A fenti táblázatban egyrészt láthatjuk, hogy a Balassa-kódexben szereplő címiratok, bár néhol  valamennyire leegyszerűsített formában, de mégis pontosan hagyományozódtak át a nyomtatott kiadásokba (és természetesen csak akkor, ha az illető vers szerepel az adott nyomtatványban). Az is látszik, hogy a címiratok általában mind a vegyítő (pl. Bécs, 1633), mind a szétválasztó (pl. Lőcse 1670) kiadásokban majdnem azonos formában olvashatók – ami tény egyébként újfent megerősíti azt a feltételezést, hogy lehetett egy ősforrás, amit akár „maga kezével írt könyv”-nek is nevezhetünk.

Két fontos megállapítást tehetünk:

1) A nyomtatott kiadásokba alig kerülnek át a nótajelzések,

sőt a kódex hatvanharmadik verse kivételével elmaradnak (ebből a szempontból kivételes az 1665-ös kassai kiadás, de ebben a kiadásban is csak azoknak a verseknek van – általában későbbi dallamokra utaló – nótajelzése, amelyek nincsenek benne a kódexben. A kódexben is olvasható versek nótajelzése itt sem olvasható, azaz kijelenthetjük, hogy a kassai nótajelzések általában nem Balassi kötetéből származnak).

2) A kötet kontextusára vonatkozó megjegyzéseket a nyomtatott kiadások rendre elhagyják.

Pl. a harmincharmadik címiratából, „A nótája: Bánja az Úr Isten, kiben bűne bocsánatjáért könyörgött akkor, hogy házasodni szándékozott” a nyomtatott kiadásokban ennyi marad: „Melyben bűne bocsánatjáért könyörög”; a tizenegyedik vers címiratából, „Borivóknak való a Fejemet nincsen már nótájára in laudem [verni] temporis” pedig ennyi: „In laudem verni temporis”, ugyanígy marad el a hatvanegyedik címiratából az „Egy katonaének”.

Amelyik versnek nincs címirata

Amennyiben a címiratok hagyományozódást komoly szempontnak vesszük (és megtehetjük, hiszen játszunk, és játékunkban a nyomtatványok is cinkosok), akkor azokat az istenes verseket, amelyek a nyomtatott forrásokban címirat nélkül olvashatók, talán kizárhatjuk a kötetből.

1) Eszerint eljátszhatunk a gondolattal, hogy kizárjuk a kötet anyagából az összes nyomtatott forrásban címirat nélkül szereplő „Adj már csendességet” kezdetű verset.[1]

2) Egyik forrásban sincs címirata, épp ezért talán kizárhatjuk a kötet anyagából a „Mennyei seregek…” kezdetű, illetve a „Mint a szomjú szarvas…” kezdetű zsoltárparafrázist is; bár ezeknek van – talán címiratként is értelmezhető – zsoltárszáma, pl. „Ex psalmo 42.”, vagy „Psal. 148.

Lehet-e szerzői eredetű címiratnak venni egy zsoltárszámot?

Ezeket a zsoltárszámokat – véleményem szerint – csak komoly fenntartásokkal értelmezhetjük címiratként.

Kijelentésem alátámasztására két érvem is van:

Első: A 17. században megjelent Balassa Bálint istenes énekei nyomtatott kiadásaiban minden zsoltárparafrázis ugyanígy számmal van megjelölve, azok is, amelyeket mai tudásunk szerint biztosan nem Balassi írt. Nem csoda és nem is különleges dolog, ha egy zsoltárparafrázist egy énekeskönyvben a számával jelölnek, hiszen a zsoltárokat számokkal szokás jelölni; azaz önmagában egy számot nehéz Balassi-címiratként értelmezni – bár ezt a lehetőséget ettől még természetesen teljes biztonsággal nem zárhatjuk ki, de ha a kötet részeként akarjuk elképzelni, akkor elvesztettünk egy bizonyítékot.

Második: A Balassa-kódex és a nyomtatott kiadások között egyetlen olyan redukcióra van példa amikor teljes címiratból pusztán zsoltárszám lesz: a kódex 63. versének „Psal. 27. Translatio Ungarico Carmine juxta Buchananj Paraphrasin Egy olasz ének Notájára” címiratából a bécsi kiadásban „Psalmus 27.” lett. A többi kiadásban azonban szinte szóról-szóra megmaradt a kódexben is olvasható címirat (sőt pl. az 1670-es lőcsei és az 1677-es kolozsvári kiadásba pontosan, szó szerint áthagyományozódott a nótajelzés is!). Tehát igen-igen kicsi esélye van annak, hogy egy eredetileg a kötet részét képző zsoltárparafrázis pusztán számával hagyományozódott volna át a nyomtatványokba.

Összefoglalva: mivel a nyomtatott kiadásokba a rendelkezésünkre álló források szerint meglehetős pontossággal áthagyományozódtak Balassi-kötetének címiratai, ebből következik az is, hogyha egy versnek a nyomtatott források egyikében sincs címirata, abban az esetben komolyan számot kell vetnünk azzal a lehetőséggel, hogy az illető vers nem volt sohasem a Balassi-kötet része, illetve ha egy versnek van címirata, az valószínűleg annak a jele, hogy az illető vers a kötet része volt.

A fentiek alapján tehát a két zsoltárparafrázis talán kizárható a kötet anyagából – megjegyezve azt, hogy a címiratok hiányán túl nem ártana néhány más szempont is, hogy biztosabbak lehessünk a dolgunkban, illetve eközben azzal a ténnyel is újra meg kell barátkoznunk, hogy a Balassa-kódexben sincs mindegyik versnek címirata, és azzal a ténnyel is, hogy a „maga kezével írt könyv”-ön kívül is létezhetnek Balassi-versek.

Lehet-e szerzői címiratként értelmezni egy latin kezdősort?

Beláttuk, hogy egyértelmű és bevett gyakorlat, amikor egy Balassi Bálint istenes éneki-nyomtatvány pusztán számmal jelez egy zsoltárparafrázist. Azonban az a megoldás, amikor a zsoltár kezdősora is olvasható kvázi címiratként a zsoltárszám után latinul, és ez makacsul áthagyományozódott mindegyik nyomtatványba, ezt – feltételezésünk szerint – nem szabad pusztán véletlennek tekinteni, inkább valamiféle forráshoz hű szöveghagyományozódás jelének kell vennünk.

Esetünkben tehát az „Az Te nagy nevedért…” kezdetű versről, amelynek minden nyomtatványban ez a címirata: „Psal. 54. Deus per nomen tuum serva me etc.” feltételezésünk az, hogy ebben az esetben szintén a szerzői címirat töredékével kell számolnunk – tehát ez a vers inkább lehetett a Balassi-kötet egyik darabja, mint a 42. vagy a 148. zsoltár; kevés más oka lehet ugyanis a latin kezdősor idézésének, mint hogy a szerzői alapszövegben is olvasható volt, és a nyomtatványok összeállítói ezt a szerzői megoldást hagyományozták át megható tisztelettel a nyomtatott kiadásokba; hiszen bármelyik más zsoltárparafrázist lehetne jelölni latin kezdősorral. Miért épp ez az egy maradt ránk így?

Mi a teendő, ha egy versnek valamelyik nyomtatványban van, egy másikban viszont nincs címirata?

Egy ilyen vers van, az „Oh, én kegyelmes Istenem…” kezdetű könyörgés. A vers különféle címiratokkal maradt ránk. A Lugossy-kódexben „Confessio de peccato” (azaz ’gyónás a bűnről’) címirat után, a bécsi (1633) illetve kassai (1655) kiadásokban MÁS címirat után olvasható ez a vers, a lőcsei (1670) és kolozsvári (1677)-es kiadásokban viszont „Mégis azonról” címirat olvasható a vers előtt.

A szakirodalmi konszenzus és a korszerű Balassi-kiadások szerint Balassitól a „Mégis azonról” címirat származik – és ez szinte biztosan igaz is. Egyedül ez a címirat olyan, hogy csak egy kötetkompozícióban értelmes, azaz egy olyan vers, ami ’ismét ugyanarról’ szól, mint az előző. A kötet kontextusából kiemelve viszont ez a címirat értelmetlenné válik, és ez lehet az oka annak, hogy mind kéziratos, mind nyomtatott forrásokban előfordul, hogy elmarad, illetve kicserélik a tartalom-összefoglaló jelentésű „Confessio de peccato”-ra, amely inkább cím, mint címirat, és amely címmel a vers önmagában, egy kötet kontextusán kívül is megállja a helyét.

Ez a címirat viszont igen nagy segítség annak, aki a kötet rekonstrukciójára készül, hiszen ha találunk egy olyan verset, ami lényegében ugyanarról szól, mint ez, akkor megtaláltunk két egymás után következő verset – mint amikor egy boltozat visszaépítője két egymás mellé illeszthető bordaelemet talál.

Ezek után lássuk, hány olyan vers maradt, amelyik még „játszik”:

1. Lelkemnek hozzád való

2. Oh, én kegyelmes Istenem

3. Bizonnyal ismerem rajtam

4. Oh, én Istenem ím mi

5. O, Szent Isten, kit kedvedben

6. Kegyelmes Isten, kinek kezében

7. A Te nagy nevedért

8. Három Himnusz a legszentebb Háromsághoz

9. Segélj meg engemet

10. Végtelen irgalmú

Életrajzi vagy egyéb okok miatt a kötetből szinte biztosan kizárható

Van egy olyan vers, amelynek bár van minden nyomtatott kiadásban visszaköszönő címirata, de amelyet életrajzi (és talán poétikai) okok miatt mégis ki kell zárnunk a kötetből. Ez pedig „A „Végtelen irgalmú…” kezdetű 50. zsoltárparafrázis. Ennek címirata a nyomtatványokban leggyakrabban: „Ezt a' Psalmust a' Beza verseiből fordította csak halála előtt való betegségében”. Ha ezt a címiratot valamennyire dokumentum-értékűnek fogadjuk el (eddig a Balassi-szövegkiadások mindegyik összeállítója így tett), akkor ezt a verset is elbúcsúztathatjuk, hiszen Balassi élete végén, 1594-ben biztosan nem foglalkozott kötetkomponálással.

Ezzel a verssel egyébként nemcsak az a baj, hogy a címirata nem Balassi műve, és ez a címirat egyértelműen kiemeli a kötetkompozícióból, hanem inkább az, hogy úgy tűnik, mind a közvetlen utókor, mind a kutatás által fenntartással kezelt verset nem Balassi, hanem Rimay írta.

Egyrészt: valószínűtlen, hogy egy súlyos, halálos kimenetelű seblázban szenvedő, comb- (vagy ágyék-) sérült, ember halálos ágyán „Beza verseiből” bűnbánó zsoltárt fordít – ezért a címirat inkább tűnik Rimay (és Dobokay?) Balassi-kultusz-építő gesztusának, mint hiteles dokumentumnak – és ezáltal a vers is inkább tűnik Rimay Balassi-kultusz-építő gesztusának, mint Balassi művének: hiszen honnan vett volna Rimay egy Balassi-verset ahhoz, hogy abból Balassi által a halálos ágyán fordított verset kreáljon?

Másrészt: ebben a versben olvasható „bűzös förtelmem büdös szaga” szinesztéziás jellegű fordulat kifejezetten manierista-rimays, Balassira nem jellemző; Balassi a bűzös és büdös szavakat egyáltalán nem is használta, az ő neve alatt ez a két szó költeményeiben mai tudásunk szerint csak ebben a versben olvasható – Rimay viszont kifejezetten gyakran él ezekkel a szavakkal illetve ezzel a szinesztéziás megoldással („Az rossz, feslett erkölcs, ha csak rád lehell is, / Elhidd, mirigyesít, s igen dögösít is, / Ne nyeld s nyald hát bátor kóstoló ízit is; / Érezheted annak jó távul bűzit is.” vagy „Semmi zsoldjok nincs itt az délceg latroknak, / Akik nyomozói bordélybarlangoknak, / Olly bűzök vagyon itt, mint őszi bakoknak, / Itt nem kívántatnak, éljenek magoknak.” illetve: „Megesküdt az én szám, / Mely órában hozzám / Felkiáltand az bűnös: / Nem lehet olly vétkes, / Oly undok, fertelmes / És megsenvedett büdös, / Hogy kedvvel ne lássam, / S róla azt mondhassam, / Hogy jómra nem érdemös.”).

Egyébként épp a fenti okok miatt tartja ezt a verset a Balassi-kutatás is kétes hitelűnek, vagy legalábbis olyan Balassi-versnek, amelyet Rimay átstilizált – de ettől még minden „korszerű” kiadásban Balassi műveként szerepel.

Én viszont ezt a verset végleg kiemelném a Balassi-életműből.

Maradt kilenc

Célunk a kötet rekonstrukciója, de nem az, hogy éppen kilenc verset találjunk; ám a fenti szempontok alapján megrostált istenes versekből éppen kilenc marad – a kilenc helyre.

1. Lelkemnek hozzád való

2. Ó, én kegyelmes Istenem

3. Bizonnyal ismerem rajtam

4. Ó, én Istenem, ím mi

5. Ó, Szent Isten, kit kedvedben

6. Kegyelmes Isten, kinek kezében

7. A Te nagy nevedért

8. Három Himnusz a legszentebb Háromsághoz

9. Segélj meg engemet

Ezek után végre megkísérelhetjük helyére illeszteni ezt a kilenc leomlott „boltozati bordaelemet” – és ha ez sikerült, akkor még majd röviden vissza kell térnünk a két, csak számmal jelzett „Mennyei seregek…” kezdetű, illetve a „Mint a szomjú szarvas…” kezdetű zsoltárparafrázis kérdésére, illetve eltűnődhetünk azon, el lehet-e helyezni a kötetben a két töredéket, amelyiknek csak a kezdősorát ismerjük.

A cikksorozat következő részében már erre fogunk kísérletet tenni.