A londoni Daily Telegraph napilap 1860. január 17-i számában az alábbi beszámolót olvashatjuk: „»Broughton úr, county magistrate [grófsági békebíró], a nottinghami városházán tartott gyűlés elnöke kijelentette, hogy a város népességének csipkegyártással foglalkozó részében olyan fokú szenvedés és nélkülözés uralkodik, amilyen a civilizált világban másutt ismeretlen. (…) 9-10 éves gyerekeket reggel 2, 3, 4 órakor kirángatnak piszkos ágyukból, és arra kényszerítik őket, hogy puszta megélhetésükért éjjel 10, 11, 12 óráig dolgozzanak, miközben végtagjaik elsorvadnak, termetük összezsugorodik, arcvonásaik eltompulnak, emberi lényük teljességgel kőszerű kábulatba merevedik«”. A Gyermekmunka Bizottság 1863-as jelentése pedig így fogalmaz: „William Wood kilencéves, [ám] hétéves és tízhónapos volt, amikor dolgozni kezdett. Kezdettől fogva (…) a készre formázott árut hordta a szárítószobába, hogy aztán az üres formát visszahozza. A hét minden napján reggel 6 órára jár munkába és körülbelül este 9-kor végez. »Este 9-ig dolgozom a hét minden napján. Így például az utóbbi 7–8 héten«. Tehát tizenöt órás munka egy hétéves gyermeknek”.* Mindkét idézett példát Marx Károly tette közismertté A tőke első kötetének gyermekmunkával foglalkozó részében. Ez a szöveghely elsősorban a modern kapitalista társadalom társadalmi igazságtalanságaira mutatott rá, egyszerűbben fogalmazva arra, hogy a városi szegények gyermekeit fizikai munkára használták, ugyanakkor azt is kiemelte, hogy a gyermekek ilyen mérvű kizsákmányolása akkor már sértette a gondolkodó emberek erkölcsi érzékét.

1863. december 3-án jelent meg a párizsi Le Figaróban Charles Baudelaire A modern élet festője című nagyhatású esszéjének harmadik része. „Így – írja Baudelaire –, hogy mélyebbre hatolhassunk lényének megértésében, mindjárt (…) jegyezzük meg a következőt: a kíváncsiságot úgy tekintjük, mint tehetségének kiindulópontját. […] A kíváncsiság végzetes, ellenállhatatlan szenvedélyévé vált. Képzeljenek el egy művészt, aki szellemi értelemben örökké a lábadozás (convalescence) állapotában van […]. A lábadozás olyan, mintha gyermekkorunk térne vissza. A lábadozónak, miként a gyermeknek, megvan az a rendkívüli képessége, hogy mohón érdeklődik minden iránt, még ha látszólag a legközönségesebb dolgokról is van szó. Idézzük fel, ha tudjuk, a képzelet visszatekintő erejével legzsengébb gyermekkorunk legelső benyomásait, s mindjárt rádöbbenünk, hogy milyen rendkívüli módon hasonlítanak azokra az oly eleven élményekre, melyekben később, valamilyen testi betegség idején volt részünk […]. A gyermek mindent újnak lát, örök mámorban él. Ahhoz, amit inspirációnak hívunk, semmi sem hasonlít jobban a gyermek öröménél, midőn megízleli a formát és a színt. […] Ennek a kipusztíthatatlan és boldog kíváncsiságnak kell tulajdonítanunk a gyermekek mohó nézését, midőn az állatok odaadó bámulatával tapadnak rá az újra, bármi legyen is az: egy arc, egy táj, egy fénynyaláb, csillogó tárgyak, színek, színjátszó kelmék vagy a toalettnél ékesített szépség varázslata”.[1] Tegyük hozzá, Baudelaire a zsenialitást „önként visszahívott” gyermekkornak, gyermeki szellemnek nevezi. Vagyis a gyermeki ráeszmélésben, rácsodálkozásban és az újat kereső világlátásban látja a művészi attitűd foglalatát.

Fajó János: Két egész, két félszín. 1998, olaj, fa, 90x90 cm

Ezt a két klasszikus szöveghelyet azért választottam ki, mert velük szerettem volna demonstrálni azt, ahogyan a 19. századi európai kultúra és tudomány feltalálta a gyermekkort. A téma nagy kutatója, Philippe Ariès egyszer úgy fogalmazott, hogy a középkor vagy a kora újkor számára az önmagában vett gyermekkor elképzelhetetlen volt. Akkor ugyanis a gyermeket munkára és hadra fogható kis felnőttnek kezelték, akik kisebb, gyengébb és tökéletlenebb mint a felnőtt ember, ezért voltaképpen ágyútölteléknek is használható. A felvilágosodás által megindított szemléletváltást aztán a 19–20. század fordulóján megerősödő gyermeklélektan teljesíti ki azzal, hogy évtizedeken keresztül dolgozza ki a születéstől a 10–11. életévig tartó gyermekkor fogalmát, illetve belső fejlődési szakaszait, melyeknek az értelmi képesség és a társas hatóképesség fejlesztése szempontjából központi fogalma: a játék. Jean Piaget, Henri Wallon és mások nyomán, Magyarországon Mérei Ferenc dolgozta ki legplasztikusabban e kérdéskört.

„A gyerekek világa nem abban különbözik a felnőttek világától – írja –, hogy méretei kisebbek, határai szűkebbek, lehetőségei zártabbak. Nem abban, hogy kevesebb, gyengébb, vagy tudatlanabb, hanem abban, hogy szerkezetében, törvényszerűségeiben más. A különbség nem mennyiségi, hanem minőségi. A gyermek világa nem hiányos felnőtt világ, élete nem hézagos felnőtt élet: önkörében teljes világ ez és csorbítatlan egészet alkot, sajátos törvényszerűségekkel és sajátos valóságokkal. (…) A játék nem ok, nem cél, nem eszköz, hanem maga a gyermeki cselekvés”.[2] A pszichológus szerint a nagyjából 3 éves korig tartó időszakot az érzékszervi–mozgásos feladatmegoldás, a 4–7 éveseket az élménygondolkodás jellemzi leginkább, s ezt követi a 7. életévtől a logikai műveletek alkalmazása, a fogalmi gondolkodás kialakulása. A vizuális ábrázolás és játék szempontjából talán a közbülső időszak a legizgalmasabb, amennyiben a grafikus leképezés már alkalmazkodik a külső világ tárgyaihoz, személyeihez, de a gyermek kezét még nem kötik meg az – iskolában elsajátított – ábrázolási konvenciók. Éppen ezért a gyermekrajzok érzelmekkel gazdagon átitatott munkák, a sötét tónusok, nagy kapuk többnyire szorongást, a zsúfoltság erős indulati hátteret feltételez, míg a szereplők között fennálló aránybeli különbségek az érzelmi intenzitást jelzik (mondjuk, édesanya alakja nagyobb mint egy hatemeletes épület).[3]

De hogy kerül a csizma az asztalra? Mi köze a felnőttek által sokszor lebecsült, merthogy nem valósághű gyermekrajzoknak a képzőművészethez?

Ahogy a Baudelaire-től vett idézetben is láthattuk, a gyermek a felnőttvilág társadalmi normáinak káros befolyásától és ábrázolási konvencióitól mentes, az újra életkorából fakadóan fogékony élőlény, aki az új művészetet óhajtó alkotónak mintájául szolgálhat. Ahogy újfent Mérei fogalmaz, a „gyermeki egyik forrása lett az esztétikumnak. A gyermek szemével látni, ez nemcsak egy további szempontból gazdagítja ismereteinket, hanem egyben olyan indulati sűrűséget, drámaiságot visz az átélésbe, olyan esetlegességekben láttatja meg a lényegest, amilyet a gyermekek játékaiban észlelünk. A többszempontúság, az átlátszóság, a jelzés az ábrázolásban Braque-tól és Picassótól nyert művészi jogot, de ősforrása a gyermekrajz, s így hatásának magyarázatát is ott kell keresnünk”.[4] Ez a kezdetben gyermeklélektani és pedagógiai probléma az 1970-es évekre jócskán túlnyúlt mind a diszciplína, mind a gyermekkor határain.

Egy 1976-ban, a Józsefvárosi Kiállítóteremben megrendezett beszélgetésen Erdély Miklós és Mérei Ferenc cserélt eszmét a kreativitásról, a hallgatóságot pedig jórészt fiatal képzőművészek, Erdély művészetpedagógiai csoportjának tagjai alkották. Az idős pszichológus úgy fogalmazott, hogy az a kreativitás, melyet a művészi alkotóképesség, gondolkodás és formaábrázolás középpontjának tartunk, nem elsősorban a művészeti iskolákban formálható, hanem az óvónő és tanítóképző intézetekben.[5] A gyermekkori kreatív gátlástalanság, élménygondolkodás és ábrázolási szabadság ugyanis az életkor előre haladtával jelentősen csökken, majd megszűnik, s legfeljebb törekedni lehet arra, hogy az ebbéli képességekből valamit visszapereljünk. Az 1977 őszén, ugyancsak a Józsefvárosi KIállítóteremben megrendezett Vizuális játékok című kiállítás megnyitóján Fajó János ugyancsak hasonló gondolatokat vezetett elő.[6] „A játék a gyermek emberré épülésének eszköze – fogalmazott Fajó –, nekünk pedig életkérdés a gondolkodás szabadságának jelképe, ne mondjunk le róla!”[7]

A Jankovich Júliával közösen kidolgozott tárlat legfőbb törekvése az volt, hogy a képzőművészet kreatív eszközeinek, érzékeny vizualitásának segítségével megújítsák a játékipari termékeket.

Ez a törekvés azonban elválaszthatatlan attól a demokratikus és szocialista társadalompolitikai törekvéstől, mely az 1920–1930-as évektől átitatta az európai kultúrát: ennek középpontjában állt az autonóm gyermek és az önmagában is értelmes gyermekkor fogalma.

Fajó János – Vizuális játékok. Deák Erika Galéria, 2022. Fotó: Gyuricza Mátyás

Fajó János – Vizuális játékok. Deák Erika Galéria, 2022. Fotó: Gyuricza Mátyás

Fajó János – Vizuális játékok. Deák Erika Galéria, 2022. Fotó: Gyuricza Mátyás

1979-ben, Fajó János tevékeny részvételével a Magyar Nemzeti Galéria Játékkultúra címmel rendezett kiállítást, s céljuk annak bemutatása volt, hogyan „nyerhetnék vissza a gyermeki játékok komolyságukat, s a felnőttek hogyan talál­hatnának vissza ehhez a komolysághoz. (…) A kiállításon valóban sok-sok jó játékot találni, építészek, képzőművészek, iparművészek, pedagógusok által tervezetteket és készítetteket. Játszóterek makettjeit (…), térelválasztó játékokat; barlang­hoz hasonló labirintusrendszert, fából és kötélhágcsóból má­szókát, formatervezett, bohókás csúszdát, mérleghintát. Mind­ez kísérlet. Kísérlet, mert még nem valósult meg. Ugyanúgy a vi­zuális játékok sora, a fából, kerámiából készített építőjátékok, térépítők, kirakok, kockajátékok, textilbábuk. Vonzó, kedvkel­tő, ellenállhatatlan mindegyik. Anyaguk, megmunkálásuk egy­szerűnek tűnik”.[8]

Ebben a kísérletben, mint említettük, Fajó János is részt vett, színvariációs kockajátékai hozzájárultak a szín-, tárgy-, forma- és térérzékelés fejlesztéséhez, a színek kreatív variálásához éppúgy, mint a térbeli formák összeillesztése képességének fejlesztéséhez. A mából visszatekintve nemcsak azért tűnik progresszívnek ez a kezdeményezés, mert stiláris szempontból kapcsolódott Kassák Lajos konstruktivizmusához, Victor Vasarely op-artjához, valamint a Bauhaus, Moholy-Nagy László és Kepes György vizuális pedagógiai kísérleteihez, hanem azért is, mert gondolkodástörténeti értelemben részt vett a gyermekközpontú és az önmagában vett, autonóm gyermekkor felépítésében és tartalmi kidolgozásában. 1989 után, a globális kapitalizmus ellenerő nélküli terjedésében a gyermekkornak az előbb vázolt utópiája végérvényesen befejeződött. Noha napjainkban is sokat beszélünk a gyermekről és annak pedagógiájáról, ám az önelvű nevelés világszintű eljelentéktelenedése, illetve az oktatás célelvűvé válása a gyermeket megfosztotta attól a mintegy százéves pozitív pátosztól, melyet a Marxtól és Baudelaire-től Mérein át egészen Fajó János munkáiig meghúzható ív jelölt ki. Az embertudományok legalább a strukturalizmus időszakától beszélnek „az” ember közelgő haláláról. A szavak és a dolgok nevezetes zárlatát átalakítva tehát úgy fogalmazhatunk, hogy az utóbbi évtizedekben a gyermek és a gyermekkor úgy tűntek el a szemünk elől, mint a „tengerparti fövenybe rajzolt arc”.[9]
 

Fotók: Gyuricza Mátyás, a Deák Erika Galéria jóvoltából.

Négyzetes kép:  Fajó János – Síkosztás, 2006, olaj, fa, 50x50 cm.