bezár
 

irodalom

2022. 03. 24.
Rázoomolt részletekből összerakott valóság
Lydia Davis: Elég jól vagyok, de lehetnék egy kicsit még jobban is, Magvető kiadó, 2021
Tartalom értékelése (1 vélemény alapján):
Részletekre ráközelített képekből összerakni az egészet, ebben állna a mi feladatunk? A didaxis hiánya uralja Davis könyvét, üdítően hat, hogy nem von le tanulságokat. A sok lifecoach, wannabe instagrambölcs és motivációs tréner gondolatrengetegében elveszve végre valami nem útjelző lámpásként akar funkcionálni. – Tomcsányi Sára Lydia Davis: Elég jól vagyok, de lehetnék egy kicsit még jobban is című könyvéről írt kritikát.

Lydia Davis legújabb, magyarul megjelent könyve egy- vagy időnként többperces novellák gyűjteménye, pillanatnyi benyomások és reflexiók lenyomata. A kisprózagyűjtemény egy éveken keresztül magunknál hordott (s ennek minden jegyét magán viselő) jegyzetfüzethez hasonló. Lapjain jelenetek sorakoznak a világról, amikben a magyar kiadás címéhez igazodva az elég jól jelző a szubjektum vonzásköréből univerzálissá tágul: sem az élethez való viszonyunk, sem maga a világ nem lehet elég jó. Közben ez nem egy körülhatárolható kategória vagy viszonyítási pont egy távolban kijelölt célhoz képest, amit a vánszorgó hétköznapoknak esélyük lenne elérni. Nem is egy nyelvi síkon koncentrálódott életvitelbeli minőség, vagy abban bekövetkezett hirtelen javulás: inkább egy impressziókban testet öltő, néha fel-felbukkanó, homályos oázis körvonala, amelynek létezésében még csak biztosak sem lehetünk. 

A művet Orzóy Ágnes fordításában olvashatjuk, eredeti címe Can’t and Won’t, amely mintha kategóriákat jelölne, magába foglalva, hogy mi az, ami biztosan nem fog menni se most, se később. A kötet magyar címe, amely egyben a könyv egyik novellájáé is, véleményem szerint kifejezetten találó és a szó legjobb értelmében bátor. Tovább erősíti a kötet körképjellegét, a „Hogy vagy?” kérdésre sosem őszinte szívvel adott „Jól.” válasz élményét, azt, hogy mindig hajszolunk egy létállapotot, a még-ekből alkotott létrán fokonként felmászva. Ehhez különböző eszközöket és műfajokat használ Davis: töredezett nyelvezetű e-mailek, háztartási eszközök hangjainak hű visszaadására törekvő felsorolás, fél oldalakon áthúzódó szójátékok és gondolat-lehetőségek, anekdota-szerű történésleírások, amolyan „képzeld el” fennhangon megszólaltatva.

A szerző a hetvenes éveiben járó, főleg fordításaiért elismert, ünnepelt kortárs amerikai írónő, akinek jellegzetes stílusa olyan dicsérő szavakat váltott már ki például Jonathan Franzenből, mint „Proust kicsiben”. Davis sokat megélt elbeszélője korrajzot ír az őt körülvevő (mikro)kozmoszról, amiben a hétköznapiság keveredik az abszurddal, a 21. század Flaubert korával, az álmok a valósággal. A mű fő alappilérei az álom-dokumentációk, a Flaubert nyomán alcímet viselő írások, valamint a hivatalos levelek. Ezek strukturálják valamelyest az egyébként különböző benyomásokból álló, széthúzó történetfolyamot. A többi írás azonban, melyek a könyv nagyobb részét teszik ki, nem sorolhatók kategóriákba. A szövegek sokféleségét öt, római számokkal jelölt egységre rendezi a kötet. Az alegységek címnélkülisége is jelzi a valódi megkülönböztetőjegyek szerint való felosztás lehetőségének hiányát, a már említett műfaji típusok mindegyike előfordul mindegyik részben, így a felosztás funkciója csupán az, hogy lélegzetvételnyi szünetre adjon alkalmat az olvasónak. Sokszínű és a műfaji besorolások ellen hangosan tiltakozó, élő művek ezek, amelyek irodalmi szintre emelkedéséhez csupán annyi kell, hogy valaki észrevegye és papírra vesse őket. Mégis leginkább együtt, kötetként értelmezhetőek írói alkotásként, főleg a rövidebb írások egymást felerősítve alkotnak egy nagyobb képet. Persze találhatunk ez alól kivételt képező műveket is, amik egyedül is megállnák a helyüket. Ezek jellemzően a hosszabbak közül kerülnek ki, például a döntésképtelenséget kifigurázó A két Davis és a szőnyeg, a nővér elvesztését követő gyász jelenlétét megörökítő A fókák, valamint a címadó Elég jól vagyok, de lehetnék egy kicsit még jobban is.

Az elbeszélő, aki végig E/1-ben beszél, hol magán, hol rajtunk gúnyolódik, de legtöbbször nehéz eldönteni, hogy van-e a kettő között határ, vagy egyáltalán van-e értelme határról beszélni. Ilyenkor az önarckép vonásai rólunk festett portréba alakulnak át, csupán a karikatúra-szerű jegyek uralkodó jellege egyértelmű mindegyik esetben. Panaszlevelekbe ágyazva (Levél egy fagyasztottborsó-gyártóhoz, Levél egy marketingfőnökhöz, Levél egy borsmentás cukorkát gyártó cégnek) egyensúlyozik az irónia és a humor között, időnként valamelyik túlcsordul. A hivatalos formulákba csomagolt banalitás mellett a tragédia jegyei is jelen vannak (Egy barátnőm mesélte, Molly, nősténymacska: történet/ tényállás, Ödön von Horváth a hegyekben, A kivégzés). Továbbá az útonlét, a valahová tartás élménye is fontos motívum, amelynek kibontása hol vonaton, (Jó lenne egy tábla, A vonat varázslata) hol pedig repülőút során (Felszállásra várva, A mellettem ülő nő a repülőgépen) történik, de a megérkezés is csupán pillanatnyi állapotot képes jelenteni ebben a kontextusban.

A tragédiák mindennapisága általános, szinte minden történetben van valami megváltoztathatatlanul szomorú. A komor hangulat ránk telepszik, mint a zárt terekben rekedt kánikula: „Amikor az ember még nagyon fiatal, általában boldog, vagy legalábbis készen áll rá. Aztán öregebbek leszünk, tisztábban látjuk a dolgokat, és egyre kevesebb okunk van boldognak lenni.” (A fókák, 164.) A tragédiák tere is klausztrofób, mások csak az elbeszélőhöz képest léteznek benne.

Az álmok leírásának ötlete kritikus pont, ugyanis a való életben két elmesélésig sem tart újszerűségük, de a könyvben az abszurditást előtérbe tolva, egyénen átfolyt világtapasztalatokként szerepelnek. Bár néha még így is, mikor több kerül ezekből egymás mellé, veszítenek innovatív hatásukból.

Részletekre ráközelített képekből összerakni az egészet, ebben állna a mi feladatunk? A didaxis hiánya uralja Davis könyvét, üdítően hat (ha már az oázis fele tartunk), hogy nem von le tanulságokat. A sok lifecoach, wannabe instagrambölcs és motivációs tréner gondolatrengetegében elveszve végre valami nem útjelző lámpásként akar funkcionálni. Nem is akar semmiként funkcionálni, egyszerűen csak van, mint körképbe zárt reflexió. 

A könyv emellett mégis lehetőséget teremt a rácsodálkozásra, hogy mind ugyanolyanok vagyunk: panaszkodó, részletekbe görcsösen belekapaszkodó és azokat el nem eresztő, én-központú világképek énjei. Ez ugyanúgy érvényes Flaubert-re és leveleinek hőseire is, Lydia Davisre és az ő szereplőire is, e kritika olvasója és szerzőjére is. Az Elég jól vagyok, de lehetnék egy kicsit még jobban is olvasásával itt a kiváló alkalom, hogy ezzel tanulságok hajszolása nélkül szembesüljünk, hogy aztán az egészet megkérdőjelezve kinevethessük magunkat, a kifejezés mindkét értelmében.

 

Lydia Davis: Elég jól vagyok, de lehetnék egy kicsit még jobban is

nyomtat

Szerzők

-- Tomcsányi Sára --


További írások a rovatból

irodalom

Urbán Bálint: Obscuro, FISZ, Budapest, 2020
Transzdiszciplináris Traumatudomány: Trauma Kortárs és Történeti Perspektívákon Keresztül címmel angol nyelvű, nemzetközi nyári egyetem a CEU budapesti kampuszán, 2022 július 11-16.
Kötetlenül: Veszprémi Szilveszter

Más művészeti ágakról

Adalékok Harnoncourt Máté-passiójához
Kerékgyártó Yvonne: Együtt kezdtük
színház

17. Gyulai Shakespeare Fesztivál


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés