Mi újat nyújthat egy olyan, már jól bejáratott, rutinból működő nemzetközi filmfesztivál a világnak, mint amilyet Karlovy Varyban rendeznek? Első látásra nem sok mindent, hisz a megnyitó napján sodródva a hömpölygő tömeggel, sok szép, de túlnyomórészt középszerű filmalkotóval, valamint fesztiválokat már megjárt művekkel találkozhatunk. Azért szó nem érheti a ház elejét, hisz a szervezők jó szokásukhoz híven ezúttal is magukhoz dédelgettek néhány nemzetközi arcot (Robert De Niro, Danny Glover, Christopher Lee), akik, ahogy mondani szokás, nevükkel emelték a fesztivál fényét, adtak még impozánsabb rangot a cseh nép filmszeretetének.

A vetítések közötti lélegzetvétel során azonban egyedül a helyszín - mint soha véget nem érő papírmasé díszlet - az, ami képes erőt pumpálni a sokadik film után már lemerülőben lévő lélekbe, s mihelyt feltöltötte magát a környezetéből, hogy azután újult erővel vonszolja vissza a testnek nevezett gépezetet a sokadig előadásra. Az energia azonban sokszor nem az adott film tartalmától folyik szerteszét az éterben, hanem olyan zavaró apróságoktól, mint például a jelen sorok írója mellé potyán beülő cseh ifjú párocska, akik átlagosan az első negyedórában rájönnek, hogy jobb dolguk is lenne annál, mint a túlzsúfolt filmszínházban egy tőlük sok ezer kilométerre élő rendező önkifejezési gyakorlatát végigszenvedni. Érdekes, hogy a cseh fesztivál nézői - ellentétben az itthoni tapasztalatokkal - még csak nem is a feliratok olvasásától képesek beadni a kulcsot (már ahol van felirat), hanem attól, hogy nem azt kapják, amit a címben sejtetni véltek.

Ám feladva a maximalizmusomat, örülnék neki, ha itthon csak feleannyira igényes, és a nézők kívánalmait kielégítő seregszemlére lenne belépőm, így mielőtt elsiratnám magam és az egy évre jutó mozis maratonomat, átgondolom, miről is szólt az idei, immáron 43. Karlovy Vary Filmfesztivál.

A fesztivál ez évi fődíját, a Kristályglóbuszt a tavalyi új-zélandi Jar Cityhez hasonlóan ezúttal is egy zord tájon játszódó alkotás rendezője, a dán Frygtelig Lykkelig nyerte el. A Henrik Ruben Genz rendezésében készült dolgozat egy western és a film noir stílusjegyeiben érlelt ízig-vérig északi thriller. A film alatt végig azt kívántam, a rendező bárcsak ne követné el azt a hibát, amit sok sorstársa, nevezetesen, hogy egyszerű befejezéssel csapja agyon addig briliánsan felépített mauzóleumát. A történet bizonytalanságban is tartott az egész játékidő alatt, de ahogy sejtettem, a hirtelen bekövetkező drámai fordulat némiképp elvette az odáig magát halálosan komolyan vevő film élét, és egy kvázi Coen-stílbravúrral zárta le azt. Nem mondom, filmkészítő legyen a talpán, aki hasonlóra képes, mint az idén ismét Oscarral jutalmazott testvérpáros, de sokkal inkább szerettem volna egy olyan cselekményvázat, melynek a csúcspontja nem az abszurditásban csúcsosodik ki.

A 39. Filmszemle után Karlovy Varyban is sikerrel vette az akadályt Gigor Attila Nyomozója, s a Karamazov testvérekkel egyetemben külön dicsérettel távozhatott a helyszínről. Az Ivan Passer elnökölte zsűri mellett a közönség ítélete volt számomra a legmeghatározóbb: a Právo közönségdíjat 2008-ban Nyikita Mihalkov 12-je érdemelte ki. Nos. A film a Tizenkét dühös ember orosz változata. Ennek hallatán kétlem, hogy valaki ne akarna cirka 160 percet rászánni az életéből arra, hogy megtudja: mennyivel jobban tud újragondolni egy sok évtizeddel ezelőtt elkészített, és minden kor számára eladható dolgozatot kortárs európai filmkészítő, mint tengerentúli kollégája. Ezen túlmenően a kíváncsiság hajthatja még az embert: vajon hogyan modernizálja ő, és hogyan képes saját világ- és politikai nézeteihez igazítani?

Nekem volt szerencsém rááldozni két és fél órát, és felemás érzésekkel hagytam magam mögött a tanteremben egy emberi élet felett döntő csoportot. Véleményem szerint a direktor egyszerre akart durva aktuálpolitikát és mély filozófiai drámát alkotni Reginald Rose művéből, és ezért képes volt egy komplex háttértörténetet alkotni a feltételezett gyilkos srác köré. Mint tudjuk, ezt Lumet messze elkerülte, s csak a tárgyalóterem hátsó szobájában összeülő külön társadalmi rétegekből összetoborzott személyekre helyezte a hangsúlyt, arra, ahogy kibuknak az osztály- és nézetkülönbségek. Ezen túlmenően arra próbálta fókuszálni felvevőjét, hogy az egyre szűkölő térben és időben kimondassa: sosem merhet teljes mértékben biztos lenni saját állításaiban az egyén a tömeggel szemben, és értékítélete megmásításához nem kell más, csak kellő idő és nyomás. Mihalkov ezt a vonalat szintén magáévá tette, ám ő, túllépvén a közönséges jellemfejlődéseken, szereplőit külön-külön analizálta, végigfuttatta velük azokat a köröket, amelyek során a néző végül is ugyanoda lyukadt ki, mint Lumet figuráinál, csak sokkal realistábban, kevésbé szentimentálisabban.

A díjazottak között igen kellemes, de nem meglepő volt viszont látni Kim Byung-woo Written című munkáját. A Network for the Promotion of Asian Cinema (NATPAC) díjával kitüntetett alkotás úgy kezdődik, mintha a Fűrész távol-keleti kiadását látnánk, ám néhány perc múltán egy még hátborzongatóbb művé transzformálódik a vásznon futó dramaturgia. Byung-woo a film idő-tér szerkezetével, mint kisgyerek a töltött fegyverrel játszik, s a játékidő során számtalanszor komolyan rettegtem tőle, hogy a végén maga felé fordítja a pisztolyt, s meghúzza a ravaszt, de végül nem ez történt. Sokkal nagyobb a katarzis. Igaz ugyan, hogy a végsőkig feszítette a húrt a történet és valóság között lavírozó szereplők között, s az a bizonyos ravasz el is sült, de a többlépcsős narratíva végül nem ölte meg saját magát és a benne mozgókat, hanem komplex és minden szinten összeálló egységgé alakította a néhol idegbeteg vágási és zenei betétekkel operáló mozit.

A díjakon túl... Ahogy az már lenni szokott, a nemzetközi felhozatalban a leggyengébb művekkel ezúttal is az amerikaiak tudtak előállni. A magából a legapróbb mimikát is csak komoly erőfeszítések árán kipréselni képes Josh Hartnett legújabb dobása, az August egy internetes cég ma kilométerekre elszállt főnökéről szól, aki egy rossz pillanatában aztán önértékelési viharba kerül, és nem szabadul onnan, amíg rá nem jön, mekkora tökfilkó valójában. A címszerepet megformáló Hartnett bicskanyitogatón közönséges játéka és ráfestett tetoválásai sem képesek elhitetni velünk, hogy karakterében több izgalom rejlik egy tál aludttejbe ragadt muslincánál - pedig a Sin City néma bérgyilkosa mindent elkövetett, hogy a témát sokadjára felkérődző rendező igényeit kielégítse. Ezért aztán meg is próbál nagyon laza és trendi lenni, de erejéből nem futja többre, minthogy a célközönségének szánt tinilányok körében némi libabőrt generáljon.

Hasonlóan középszerű alkotásokkal állt ki a pódium elé a fesztivál egyik díszvendége, Danny Glover is. A Be Kind Rewind, illetve Honeydripper két nagyon kedves, de messzemenőkig tucatfilm, melyek érzésem szerint csak azért képesek megállni a helyüket egy nemzetközi fesztiválon, mert ilyen díszkíséretük van. Ez utóbbi egy '50-es évek Alabamájában játszódó fekete film, mely egy csőd szélén álló kis késdobáló tulajáról szól, aki egy nap meginvitálja a gyapotszedő fehérek vidékére a kor egyik nagy gitárvirtuózát. Mondanom sem kell, a beharangozott megasztár nem jön el, ám a sors feketébbik keze nem hagyja veszni a nagy eseményre készülő kis közösséget, s a város felé irányít egy szakadt fiatal feketét, aki hogyhogy nem, elektromos gitárral a vállán csatangol a vidéken - s pont akkor kerül bajba, mikor a legnagyobb szükség van rá.

A fehérek tudat alatt lappangó rasszizmusával, illetve az eseményeket előre elrendelő hely szellemével házaló mozi (ami nem mellékesen a 2007-es San Sebastian-i Filmfesztiválon elnyerte a legjobb forgatókönyvnek járó díjat) azon túl, hogy hűen hozza a kor hangulatát, nem több mint egy lebutított és desztillált faulkneri vízió, ami papíron még élvezetes és unikális, de vásznon már színtelen és szagtalan.

A "futottak még" sorából nem sokkal lóg ki a Be Kind Rewind cím alatt megfogant opus sem. Michel Gondry dolgozata messze alulmarad korábbi vizuális orgazmusaitól, s inkább olybá tetszett, mintha megirigyelt volna egy Adam Sandler-féle alacsony szellemi színvonalon mozgó papírmasé mozit, s azt próbálta volna mindenáron lemásolni. A két főszereplő, Jack Black és Mos Def persze nem ígér egy Álom tudománya magasságú muzeális értékű alkotást, de a groteszk mégis csak az, hogy a videotéka állományát újraforgató páros története bizony szép számmal adhatott volna okot egy kis szemkápráztatásra. Nem így történt, s enyhe kesernyés szájízzel kell tudomásul vennem, hogy európai kortársaihoz hasonlóan Gondry is megtette az első lépést tehetségének aprópénzre váltásához.

A tengerentúli vonal messze a legszánalmasabb művének azonban nem ezek, hanem a Nick Nolte-ról készült kvázi-dokumentumfilm, a Nick Nolte: No Exit bizonyult. A közel 200 ezer dollárból összehozott fércmű akár még érdekes is lett volna, hisz nem hétköznapi, hogy a film tárgyát képező alany saját magával beszélget, magának szegezi a néha kényes kérdéseket (házasság, alkohol). Ám azzal, hogy a rendező az internetről letöltött trailerekkel, rossz felbontású képekkel gazdagította Nolte néhol érthetetlen és összefüggéstelen mondatait, nem kapunk egyebet, mint két haver egynapos hakniját - a direktor, Thomas Thurman elmondása szerint Nick két orvosi beavatkozás (fogászati és májműtét) között vállalta saját maga néhol vicces, néhol kínos vallatását.

Ízes, keserédes emberi történetek és sorsdrámák bemutatását egyetlen fesztivál sem szokta figyelmen kívül hagyni; s ebben igencsak szerencsésnek mondhatom magam, hisz a sok zord (Killer, Frygtelig Lykkelig, Delta, Poppy Shakespeare, Gomorrah, The Hollow) játékfilm mellett sikerült kifognom néhány, a hétköznapi életet és emberi sorsot humorral és kellő gúnnyal kikarikírozó darabot. Az iráni The Song of Sparrows egy strucctelep vezetőjéről szól, akinek egy elkóborolt madár miatt fenekestül felfordul az élete, s hiába próbál mindenáron a kétlábú szökevény nyomára bukkanni, a sors egészen más, gunyoros utat eszelt ki neki a boldoguláshoz

Hasonlóan nehéz és embert próbáló tételeken mennek keresztül a cseh Roming szereplői is: a Macskajaj nyomdokain haladó road movie három cigányról szól, akik egy nő visszaszerzéséért képesek hátrahagyni kényelmes roma életüket, és vállalván a kihívásokat, nekimennek a pusztának. Az ízes és hamisítatlan roma szlenggel, karikatúra-szerű jellemeket felvonultató mozi bár tizedébe sem került a másik cseh-szlovák-magyar filmnek, a Bathorynak (amit a Variety tudósítója nemes egyszerűséggel csak PornoBathory-nak titulált!), értékét tekintve vele legalább eggyel magasabb szinten mozog.

Az idei év ezúttal sem szűkölködött filmtörténeti ritkaságokban: a Brit Filmintézet klasszikus brit horrorszekciójának éjféli vetítésein olyan ritka, és mára leginkább csak az archívum hét pecséttel elzárt polcain porosodó darabokkal találkozhatott a bagolytermészetű nézősereg, melyekért minden elvetemültebb filmrajongó képes lett volna bármely szervét eladni, hogy ezek közül életében egyszer pergetve láthasson egyet. A levetítésre kerülő művek között helyet kapott Lugosi és Karloff egy-egy korai brit munkája (The Dark Eyes of London, The Man Who Changed His Mind), a szigetország nemzeti kincsének tartott Christoper Lee első színes Drakulája, és Michael Powell - a kritikusok krémjének körében a mai napig nem létező műfajnak tartott - snuff-filmeket megelőlegező dolgozata, a Kamerales.

Ám ahogy az már várható volt, ezek csupán a címükben rejlő titokzatosságuk miatt voltak képesek felkelteni a leginkább helyi közönségből összeverbuválódott közönséget, akik - mihelyt tudatosodott bennük, hogy az elkövetkező órá(k)ban nem vérben tocsogó elmebetegekkel és láncfűrészes mészárosokkal néznek farkasszemet, hanem a bűn mélységeit inkább csak fejekkel és szimbólumokkal operáló jelenetekkel - jobbnak látták stílusosan, vagyis angolosan távozni a termekből.

Persze nem érdemes szigorúnak lennünk a nem egyszer tiszteletlen publikummal szemben, hisz a jól sikerült tartalomleírások nem készítették fel őket arra, hogy például a The Dark Eyes of London-ban a mi Bélánk Caligarihoz hasonlóan szuggerálva viszi bűnbe tudatlan alanyait; s arra sem lehet megágyazni a Fűrészektől és texasi láncfűrészesekkel kimosott agyaknak, hogy a Dead of Night-ban egy lázálom elliptikus elmesélésének leszünk tanúi.

A tavalyihoz hasonlóan a fesztivál idén folytatta Új-Hollywood magasztalását, ám a 2007-es felhozatallal ellentétben idén túlsúlyban voltak azok a darabok, amikkel a legtöbb filmes mustra elő szokott hozakodni nézői számára. Az olyan finomságok, mint Noel Black Pretty Poison-ja, Artur Penn Night Moves-ja, Paul Masursky a politikai korrektség határán belül mozgó szexualitást boncolgató Bob&Carol&Ted&ALice-je szerencsére képes volt arra, hogy elnyomja ezt az egyre izzadságszagúbb retrospektívet, de attól már előre félek, hogy jövőre a szag kicsap vászonról.

A számtalan alkotás között igen jól esett egyszer-egyszer magyar nyelvet is hallani: az elsőfilmes Gigor Attila munkáján túl Mundruczó Kornél Cannes-ban is jutalmazott Deltája, Lakatos Róbert Bahrtalo!-ja és nem utolsó sorban Nemes Gyula Letűnt világa a honi kritikai elismerések után nemzetközi szinten is bebizonyíthatta, hogy majd’ minden területen létjogosultságunk van a nemzetközi piacokon.

A fürdőváros tehát sokszínű filmekkel és sztárokkal próbálta magához csábítani filmrajongók tömegeit, de kérdés, hogy a szervezők meddig engedik meg maguknak, hogy a populáris vonalat részesítsék előnyben a szerzőibb alkotások mellett. Amíg le nem fordulunk a székről a totális giccs és a közhelyparádé eluralkodásától, Karlovy Vary bizonyosan megmarad azon filmes célállomások egyikének, ahová szemünket évente egyszer bizodalommal fordíthatjuk.