bezár
 

art&design

2022. 04. 24.
A magány misztikája
Recenzió Neogrády-Kiss Barnabás Solitude című fotókönyvéről
Tartalom értékelése (1 vélemény alapján):
A fényképezés szublimált gyilkosság, írja Susan Sontag, hiszen fényképezni más embereket olyan, mintha erőszakot tenne rajtuk a fényképész. Sajátságos helyzetet eredményez; az alkotó – mint Neogrády-Kiss Barnabás teszi – akkor is befelé figyel, mikor kifelé tekint, így a gyilkos és áldozat egy és ugyanaz az aktus során. E metafizikai öngyilkosság szorosan összefügg az önismerettel, mivel így apránként minden külsődlegességtől megszabadulhat az ember. Kérdés, mennyire áll készen arra, ami a folyamat végén várja.

A könyv mint médium nehezen elengedhető a fotográfus számára képzőművészeti jelenléte szempontjából. Össze lehet vele foglalni egy sorozatot, de önálló képekből álló album is egységessé tehető általa. Neogrády-Kiss esetében a könyv maga az alkotás, amelyet vizuális naplóként tár elénk. Fontos szerep jut a könyv szerkesztőjének, Cséka Györgynek is, hiszen a fotók tudatos elhelyezése (vagy épp el nem helyezése) az oldalpárokon újabb és újabb konnotációs lehetőségeket tár fel a néző előtt.

A Solitude 2021-ben látott napvilágot a Symposion kiadó gondozásában. A kiadványt megelőzte egy két évvel ezelőtti rezidenciaprogram, ahol Neogrády-Kiss három hónapot töltött el, 2020 októberétől december végéig a stuttgarti Akademie Schloss Solitude ösztöndíjasa volt. Az ösztöndíj jellemzője az interdiszciplinaritás pártolása művészetek és technológia között, ezenkívül nagy hangsúlyt fektet az ösztöndíjasok közötti kapcsolatra és a közös alkotásra.  Azonban Neogrády-Kiss Barnabásnak ironikus módon rögtön két hétig tartó karanténnal kellett indítania a rezidenciaprogramját – az ismeretlen környezetbe való zártság végül projektjének egyik fontos sarokpontja lett, ami már az első pillanattól visszaköszön a címben. Solitude: a magány/magányosság paradox módon mindig a kettősség érzetével társul, egyszerre feltételezi önmaga ellenkezőjét is, hiszen ha egyedüli létezőként lennénk a világban, nem ismerhetnénk a magány fogalmát, mert az mindig feltételezi a kapcsolat hiányát egy másik létezővel. Így ez a tapasztalás renegáttá, a létezésen kívül esővé változtatja az érzékelőt. Ebből következik, hogy a könyvben képek formájába öntött érzelmeket csakis az alkotó tapasztalhatta meg a saját világában, a könyv nézőiben valószínűleg más emlékeket, érzéseket ébresztenek a fotók, viszont ezáltal nézőként meg is törjük a burkot Neogrády-Kiss solitude-magányán, mintegy erőszakot téve az Énen. Végül aztán meglepődve vesszük észre, hogy a saját magányunkba léptünk be az alkotó képein keresztül.

Solitude

Fontos tisztázni, hogy a solitude (magány) angol kifejezés nem egyenlő a lonely (magányos) szóval, viszont a fotókönyvön keresztül e kettő között meghúzódó hasonlóságok kézzel tapinthatóvá válnak, amelyeket vizuális elemként használtak fel a szerkesztők a könyv tervezése során. Az előbb említett szétszakítottság és kettősség már a cím Imre Réka által tervezett tipográfiai megjelenésén is jól érzékelhető, ahogy aztán később a fotókon és elrendezésükben is észrevesszük. Néhol didaktikusan (a könyv két oldala közé helyezett, ezáltal „kettétört” képek), más alkalommal többszöri fellapozás után (egyik oldalon egy fotón „virtuális térben” megjelenő lapja, másik oldalon a könyv üresen hagyott „valódi térben” megjelenő fehér lapja).

Az angol solitude azonban e kettősségen túl is hordoz jelentést magában, amelyet vizuálisan sokkal nehezebb megfogalmazni, ha el akarjuk kerülni a közhelyek nyújtotta konformitást. Ez a fajta magány egy olyan egészséges egyedüllétet feltételez, ahol az előbb említett kitaszítottság realizálódik a magányt megtapasztaló egyénben, megszűnve negatív vagy épp pozitív érzetként létezni. Ezáltal a tapasztalás egy olyan tartományba lép, amely túlmutat az általános konzekvenciákon, holott a legáltalánosabb cselekvésekkel juthatunk el ebbe a tartományba. Példaként említhető a keleti kultúrában jól ismert meditáció „cselekvése”. A meditáció egyik alapja a légzés, amelynél természetesebb és automatikusabb cselekvést el sem lehetne képzelni.

Solitude

Azonban a solitude-magányt a hétköznapokban is megtapasztalhatjuk meditatív élményként. Leggyakrabban talán egy nagyon hegyes[1] dekoncentráltsággal, például tömegközlekedésen bambulással kerülhetünk ebbe az állapotba, ugyanakkor tudatosan előhívni a folyamatot sok munkával jár, és mivel a tudatosság feszültséget eredményez, a valódi cél könnyen elvéthető – kérdés, hogy pontosan mi is a valódi cél. Jung A nyugati és keleti vallások lélektanáról című könyvében egy helyütt úgy fogalmaz: „Sajnos kétségtelen, hogy az ember egészében véve kevésbé jó, mint amennyire ezt beképzeli magának, vagy amennyire kívánja. Mindenkit követ egy árnyék, és minél kevésbé testesül meg ez az egyén tudatos életében, annál sötétebbé és sűrűbbé válik. [...] Ezenkívül ilyenkor fennáll a veszély, hogy az elfojtott egy figyelmetlen pillanatban hirtelen kitör.”[2]

Ezek szerint a cél a tudatos én és a tudattalan árnyék-én kibékítése, vagy legalább a párbeszéd elindítása e kettő között. Erre teszik fel az életüket és gyakorolják a meditáció technikáit a keleti tanok szerzetesei, nyugaton pedig egyes művészek fejtik fel a vékony hártyát e kettősség körül. A nyugati énkeresés kifejezetten individuálisnak nevezhető, a keleti közmegegyezésen alapuló módszerekkel szemben. Az igazság valószínűleg valahol a kettő között van.

Mindenesetre az előbbiekből levezetve kimondhatjuk, hogy egyszerre kell fókuszáltnak és spontánnak lenni, ahogy Neogrády-Kiss könyvében is a fotók nagy részén felfedezhetők ennek a spontán-tudatosságnak a nyomai, mindez pedig nagyon magas fokú önmegismerésre való hajlandóságról tesz tanúbizonyságot. Ahogy az alkotó 2020-ban Capa Nagydíjjal jutalmazott Kettős kötés című sorozatában – amelynek részletei megjelennek a Solitude-ban is – az elsődleges cél az önvizsgálat, traumafeldolgozás és tanulmányozás, tehát összegségében az erőteljes személyesség volt jellemző a korábbi műveiben, úgy a fotókönyvben látható képeken szintén nyomon követhető mindez. Neogrády-Kiss akár maga felé, akár kifelé fordítja a kamerát, alkotói figyelme valójában mindig (pejoratív értelem nélkül) saját személyére irányul. E folyamatos monitorozás állandó pengeéltánca bármelyik pillanatban átalakulhat ájtatos köldöknézéssé, ám egy jól elhelyezett kép vagy egy képpár, amelyek közt nincs konkrét, gyorsan felfogható vizuális kapcsolat, feloldja a nagyon tudatos szerkesztést, és teret enged a spontán gondolatoknak, így magának a nézőnek is. Más példája a spontaneitásnak az önirónia, ebben pedig bővelkedik a kötet: sokszor humorral oldja a túlságosan is feszült helyzetet, amelyet e nem mindennapi cselekvés, az önmonitorozás teremt. γνώθι σεαυτόν/Ismerd meg önmagad  – a görögök jól tudták, hogy az önismeret az emberi lét alapja, ám a többség számára rengeteg negatív vagy értelmezhetetlen tapasztalással is párosul.

Solitude

Ahogy e végső tapasztalást nem lehet kimondani, a Solitude egésze sem úgy állít valamit, ahogy megszoktuk és esetleg elvárjuk (nem mellesleg helytelenül) az alkotótól és művétől. Neogrády-Kiss egy duplaszaltót hajt végre könyvével, hiszen a bevezetőben említett metafizikai öngyilkossággal minket, nézőket is magával csalogat oda, ahová önszántunkból nem feltétlen lépnénk be. És mikor elhittük, hogy az alkotó személyes világába leskelődhetünk, hirtelen magunkra hagy minket és őrültként kacagva rohan át az erdőn, amelynek bejáratán a jól ismert szöveg áll: „Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!”[3]

Fotók: a művész jóvoltából

Solitude
Neogrády-Kiss Barnabás fotókönyvét Cséka György szerkesztette. Megjelent 2021-ben a Symposion kiadó gondozásában. 

[1] Az egyhegyűség fogalma a jógában elterjedt kifejezés, amikor a gyakorló képes magas szintű koncentrációt kifejteni és azt egy pontra irányítani.

[2] C. G. Jung: A nyugati és keleti vallások lélektanáról, második kiadás (ford.:  dr. Pressing Lajos), Scolar Kiadó, 2018, 90. o.

[3] Dante Alighieri: Isteni színjáték (ford.: Babits Mihály), Szépirodalmi Könyvkiadó, 1986, 89. o.

nyomtat

Szerzők

-- Király Péter --

A Magyar Képzőművészeti Egyetemen végeztem tervezőgrafika, majd képzőművész tanár szakon. Jelenleg egy szakmai középiskolában oktatok grafikát.


További írások a rovatból

Interjú Tranker Katával műfaji határátlépésről, vizuális nyelv(ezet)ről és tárgyakhoz fűzött érzelmekről
art&design

Háttérinterjú Balogh Máté Andrással, a kortársPRos Kft. és az Art is Business Egyesület alapítójával a kulturális és a forprofit szféra egymásra találásáról, igényekről és lehetőségekről
art&design

Beszámoló a Derkósok bemutatkozó tárlatának sajtóbejárásáról a Műcsarnokban

Más művészeti ágakról

Joseph Kosinski: Top Gun: Maverick
Azok ott hangyák, de nem eladók


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés