Budapesten volt egy barátom, aki nem járt el hazulról. Ez persze egy hosszú folyamat betetőzése volt. Először csak szívdobogást kapott, ha egyedül kellett használnia a tömegközlekedési eszközöket. Akkor még autóval ment a munkahelyére. Aztán már csak akkor mozdult ki, ha vitték, például pszichiáterhez. A sarki boltba még sokáig eljárt. Hosszú online üzeneteket írt, telefonáltunk is néha. Kedveltem a társaságát, okos volt, érzékeny, művelt, de egy idő után fárasztó volt alkalmazkodni hozzá: az utolsó pillanatban mondta le a találkozókat. Majd máskor. A szomszédos városból utaztam hozzá, öt perccel az üzenete után érkeztem meg a pályaudvarra, innen három perc lett volna felsétálni hozzá. Felültem egy visszafelé induló vonatra. Egy idő után az üzeneteimre sem válaszolt. Nem vette fel a telefont, néha sms-ben válaszolt, hogy majd hív. Majd.

Sokáig nem hagytam lerázni magam. Meggyőződésem volt, hogy bizonyos esetekben sokkal jobban tudom, mi kell a másiknak, mint ő maga. Karácsonykor vettem neki egy könyvet, a fiainak csokoládét. A kapucsengője rossz volt, de egy szomszédja beengedett. Mikor ajtót nyitott, meglepődött, de udvariasan mosolyogva elvette az ajándékot. Szabadkozott, hogy kupi van, nem mosott hajat. Ezután viszont vagy másfél órán keresztül beszélgettünk, egészen addig, míg a párja különféle kifogásokkal el nem kezdett bejárkálni a szobába, ahol ültünk. Nem értettem, mit keresek ott. Úgy éreztem, legjobb esetben is egy elvárt szerepet teljesítek: a barátom elfogadja az aggodalmam, de nem szabad tanácsot adnom, észrevételt tennem semmire. A karácsonyi alkalom után nem mentem többet hozzá.

Sokszor nehéz napirendre térnem az emberi kapcsolataim felett. Mikor egy ismerősöm lájkolja minden fotóm, de ha felköszöntöm a születésnapján, látom, az utolsó váltott üzenet az volt, amikor tavaly ugyanekkor szintén írtam neki. Vagy amikor éveken keresztül a legbensőségesebb gondolataimat osztom meg valakivel, de azt, hogy ez fontos, nem mondhatom ki.

Berlinben élek, a legtöbb emberrel most telefonon beszélek, vagy levelezek. Pontosan tudom, ki mikor van online, mi a szexuális irányultsága, vagy melyik pártra szavaz — és sosem tudom, ki mikor válaszol.

Fotó: Ördög Ivett