art&design
Február 24-én délután nyílt meg a Derkovits Gyula Kossuth-díjas magyar festő- és grafikusművészről elnevezett, de manapság már csak Derkóként emlegetett ösztöndíjasok bemutatkozó tárlata. Hagyománnyá vált, hogy az 1955 óta létező, jelenleg a MANK által bonyolított ösztöndíj nyertesei a Műcsarnokban állíthatják ki műveiket. Az Emberi Erőforrások Minisztériuma által felkért független szakmai zsűri minden évben kiválasztja azt a 35. életévüket még be nem töltött, de a tanulmányaival már végzett 26 művészt, akik megkaphatják a havi 200.000 forint bruttó támogatást és a közös kiállítási lehetőséget. A díj tehát óriási presztízzsel bír, hiszen belépőt jelenthet a hivatásos művészvilágba, ennek köszönhetően a díjazottak megalapozhatják vagy tovább erősíthetik pályájukat. Az ígéretesnek ítélt alkotók – más ösztöndíjjal ellentétben – azonban legfeljebb három egymást követő évben nyerhetik el a támogatást, jövőre pedig újra meg kell győzniük a szakértőket arról, hogy újító ötleteik támogatásra érdemesek, így a kiállító művészek nem kényelmesedhetnek el.
Ez az év nem nevezhető minden szempontból hagyományosnak. Az igazgató szerint azért különleges a helyzet, mert annyira felgyorsult a világ, hogy talán ez az utolsó olyan Derkó kiállítás, ahol az a szó, hogy generációváltás, még aktuális. A felgyorsult világ egyre inkább a vizualitásról szól, így ez a kiállítás a generációs szakadék áthidalására adott lehetőséget. Az alkotó ember pont arra hivatott, hogy belelessen azokba a jelenségekbe és pillanatokba, amelyek mellett a hétköznapokban az ember elrohan, hogy rácsodálkoztasson a tárgyak mechanikai működésére. Ebben az évben a kiállított művek lerántottak egy-egy réteget – némelyik szó szerint – arról, amit napi szinten látunk, érzünk, tapasztalunk. Mindezt a legkülönbözőbb anyaghasználattal és technikával tették, sokan játékossággal, humorral fűszerezve, egyesek pedig finom érzékenységgel és tapintattal megközelítve.
A tárlat első képeként Szabó Franciska, harmadéves ösztöndíjas Láthatóság, Közmunka című sorozatának lezáró, szociálisan érzékeny, ipari témájú festménye volt látható, amely azokat a munkásokat örökíti meg akrillal és pasztellel, akik paradox módon láthatósági mellényt viselnek, mégis láthatatlanok a társadalom számára. Éles Lóránt művén keresztül az ipari világ „bőre” alá tekinthettünk be. Munkáiban a természeti jelenségek absztrahált térbeli leképezésével és ipari burkolatok párosításával foglalkozik. Míg ő egy szilárd, kék színű, külső váz egy részét nyitotta fel a néző számára, addig Süveges Rita a külső-belső ipari téma kettősségét mutatja meg a megjeleníteni kívánt téma egy ikonja (például egy motor képével) és maga az anyagválasztás (nemes bársony) szembeállításával.
Az anyaghasználat széles skáláját bemutató művektől vált még izgalmasabbá a tárlat, mint például Kiss Adrián Moto 1. és Moto 2. című munkáival, amelyekhez különböző textúrákat használt, mint például bőrt, paplant és dunyhát. Vele átellenben lehetett látni Bernáth Dániel alkotásait, aki falemezre dolgozott matricapapírokkal elmetszve hoz létre új formákat.
Gáspár Szilárd sportolói múltját nem zárta le a szobrászat javára. A boxhoz szükséges kitartást, erőt és a közben áramló energiát – performansz keretein belül – örökíti meg az agyag képlékenységét kihasználva. Jagicza Patrícia Linda életének egy szakaszát szintén a sport töltötte be, műveivel pedig már a 2021-es derkón is találkozhattunk. Hiperrealista módon festi meg a kosárlabdák lecsupaszított vázait, amelyek az önanalízis és önirónia eszközével mint saját lelkének rétegeit fejti le. A kiállítás ezen szegmensében a kurátor a kosárlabdát egy játéklabdával állította párba. Amíg Patrícia kibontja, addig Gulyás Andrea Katalin megfosztja a labdát funkciójától, és az ellentétére fordítja át.
Antal István a tárlatvezetés során elmesélte, hogy Egerben tanult tervezőgrafikát, majd a bécsi Iparművészeti Egyetemen töltött idő alatt fordult a szobrászat felé.
A játék fogalomkörében kivitelezett interaktív installációi egyszerre használati tárgyak is, melyek formailag és tartalmilag a képző- és iparművészet metszéspontján találkoznak.
Sit-around című interaktív installációja egy osztrák, közösségi játékokról szóló pályázatra készült el. Figyelemre méltó esztétikai értéke mellett, a futurisztikus kerékbe beülve relaxációs mozgást végezhetünk, önfeledten pöröghetünk és játszhatunk, akár 25 km/óra sebességgel.
Szabó Kristóf a koprodukció jegyében KristófLab névvel állított ki. Ezzel a gesztussal kívánja jelezni, hogy az alkotások kiállítása nem egyedül a képzőművész személyéből és munkájából állnak, hanem az alkotótársak, a kiállítóhely, a kurátor, és a marketingért felelős szakemberek közös eredménye. Ezenfelül pedig kortárs viszonylatban egy utalás az underground szférára, hiszen nem ritka – főleg előadóművészek körében – az ilyen jellegű branding. Munkái digitális leképződések eredményei, amelyeken a társadalom mindennapjait kitöltő adatokkal, információkkal együtt járó glitch tematikáját használja fel (vagyis a rendszerekben megjelenő, rövid ideig tartó hibákat). Ebben a sorozatában a nápolyi Scampia nevű lakónegyedet ábrázolja, egy olyan projektet, amely javarészt az emberi tervezésbe becsúszó hibák miatt elgettósodott és élhetetlenné vált. A rosszul kivitelezett épületegyüttes problémáját teljes dekonstrukcióval oldották meg. Az alkotót képről képre fokozatosan absztrahálja a látványt, és ezzel formálja át, szépíti meg, gondolja újra. Arra hívja fel a figyelmet, hogy a korunkat sújtó ökológiai következményeket nem tudjuk semmissé tenni, pusztán azzal, hogy lebontjuk, eltöröljük a rossz tervezés bizonyítékát. Más megoldási stratégiák után kell kutatnunk, különben ez a fajta hozzáállás eredménye az lesz, hogy az ember maga is visszavonhatatlanul egy rendszerhibává válik.
Gallai Judit Ágnes az életünkben meghatározó legelső impulzusokon, az anya és gyermek közötti fizikai kötődésen, és ebből a kapcsolatból kialakult szeretetnyelven fejezi ki művészetét. Mint ahogy a leírásban is olvasható volt:
A testet különböző médiumokban és formákban jeleníti meg egy aspektus, egy érzés vagy egy idea kifejezőjeként, az adott emléktípus olvasatában.
Ezeket a testhez tapadó, egész életünkre hatást gyakorló emlékeket konzerválja cukorból. Témaválasztása új jelentéstartalmat is nyer a COVID okozta elszigetelődés miatt. Szeretteinkhez egyrészt kapcsolódni vágyunk az érintésen keresztül, másrészt korábban féltésből, tudatosan próbáltuk kerülni ezeket a helyzeteket. Könnyen azonosulni tudtunk vagy tudunk akár még most is azzal a belső ellentéttel, amelyet az egymásnak feszülő vágyódás és a bűntudat szül bennünk. A cukorból készült testrészek és a festmények mellett egy összevágott családi videót is láthatott a befogadó. Habár ezen keresztül a saját családi traumákat próbálja feldolgozni, a nézőben szintén elindítja ezt az emocionális folyamatot.
Gallai Judit Ágnes: Nocturnalis narrativa, 2021. Olaj, vászon, 160 x 140 cm
Fotók: Nyirkos Zsófia © Műcsarnok
Kiállító művészek:
Antal István, Bánkúti Gergő, Bernáth Dániel, Éles Lóránt, Gallai Judit Ágnes, Gáspár Szilárd, Gúgyela Tamás, Gulyás Andrea Katalin, Horesnyi Bálint, Jagicza Patrícia Linda, Kazi Roland, Kiss Adrian, Körei Sándor, Lázár Kristóf, Páll Tamás Ádám, Révész Anna, Rózsa Luca Sára, Stohl Alíz, Süveges Rita, Szabó Franciska, Szabó Kristóf - KristofLab, Szabó Menyhért, Szilágyi Péter Antal, Takács Ádám, Üveges Mónika, Varga Ádám
A kiállítást egy hónapon keresztül, március 27-ig lehetett megtekinteni a Műcsarnokban. További információk a kiállításról és a művészekről a Műcsarnok honlapján. A kiállítás kurátora: Fazakas Réka.
Helyszín: Műcsarnok • 1146 Budapest, Dózsa György út 37.
Szerzők
-- Ancsin Kata --
További írások a rovatból
Más művészeti ágakról
