és ritmust szintén adhat, amire nagy szükségünk volna. Sokszor hiányzik a balansz megtartó ereje, így minden egyes projektünk alkalmával meghalunk egy picit. Tehát újra kell tervezni mindent, újra kell formálni önmagunkat, és ez rengeteg energiánkat felemészti. Sokszor vágyom a normalitásra, amely kényelmet biztosítana, de nem vagyunk képesek örökösen így létezni, csak a szélsőséges helyzetekben. Viszont nem célunk, és nem is akarunk erőszakosan hatással lenni másokra. Az csakis úgy működhet, ha másokkal kölcsönhatásban részévé válhatunk valaminek. Azt hiszem, ezt nevezhetjük akár tanulásnak is.

Borsos Lőrinc

Kiállítás enterieur, The 3rd Half, Tic Gallery, Brno, Czech Republic, 2019. Fotó: Biró Dávid

PRAE.HU: Jellemző az eddigi művészi pályafutásotokra a tudatos tervezés? Kijelenthető, hogy következetesen építettétek fel azt az imázst, amit ma Borsos Lőrinc magáénak tudhat?  Fel tudnátok idézni, hogy pontosan mely lépések vezettek el idáig?

BJ: A belső útkeresésünk és a körülmények egymásra gyakorolt kölcsönhatásának köszönhetően vagyunk ma azok, akik. Hiába végeztem tervezőgrafikát az egyetemen és dolgoztam a reklámiparban néhány évig, a tudatos imázsépítés csak az egyik részét jelenti az egyenletnek, a megvalósulás körülményei, a közeg reakciói mindig új helyzetet teremtenek. A váratlan helyzetekkel aztán mindig kezdeni kell valamit, vagy adaptálódni, vagy improvizálni. Aztán a folyamatot minél transzparensebbé tenni. Nálunk minden nagyobb törés után önvizsgálat következett. Információgyűjtés és a reorganizálása mindannak, amiben hiszünk, és amit csinálni akarunk. Majd a tanulságok mentén újra belevágni az ismeretlenbe. Viszont ami a mi esetünkben szerencsés, hogy bár extrém változásokon mentünk keresztül, mindezeket valahogy sikerült mindig kisebb csúszásokkal többnyire szinkronban megélnünk.

LL: A kérdésed szorosan összefügg azzal, hogy önmagunk válságát nem letargiaként éltük meg, hanem pont ellenkezőleg. Lelkesen kerestük az új utakat és az inspirációt, így ismertük meg Miklósvölgyi Zsoltot, Nemes Z. Máriót és Seregi Tamást is (T+U), akikkel 2015-ben az első OFF Biennálén együtt dolgoztunk az Insecuritiy State című közös projekten. Itt meg kell említenünk a The Corporation nevű formációt (Borsos János, Lőrinc Lilla, Mátrai Erik, Szenteleki Gábor, Papp Gergely), ami a T+U-val koalícióban ezt a projektet jegyzi. A csoportot még 2000-ben alapítottuk a képzőművészeti egyetemen, így a Janóval történő együttműködésünk előképének is tekinthető. A csapat működését mindig az eseményközpontú gondolkodás jellemezte. Főként a techno szcéna határterületein működtünk, és ezt tesszük ma is különböző összetételben, más alkotókkal kiegészülve, hogy közös témák mentén a legkülönbözőbb médiumokkal játszhassunk.

BJ: Fontos lépés volt még az Önkritikus Portré is, amit Szenteleki Gáborral és Oltai Katával csináltunk együtt terápiás jelleggel. Ez a belső fejlődésünk szempontjából vízválasztó volt. Itt szűnt meg a megfelelési kényszer, és ezután mertük felvállalni és tematizálni a személyesebb kérdéseket.

PRAE.HU: A határok elmosása kontextusában nevezhető interkulturálisnak mindaz, amit csináltok?

LL: A formanyelv sok mindenben változott 2010 óta, hiszen a használt médiumokat jócskán kibővítettük. A zene és a performativitás legalább annyira előtérbe került, mint a képzőművészet. Nemcsak régóta vagyunk jelen a számunkra fontos elektronikus zenei közegben, hanem nyílt szándékunk, hogy a zenét vegyítsük a kortárs képzőművészettel, melynek része kell legyen egy olyan vizuális performatív tartalom, ami magában hordozza a képzőművészeti igényességet. Számunkra kulcsfontosságú, hogy megalkuvásoktól mentesen alakítható legyen a művészetünk. A flexibilitás szabadságot ad, ily módon bármit újraírhatunk, adaptálhatunk vagy éppenséggel újra felhasználhatunk.

BJ: Jó példa erre a 2020 októberében itt, az aqb-ben rendezett MMM című csoportos kiállítás. Ez gyakorlatilag anyagi források és kurátor nélkül, organikusan valósult meg, ráadásul magas szakmai minőségben. Ennek során a volt kőbánya eddig használaton kívüli terei kiállítótérré változtak, és semmi más nem kellett hozzá, mint a különböző adottságokkal rendelkező művészek kooperativitása, a diverzitás és a függetlenség, egymással kölcsönhatásban.

PRAE.HU: Számos elismeréssel büszkélkedhettek. Mindketten Derkovits ösztöndíjasok voltatok, 2012-ben Smohay-Díjat kaptatok, 2017-ben pedig a Leopold Bloom Képzőművészeti Díj döntősei közé választottak. Emellett a műveitek megtalálhatók például a Ludwig Múzeumban, a kismartoni Esterházy Kortárs Művészeti Gyűjteményben, a dunaújvárosi Kortárs Művészeti Intézetben, a Neu-Ulm-i Edwin Scharff Museumban és a listát még folytathatnánk. Mit jelent számotokra a siker? Alkalmazható egyáltalán ez a fogalom a művészetben? Mikor vagytok elégedettek egy munkával?

LL: Azt jelenti a siker, hogy csinálhatom amit akarok, még ha nem is kecsegtet anyagi haszonnal. Ha magával ragad az alkotói flow, akkor semmi más nem számít, elvégre az alkotás létrejövetele és megosztása a fontos, hiszen ehhez tudnak kapcsolódni emberek. Az eredmény akkor ért célba, ha képes nyomot hagyni a befogadókban. Én ekkor vagyok elégedett.

BJ: Nagyon sok sikert elkönyvelhettünk magunknak, de ezzel együtt sikertelenséget is. A legfontosabb, hogy a végeredmény magja egy olyan dolog legyen, ami kompromisszumok és megkötések nélkül játékból fakad. A legideálisabb alkotói közegben a társadalmi predesztináció egyes vetületei nem szűrődnek be, és megélheted a szabadságot úgy, ahogy akarod. Tulajdonképpen a szabad művészi cselekvés a legnagyobb siker.

Borsos Lőrinc

Carry Me, 2019, Hope The Fire Will Do The Work, Another Gallery, Ausztria, Fotó: Neogrády-Kiss Barnabás

PRAE.HU: Volt valaha olyan személy, akinek az iránymutatása befolyásolt benneteket a munkáitok során? Akire mesterként gondoltok?

BJ: A középiskolai rajztanáromat, Pinke Miklóst mondanám legelőször, aki annak idején többször megjegyezte, túlzottan manírosan rajzolok, és hiányzik belőlem az ihletettség. Sokáig nem értettem, mire gondol, és több mint egy évtized kellett ahhoz a felismeréshez, hogy a dolgokra való egyéni rácsodálkozás alakíthat ki saját művészi nyelvet.

A teljesség igénye nélkül kiemelném még a hazai szcénából Gerhes Gábort, a Kis Varsót, Tibor Zsoltot, külföldről pedig a Neue Slovenische Kunst-ot, a Church of Eutanasia nevű formációt, és Michael Müllert, akiknek a munkája hatott ránk. De rajtuk kívül gyakorlatilag mindenkit, aki az eddigi életünk során körülvett minket, függetlenül attól, hogy az adott személy művész-e vagy sem.

LL: Pinke engem is tanított, rendkívüli pedagógust ismertem meg a személyében, aki arra bátorított, hogy mutassak többet magamból, mert a festői ént nem lehet eljátszani. „Ki kell erőszakolnunk, hogy sikítson az a műanyag” – e mondat akár a mottónk is lehetne. Ez eredetileg egy Pilinszky idézet – amit átköltöttem –, mely pontosan így szól: „Szóval a műanyagot műanyagabbá kell tenni, és abban a pillanatban elkezd sírni, és abban a pillanatban a tortúra súlya alatt egy olyan sikolyt ad, mint a mártírok.”

PRAE.HU: Jelenleg mindketten a Magyar Képzőművészeti Egyetem doktori képzésében vesztek részt. Mondanátok néhány szót az egyetemen ezidáig megszerzett tapasztalataitokról?

BJ: A tervezőgrafika szakon visszafogott tudásátadást tapasztaltam egy avítt rendszerbe ágyazva. Ezzel szemben a DLA-n egy kicsit olajozottabb a rendszer, bár az elméleti kutatás formai megkötéseit tekintve az akadémizmus korlátai azért itt is jelen vannak. A képzés során a hallgatók által egyénien választott témán alapulóprojektalapú kutatás történik, melyben témavezetők segítik őket. Ehhez évről-évre változó témájú előadássorozat kapcsolódik, melyeket az adott tematikához kapcsolódva szakmai, nem ritkán külföldi vendégelőadók tartanak. Élvezetes a legkülönbözőbb kutatási folyamatokba belelátni és magamat egy hosszútávú tudatos kutatói gondolkodásra ösztönözni a programmal, de aktív művészként úgy érzem, hogy per pillanat a gyakorlati munkám az elméleti kutatás rovására megy. Gondolom, amikor majd elkezdem a dolgozatomat megírni, mindez a visszájára fordul majd.

LL: Az egyetem elvégzése után hiányérzetem volt. Meg akartam tapasztalni, milyen interdiszciplináris keretek között tanulni, ahol nem választják külön az egyes művészeti irányok hallgatóit. A DLA miliője egészen más, mint a megszokott egyetemi oktatás. Az ott eltöltött időt inkább kölcsönös tanulási viszonynak hívnám, hangsúlyozva, hogy ilyennek kellene lennie az alap- és mesterképzésnek is. Azt viszont hozzátenném, hogy a doktori képzés tudatosabb művészeti attitűdöt és kész elképzeléseket kíván meg. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a disszertációm megírása sajnos évek óta tolódik...

PRAE.HU: Hogy látjátok, művészeti ambíciókat dédelgető fiataloknak szükséges intézményes képzésben részesülniük, ha valóban a művészetből szeretnének megélni? Mi a jelentősége ma a művészképzéseknek?

BJ: Kellene lennie a hagyományostól elrugaszkodott művészetképzésnek, ami a saját művészi én felépítésével és kidolgozásával egyidejűleg a művészeti életben alkalmazható praktikumokat tanít. Hogyan kommunikálj művészként? Hogyan nézzen ki a CV-d? Mi a jelentősége a galériáknak a művészek életében? Ilyen és ehhez hasonló kérdések szinte fel se merülnek, és ennek hiányát lépten-nyomon érezzük. Az önmenedzselésre igenis égető szükség van. Az FKSE például egy olyan intézmény, melynek tagjaként pályázatokon vehetsz részt, csinálhatsz kiállításokat és találkozhatsz sorstársakkal, megvitathattok hasonló problémákat, gyakorlati tanácsokkal láthatjátok el egymást.

PRAE.HU: Jelentős hazai és külföldi publikációk jelentek már meg rólatok. Hogy érzékelitek, megfelelő mértékben és kielégítő módon foglalkoznak ma a magyar, illetve a külföldi médiumok a kortárs művészekkel?

BJ: Nem igazán, Magyarországon e téren is szűkösek a lehetőségek. Nincsen valós művészeti piac, ugyanakkor tucatnyi galerista próbál kapcsolatot teremteni csekély számú gyűjtővel. Így a működési nehézségek egyfolytában felszínen vannak, amit az egyes médiumok pontosan látnak. Egy ennyire kicsi művészeti közegnek szüksége lenne nemzetközi összeköttetésre, ami szintén hiányzik. Az ebből következő bezártság felfoghatatlan kitettséget és hátrányt jelent az itthoni művészek számára. Külföldi galerista nélkül – aki összekapcsolhatna a nemzetközi piaccal – a médiumok jelentősége elenyésző. Addig is maradnak a különböző külföldi művészekkel történő alkalomszerű kollaborációk, mint mikrodiplomáciai törekvések.

Borsos Lőrinc

Chaos Reigns, 2020, Mine My Mind, AQB pince, Budapest, fotó: Dávid Biró

PRAE.HU: 2018-ban három hónapot töltöttetek New Yorkban, ahol Daniel Hüttlerrel közösen csináltatok egy kiállítást And after the fire came a gentle whisper: SHOW ME YOUR FETISH!címmel az Another Galleryben. Mesélnétek ennek körülményeiről? Hogyan találtatok rá erre a lehetőségre?

LL: 2018-ban Brnoban egy rezidenciaprogramon ismerkedtünk meg Daniellel, akit ezt követően gyakornokként bevettünk a projektjeinkbe. Kiadványokat, weboldalakat, videoklipeket készítettünk együtt, majd a Trafóban csináltunk egy kiállítást, ahol már közös munkáink szerepeltek. Olyan kölcsönhatás alakult ki közöttünk, amire azelőtt nem volt példa. Daniel belülről akarta megélni, hogy mit jelent Borsos Lőrincnek lenni. A részünkké szeretett volna válni oly módon, hogy befolyásolja az alkotások irányvonalát. Meghatározó tapasztalás volt, hogy el tudtuk engedni a kontrollt, és akár át is adtuk neki az irányítást. Meglepően újraprogramozta a gondolkodásunkat.

New York sokkoló volt, ugyanakkor egy lehetőség, amivel utólag visszatekintve tudtunk élni. Létrehoztunk egy önszerveződő kiállítást, amivel új útra léptünk. Szereztünk egy pincehelységet, ami kezdetben műteremként funkcionált, s miután felfedeztük annak off-space jellégét, kialakítottuk belőle az Another Gallery-t. Hátország nélkül, Do It Yourself módon, de megcsináltuk. Ehhez hozzájárult az is, hogy a social media által fellazult határok és kategóriák révén validdá válnak fiktív személyek, helyek, események, ráadásul az internet szervező erejének hatékonysága semmihez nem hasonlítható. A megfelelő minőségű dokumentáció abszolút mértékben kiszélesíti a mozgásteret, és ezt ki is használtuk.

BJ: Daniel ekkor alkotópartnerré lépett elő. A New York-i kiállítás túlnőtt Borsos Lőrincen, ahol három egyenrangú partnerként dolgoztunk együtt. Talán ezt nevezhetjük fejlődésnek. New Yorkban ismeretlenek és észrevehetetlenek voltunk, ami végtelen szabadságot és hatalmas löketet adott a kreativitásunknak, hiszen éreztük, hogy nincs vesztenivalónk. A nagy várakozásokat követően átestünk a holtponton, ennek eredménye lett az And after the fire came a gentle whisper: SHOW ME YOUR FETISH! című kiállítás. Azt nem mondhatjuk, hogy intézményi támogatás nélkül, de alulról építkeztünk. A helyet a Residency Unlimited segítségével szereztük meg, anyagokkal és eszközökkel pedig részben a Materials for the Arts nevű fantasztikus kezdeményezés látott el. Egy hónap kultúrsokk után elkezdődött a munka, majd a harmadik hónapban arra eszméltünk, hogy a végleges kiállításban benne van minden, amit szellemi értelemben magunkkal hoztunk. Minket az elit képzőművészeti közeg ellenpólusát képező kultúrafogyasztók érdekelnek, őket szeretnénk elérni, de ez csak szabad művészettel lehetséges. Hadd idézzem fel a The Corporation manifesztójának egy mondatát: „A művész szabad, bárhol, bármilyen eszközből képes művészetet csinálni.” Ezt az ideát valljuk a mai napig, minden kihívásával és felelősségével együtt.

PRAE.HU: Véleményetek szerint milyen feltételeknek kell megfelelnie egy magyar művésznek ahhoz, hogy külföldön is felfigyeljenek rá? Számotokra mitől fontos egy művész ma?

BJ: Az individuális útkeresésnek nincs receptje, de fel kell ismerjük, hogy szükségünk van szellemi társakra és szövetségesekre, mert tapasztalatom szerint egyedül nem sokra megyünk. Ezen túl nem árt, ha kíváncsiak vagyunk, hiszen minél több ingerrel találkozunk, annál összetettebb lehet a világképünk, így az alkotás során mélyebb kútból meríthetünk. Emellett merjünk kockáztatni, hogy a víziónkat akár a közegellenállással szemben is megvalósítsuk. Persze az sem árt, ha beszélünk angolul és képesek vagyunk az önmenedzselésre. Tudni kell létrehozni olyan munkákat, amik elemi erővel hatnak akár a laikus közegre is.

LL: Az enyém egy emocionális megközelítés, a szenvedélyességet vagy még inkább a mániát emelném ki. Ne racionális megfontolások vezessék, hanem egy belső kényszer, ami vágy és üzemanyag egyszerre.

Ugyanakkor az is elmondható, hogy látni lehet egy felívelő tendenciát. Az újabb generációk egyre proaktívabbak és tudatosabbak, folyamatosan mozgásban vannak, keresik a lehetőségeket, és élnek is vele. Sőt, sokkal mobilisabbak az elődeiknél, van igényük arra, hogy internacionális művészeti világban szocializálódjanak. Lényegében elsajátították a kozmopolitizmust. Az internet révén tényleg kinyílt a világ, és jelenleg ennek ők a legnagyobb nyertesei.

PRAE.HU: Már hosszú ideje a pandémiához kell világszerte alkalmazkodnia a kulturális életnek. Ennek tudatában mik a jövőbeni terveitek, hosszútávú céljaitok?

LL: Régóta álmunk a képzőművészti oktatási rendszer megreformálása. Tudom ezek nagy szavak, de itt az ideje elrugaszkodni az akadémikus sémáktól, hiszen lenne igény a módszertan felfrissítésére. A távoli jövőben szeretnénk alapítani egy kulturális inkubátort, ahol projektalapon megvalósulhatnak művészeti teljesítmények. Ez pedig csak úgy lehetséges, ha egy safe space-t biztosítunk az alkotni vágyók számára. Megfogalmazódott bennünk az igény, hogy a megszerzett tudásunkat, tapasztalatainkat visszaforgassuk a művészeti közegbe. Ez egy választott út, amelyet ki kell még taposnunk, és ha sikerül, akkor megvalósulhat egy alternatív közösséget tömörítő szabad iskola, ahol egymástól tanulhatnak a művészek.

BJ: A kulturális exchange mindennél fontosabb. Megalapozásához elengedhetetlen a hosszútávú építkezés, amely az emberi kapcsolatokon és a résztvételen múlik. Ezt folyamatosan szem előtt kell tartanunk. Számunkra jó példa erre a legutóbbi esemény, amit szerveztünk. Augusztus 28-án nyílt meg a Goethe Intézet és az aqb által szervezett TECHNO WORLDS című utazó kiállítás Budapesten, ahol mi is szerepeltünk egy helyspecifikus munkával, valamint a The Corporation kollektívával, az Exiles kiadóval karon öltve mi csináltuk a hivatalos záróeseményt. Ez egy egész estés techno party volt 13 liveact-el az aqb-ben található 4DSOUND System tereiben, melyeket helyspecifikus (fény)installációkkal láttunk el, és lehetőségünk volt együtt dolgozni olyan, általunk nagyra tartott performansz művészekkel, mint a Hollow, vagy a Deeper F. Collective, akik az este során spontán akciókkal tovább színesítették az esemény minden érzékszervre gyakorolt hatásmechanizmusát. Az eseménynek helyet adó aqb az elmúlt 10 év alatt a szabad elképzelések és az aktív együttműködések színterévé nőtte ki magát. Úgy gondolom, lehetne a bázisa annak az alternatív képzésnek és közösségépítésnek, amelynek igénye egyelőre csak a fejünkben létezik.

 

Portréfotó: Szombat Éva

 

 

A prae.hu művészeti portál Külföldön Sikeres Magyar Művészek kutatási projektje szempontjából különösen fontos Borsos Lőrinc tapasztalata, miszerint az individuális útkeresésnek nincs receptje, de fel kell ismerjük, hogy szükségünk van szellemi társakra és szövetségesekre, mert tapasztalatom szerint egyedül nem sokra megyünk. Persze az sem árt, ha beszélünk angolul és képesek vagyunk az önmenedzselésre.
nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Tóth Ádám --


További írások a rovatból

art&design

Ember legyen a talpán, aki az űrbe akar utazni Ember legyen a talpán, aki az űrbe akar utazni
Beszélgetés Hargitai András audiovizuális művésszel az Extrasolar című performansz kapcsán
art&design

Agyagba szőtt víziók Agyagba szőtt víziók
Rozsda Endre Vallaurisban készített kerámiái és azok hatása az életműben
art&design

A QAnontól a Snapchat diszmorfiáig A QAnontól a Snapchat diszmorfiáig
Az #IFeelSeen című kiállítás elméleti kereteiről

Más művészeti ágakról

irodalom

Balassi istenes énekei és a „maga kezével írt könyv” Balassi istenes énekei és a „maga kezével írt könyv”
Kísérlet Balassi kötetének rekonstrukciójára 3.
Piros Vera Eltévesztettem drágám című könyvének bemutatója
Ridley Scott: A Gucci-ház


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés