bezár
 

zene

2022. 04. 21.
Másodlagos frissesség
Gondolatok a Magyar Állami Operaház Parsifal-közvetítéséről
Tartalom értékelése (3 vélemény alapján):
„Nagyon érdekes és új. Csak tegnapelőtt olvastam.” Almási-Tóth András új Parsifal-rendezésének első felvonását nézve óhatatlanul is eszembe jut az Egy magyar nábobból Szentirmay Rudolf maró bon motja, mellyel a párizsi aranyifjakat legújabb pletykájával szórakoztatni kívánó Debry márki történetét teszi tönkre. Az én déjà vu élményem nem tegnapelőtti ugyan, hanem tavalyi: Kirill Szerebrennyikov a Bécsi Állami Operaházban rendezett Parsifalja (melyért nem kell a távoli császárvárosig elmenni, az Arte jóvoltából online is megtekinthető volt).

Szerebrennyikov rendezése felvonultatta már mindazokat az elemeket, melyek Almási-Tóth rendezésének alapját adják: a flashback-keretet, a Parsifal-szerep megkettőzését, a nagyszabású vetítéseket. Lehet vitatkozni arról, hogy ez szándékos utánzás vagy véletlenszerű áthallás. (Nota bene: mire a második felvonásban Kundry előhalássza és magára fogja Klingsor pisztolyát, már nehéz teljesen véletlen egybeesésekről elmélkedni, bármennyiben is tér el a két rendezésben e közös dramaturgiai eszközök használata.) A probléma igazán az, hogy ezekben a gesztusokban merül ki a rendezés minden invenciója, az összehasonlítás (önkényes vagy sem) pedig nem válik a MÁO-premier előnyére. Szerebrennyikov az erőszak, a kiszolgáltatottság és a kizsákmányolás által uralt, a címszereplő visszaemlékezéseként megelevenedő börtön-Parsifalja olyan markánsan nyomasztó, sötét légkört tud teremteni, mely az előadás minden másodpercét feszültté teszi. Almási-Tóthnál mutatós színpadképet kapunk, lényegi tartalom nélkül.

Almási-Tóth rendezésében a Parsifal bukástörténet. Mint azt a nyitójelenet meglehetősen suta gesztussal kivetített bevezetőjében olvashatjuk, Parsifal elbukik Klingsor elleni viadala során, s bár megszabadul, küldetését nem tudja teljesíteni; a Grál-rend feloszlik. Az opera kerete itt a Parsifal–Gurnemanz–Kundry hármas évtizedekkel későbbi vágyálma, melyben a történet boldog végkifejlettel zárulhat. Ez adja egyben a Parsifal-szerep kettőzésének lehetőségét is: az énekes testesíti meg az idős, a színész(ek) pedig a fiatal Parsifalt, mely láthatóan áthidalni kívánja a szerep librettó szerinti, és a szerepet előadni képes hőstenorok valós korának mindig érezhető ellentétét. A fiatal Parsifalt második felvonásbeli „bukása”, Kundry általi elcsábíttatása után taszítja ki az idős Parsifal a színről, átvéve helyét, megindítva a happy enddel végződő alternatív történetet. (Lábjegyzet: Szerebrennyikovnál a fiatal Parsifal a második felvonás végén távozik, utána az előadás „jelenjébe” ugorva lép fel egyedül az idős Parsifal.)

A koncepció magában nem rossz, a kivitelezés azonban hagy kívánnivalókat maga után. Talán a legproblematikusabb, hogy nem érződik a „harminc évvel később” szereplőinek szerencsétlensége, nyomora, mely megteremtené élettörténetük újramesélésének kényszerét. Ezt egy Star Wars-főcím jellegű felirattal nem elég elintézni. A harmadik felvonás konvencionális zárlata a rendezés keretei közt így súlytalanná válik: Parsifal apoteózisának, Amfortas meggyógyításának nincs több tétje, mint egy hagyományos rendezésben. S ha nincs a bevezető felirat és a színpad előterében hajléktalanként dekkoló főszereplő-triász által megalapozott keret, nehéz lenne azt mondani, hogy bármivel többet látunk itt, mint egy trendi kortárs köntösbe bújtatott, de a librettó szó szerinti olvasatán túl semmit nem nyújtó előadást. Almási-Tóth rendezésének Achilles-ina a Parsifal minden bevett színpadi eszközéhez való, szinte kínos ragaszkodás: a szent lándzsa lándzsa, a Grál-kehely ütött-kopott kehely, Kundry vöröshajú, Klingsor „viráglányai” virágkoszorúsak (félmeztelen táncosokkal kiegészítve – minek?). Ez egyrészt teljesen disszonánsan hat a rendezés kortárs, a keresztény legenda miszticizmusától teljesen elszakadó környezetében, másrészt pedig ezt a környezetet végtelenül zavaróvá teszi éppen az, hogy a rendezői koncepció semmilyen belső logikát, létalapot nem biztosít számára. Isten ments, hogy a Mikó András-féle ál-középkori giccset sírjam vissza, mint a Parsifal autentikus olvasatát – de ha a Grál-lovagokból steppelt kabátos ficsúrok, Montsalvatból pedig bármilyen irodaház előterének beillő minimalista fehér csarnok lesz, akkor nem ártana mindennek valamilyen kézzel fogható, koherens identitást is teremteni, hogy az opera egyébként dicséretes újragondolása ne öncélú, semmitmondó húzásként hasson. Hatásos és az előadás során jól kihasznált Juhász András videó- és Pillinger Tamás világítástervezése (az első felvonás átváltozás-jelenetében a szereplők rendkívül suta mozgatása ellenére is különösen ügyesen operálnak), de ez egy érdemi rendezéshez magában kevés. A „koncepció” a harmadik felvonásra pedig nagyjából ki is fúj, marad a giccs: a színpadon kóborló, fügefaleveles Ádám és Éva, a hófehér ruhában Parsifal köré gyűlő, „megtisztult” viráglányok (enyhe Midsommar-utánérzés), és mindennek koronájaként a megdicsőült Parsifal feje fölé belengetett galamb-bábu (a végigvetített harmadik felvonás legvégére nyilván nehéz lett volna ezt is vetített animációval megoldani). A rendezés azt nem óhajtja újra érzékeltetni, hogy itt tulajdonképp csak fantáziáról, egy soha be nem teljesülhető álomról van szó. Talán szerencsés is, hogy a függöny már akkor leereszkedik, mikor a zenekar még játssza az utolsó ütemeket.

A rendezés letaglózó érdektelenségét pedig nincs, ami igazán ellensúlyozni tudná az előadás zenei teljesítményében. Kocsár Balázs vezénylete adekvát, de nem megragadó, a zenekar a nyitány során döcög még, de aztán derekasan végigküzdi magát az operán – egy repertoárszínház agyondolgoztatott zenészei esetében tiszteletreméltó teljesítmény. Kovácsházi István Parsifal hálátlan szerepében küzd, küzd, és néha alulmarad: az Amfortas! Die Wunde! monológban kifejezetten nazális, erőltetett, az operát lezáró Nur eine Waffe taugt jobban sikerül, érces, eltökélt. Szántó Andrea megkapóan drámai Kundry szerepében, az előadás talán legjobb színészi teljesítményét nyújtja, gazdag, szép mezzoszopránja az alsó regiszterekben remekül szól, a magas hangokon azonban éles és instabil, ez a második felvonás drámai nagyjeleneteiben különösen rosszul veszi ki magát. Palerdi András öblös basszusával az előadás legmegbízhatóbb része, stabil, sziklaszilárd Gurnemanz, míg Kálmándy Mihály nagyon szépen tud szenvedni Amfortas szerepében.

De a megváltáshoz mindez kevés.

Az előadás online megtekinthető az OperaVision honlapján, illetve a YouTube-on, 2022. 10. 15-ig. (Borítókép: © Posztós János / Müpa)

 

Az alábbiakban változtatás nélkül közöljük a Magyar Állami Operaház „Helyreigazítását” 
Mindemellett leszögezzük: egy operakritikusnak feladata ismerni a darabot, amennyire a játszóhely bemutatja, a keletkezéstörténetet, az egyidőben egymással rivalizáló előadásokról is jó, ha minél többet tud – ám nem feladata filológiai pontossággal utánajárni olyan nem publikus információknak, hogy mikor készült el egy rendezői koncepció az előadás bemutatójához képest, ahogy nem feladata bogarászni vagy ismerni az előadóhely több évvel korábbi Facebook-bejegyzéseit sem – Ajtai Péter zenei rovatvezető, Balogh Endre főszerkesztő.

A Prae.hu-n 2022. április 21-én Gyárfás Orsolyától „Másodlagos frissesség” címmel megjelent írásban a szerző azt a hamis látszatot kelti, hogy Almási-Tóth András rendezése a Bécsi Állami Operaházban Kirill Szerebrennyikov 2021-ben bemutatott színrevitele nyomán született. A valóság ezzel szemben az, hogy a Magyar Állami Operaház Parsifal-bemutatója eredetileg 2020 tavaszára hirdette meg, ennek megfelelően a rendezői koncepció már 2019-ben elkészült, és azóta sem változott, ennek nyomán a próbák 2020-ban és 2021-ben is megindultak, amit az Opera közösségi oldalán részletesen dokumentált. Az, hogy a budapestitől teljesen függetlenül a 2021-es bécsi Szerebrennyikov-rendezés (mely a járvány ellenére online formában jött létre) is két Parsifalt használ flashback-dramaturgiával, csupán azt mutatja, hogy mindkét rendező hasonló irányban kezdett gondolkozni, az aktuális korszellem szemszögéből. Hasonlóságuk egymást felértékeli.
nyomtat

Szerzők

-- Gyárfás Orsolya --


További írások a rovatból

Interjú Zombola Péterrel motivációról, alkalmazott zenéről, a kortárs zene médiajelenlétéről
A Prae körkérdése zeneszerzőkhőz: Mezei Szilárd válaszol
A Prae körkérdése zeneszerzőkhöz: Magala Ronnie válaszol
Interjú Szabó Dániellel külföldi érvényesülésről, versenyzésről, a siker lehetséges jelentéseiről

Más művészeti ágakról

irodalom

Prae Műfordítótábor, tábori napló, 1. nap
Képtelen képrablás - Mesék a múzeumból, Pagony, 2022


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés