PRAE.HU: Ha a képeid alapján szándékozunk felfejteni, ki és mi ma Kecső Endre, akkor mit látunk? Figurát, motívumokat, szimbólumokat. Narratívát, mely az antikvitás mítoszainak világába vezeti el korunk emberét. Honnan indult a mitológia iránti szenvedélyes érdeklődésed? Egyáltalán, meghatározható a kecsői nullpont?

Mostanában tudatosul bennem egyre inkább az a gondolat, amely ezt a bizonyos nullpontot boncolgatja, amely tulajdonképpen egyetemi éveim kezdeti időszakához köthető. A Képzőművészeti Egyetem festőművész szakára ugyan komoly előtanulmányokkal, de mindentől elszakadva, az addig megszokott természetes közegemből kiválva érkeztem. Emlékszem, ahogy ott ültem az üres műtermemben, s azon gondolkodtam, mi az istent lehet festeni? Magamat kezdtem el festeni, ez pedig kapcsolódott is az egyetemi feladatokhoz.

Önarckép volt a kiindulás, majd a magam festette alakom köré kezdtem komponálni tárgyakat, tájakat és vízióháttereket, amelyek inkább megmaradtak a festék anyagainak. A továbblépést egy-egy sűrűn átfestett kép eredménye indukálta, ahol előtűnik az előző réteg és annak az előző rétege. Tájon figura, figurán megint táj – az előtér, középtér, háttér klasszikus rétegei víziószerűen bomlottak szét. Ekkor kezdett el foglalkoztatni a festői vízió fogalma, és konkrétan megpróbáltam álomszerű képeket festeni. A narratívát azonban mindenképp meg akartam tartani, ezzel szemben az álmoknak nem feltétlenül logikus a narratívájuk. Rájöttem, hogy az álomképek annyira nem koherensek, de nem a logika mentén, hanem a szimbolika nyomvonalán indultam tovább. Ez ugye egy asszociatívabb gondolkodást feltételez, mint a logika. Akkor tudatosult bennem, hogy ezek a történetek gyakorlatilag meg vannak írva a mitológiákban és egy éles váltással – nagy, futó, kicsavarodott Hermészt ábrázoló képpel – indultam el a szimbólumokban való gondolkodás útján.

Kecső Endre: Toposz/ a nőrablás mítosza, 2022. Olaj, vászon, 206 cm x 300 cm. Fotó: Baráth-Szabó Evelin.

PRAE.HU: Mitológiai témájú alkotásaid nemcsak egy letűnt kor történeteit idézik, hanem szimbolikusan az emberiség történetének, így napjaink létkérdéseit is boncolgatják.

A szimbólum a képen segíti a kommunikációt: hatalmas tartalommennyiséget tudok egy jelbe sűríteni. Kortársakat is nézve, de sokkal inkább Rubens művészetét tanulmányozva egyre inkább foglalkoztatott, hogy mit jelent a kép címe – megjelent bennem az igény, hogy kiderítsem, mégis mit fogalmaztak bele abba a két-három szóba, a mitológiai témájú képek címeibe. Ezt követően kezdtem el ebben elmélyülni, és akkor már nemcsak a mitológiai történetekre fókuszáltam, hanem arra is, hogy mit jelent a mitológián belüli szimbólum. Számomra nagyon érdekesek lettek azok a leírások, amelyek részletezik, hogy hogyan kell a mitológiai szereplőket és történeteket ábrázolni. Úgy tűnik, hogy a látszólagos zárt ábrázolási rendszerek mégis adnak egy tágasságot a megismerésnek. Ez a viszonylagos szabadság megjelent nálam a villám és a kígyó szintjén: az egyik esetében cikkcakkban húzom a vonalat, a másik ábrázolásakor girbe-gurba vonalvezetéssel, fluidan mozgatom a kezemet. Két vonalat húztam, de tulajdonképpen egy mitológiai történetet, Apollón történetét alkottam meg. Ennek a tágassága, hogy ilyen módon lehet használni az anyagot és alkalmazni a rajzi eszközöket, lett igazán inspiratív. És hogy egy kicsit visszakapcsoljak a nullponthoz, a portréhoz: az is bennem van, hogy rólam szóljanak a képek, de ne nagyon rólam. Részese akartam lenni egy olyan útnak, amelyen a festés és a képek, a kortárs és a klasszikus festmények között megyek. Mostanára kezd bennem megfogalmazódni, hogy a mitológia a mindenkori problémáinkat boncolja: az ógörögök problémáit, a másik kultúrának a problémáját és közben boncolgatja az én problémámat is. De mi az én problémám?

Az én problémáim azok a témák, amelyek megjelennek a képeken is: félelem, bátorság, szerelem, hősiesség, ha tágítom a kört: háború, veszély. Sok fogalom, amely körbelengi mindannyiunk életét. Ezek a fogalmak mindannyiunkra vonatkoznak, mindenki megéli őket. Úgy érzem, jó döntés lett számomra a mitológia, hogy megérezzem, hogyan és mit kezdjek magammal és a festészettel. Magamat festem, de a problémáimon keresztül mindenkit festek. Ez ilyen kint is, bent is.

PRAE.HU: Tulajdonképpen hol van a te és a műveid ideje, és mi az időhöz való viszonyod?

Az időtlenségben. Egon Schiele szavaiból kiindulva a művészet nem lehet modern, a művészet időtlen. Sűrűn szoktam azon gondolkodni, hogy Rubens mennyit értene meg abból, amit festek? Eljátszva a gondolattal arra jutok, hogy ezt megértené Rubens. És talán nem is azt keresné, hogy sikerült-e a figura, hanem hogy megtörtént-e a varázslat. És akkor mindegy, hogy mit fest az ember: formát, fotót vagy történetet. Ha van varázslat, akkor van kép, máskülönben nincs.

Kecső Endre Elvarázsolt ember című kiállítása a Szolnoki Művésztelep Kert Galériájában. Enteriőrfotó: Baráth-Szabó Evelin.

PRAE.HU: A gondolataid gyorsan képpé alakulnak, de ahhoz, hogy a kép művé formálódjon, gyakran térsz vissza módosító szándékkal alkotásaidhoz. Mi jellemzi munkafolyamataidat?

Több vásznat feszítek fel és kezdek el egyszerre, mivel van bennem egy állandó vágy afelé, hogy fessek, de ezt nem tudom az olajfestés esetében napról napra megtenni az olajfesték száradási tulajdonságai miatt. Így párhuzamosan több művön dolgozom.

PRAE.HU: Munkáidra egymástól elkülönülő, akár parallel létrejövő sorozatokként vagy szigorúan lineáris alkotói folyamatként tekintesz?

Nincs sorozat. Persze lehet az élő beszéd szintjén sorozatról beszélni, mert egymás mellé lehet tematikusan rendezni a dolgokat, de a sorozat olyan, mintha valaminek vége kellene, hogy legyen. Én ezt így nem tudom elfogadni, hogy egy-egy téma vagy kérdéskör, amely foglalkoztat, végessé váljon.

PRAE.HU: Ez egy folyamatos mélyülés.

Ez egy emelkedés.

PRAE:HU: De cirkulál.

Igen, ez egy cirkuláris emelkedés. Ha ebbe a cirkuláló spirálba felülről belenézek, akkor egy kört fogok látni, és ennek a körnek bizonyos pontjain tetten érhető egy-egy meghatározó jelenség. De ha felülről nézem, akkor ez a kör telítődik ezekkel a jelenségekkel, tehát állandósul. Ha egy másik aspektusból nézek rá, akkor újra elővehetek és megtehetek dolgokat. Szóval a sorozat számomra azt jelentené, hogy amivel már egyszer foglalkoztam, lezártam. Nem tudom azt mondani, hogy amit egyszer festettem, olyat már soha többet nem alkotok. Mennyi minden lehet még egy témából!

Nyilván az ember folyamatosan tanul, és az olaj mindig ad valamire választ, de nem fejlődésnek mondanám, hanem emelkedésnek. Célom mindig magasztosabb helyzetbe hozni a figurát és ezáltal magamat is. Igazából én nem a saját képeimnek vagyok a része, hanem az összes képnek.

PRAE.HU: Egy folyamatos jelenben létezel a műveiddel. Érezhetően szabadjára engeded a befogadót a képeidhez való viszonyulásában. De van olyan szándékolt üzenete képeidnek, amellyel szólni kívánsz kortársaidhoz?

Látszólag ötletszerűen jelenítek meg gondolatokat, amelyek tulajdonképpen nem is ötletek, hanem egy szimbolikus gondolkodásnak az eredményei. Ami összefügg az anyaggal, egyúttal a megoldása is a képnek.

A képeknek az ógörögöknél is volt egy olyan küldetésük, hogy általuk meggyőződjünk – egy istenszobor az adott isten létezését igazolta. És van egy narratív jellegük is, bizonyos történetek megfestése által, még ha az adott történet jelentéstartalma nagyon abszurd, akkor is tudjuk, hogy az hogyan jelenik meg képileg. Ilyen szempontból egyes mitológiai témák ábrázolása művészeti koronként nem mutatnak nagy eltéréseket, mivel ezek a történetek oktatnak. A belső út az meg természetes: hiszen az anyag átalakítása nem más, mint saját magam átalakítása.

Persze kell egy szín, amellyel kapcsolódást tud kialakítani egy szemlélő. Kell egy forma, amely bevonzza a tekintetet, ami felkelti a néző mélyebb érdeklődését – kicsi ajtót vagy ablakot kell nyitni a kép egészén. És ezt a kiállításon jól csinálja a megnyitó személy – ő nyitja az ablakot a kiállításra és mondja el, hogy azt milyen tágra lehet tárni, de a képen is kell lennie egy momentumnak, amely megadja a lehetőséget a nézőnek, hogy felvegye a fonalat.

PRAE:HU: A rejtjelezett diskurzusod nemcsak a látott korszakban és az antikvitásból merít, hanem különböző későbbi korok nagy mestereit is idézi.

Mindenkit, akinek az alkotásait nézem, munkásságát követem, saját magam kortársaként kezelek és próbálok a képeken keresztül kommunikálni a múlt nagy mestereivel. El Greco, Kernstock Károly, Perlott-Csaba Vilmos, vagy a ma élők közül Markus Lüpertz… A korábban említett „Mi van, ha idehívom”-on kívül van még egy játék, a „Kinek képzelem magamat?” – és eljátszom a gondolattal, hogy El Greco vagyok. Ez nem arról szól, hogy másolni akarom őt rajongásból, hanem egyszerűen felvet egy problémát, amely elkezd festészetileg érdekelni, megpróbálok azonosulni ezzel a problémával és egy furcsa színpaddá válik a vászon, ahol nem is az alkotóval, hanem a képeivel beszélgetek.

PRAE:HU: A képein keresztül az alkotó korával és a korszemléletével is diskurálsz?

Inkább a festészeti alkotással, mert ha azonosulni akarnék a korával, akkor attól tartok, epigonná válnék. Én ezeknek az alkotóknak a festménye vagy a festője akarok lenni. A festészetet tartom mesternek. Ami pedig azokat a mestereket illeti, akik rajzi-festészeti tudásomat megalapozták, ők olyanok, mint a jó mesterek. Mert azt gondolom, a jó mester nem hív be, hanem a tanítvány magától ül oda és addig marad ott, amíg ott helye van. Ilyen volt az egyetemen Károlyi Zsigmond és ezt a szerepet tölti be az életemben Verebes György is.

Kecső Endre: Magvető / Apellész hagyatéka, 2022. Olaj, vászon, 130 cm x 180 cm. Fotó: Baráth-Szabó Evelin.

PRAE:HU: Nyughatatlan, vergődő festő vagy. És kíméletlenül kritikus.

A mai napig úgy gondolom, hogy azért van az, hogy ilyen kritikusan és határozott mellszélességgel tudok kritikát gyakorolni mások fölött, mert ezeket a kérdéseket sokkal keményebben 0–24-ben magamnak szegezem: a saját festményeimnek. És tudatában vagyok a nem válaszával, munkáim és munkásságom hibáival. Nem elégedetlen vagyok. Kritikus vagyok. Magamból indítok, másokra is kiterjesztem azért, mert az álláspontom nem róluk vagy rólam, hanem a festészetről szól. Ami sérthetetlen, mert a festészet egy princípium.

PRAE:HU: Egyetemi éveid és az azt követő rövid idejű külföldi kitérőd után vidékre költöztél, hazánk egyik legdinamikusabban működő művésztelepére, melyet ma első mestered, Verebes György vezet. A szolnoki kolónia egy valódi közösség és támogató közeg. Mikor fogalmazódott meg benned először vágyként, hogy itt szeretnél alkotni?

Már akkor, amikor Verebes Györgyhöz jártam rajzolni, festeni és kiállításmegnyitókra. Később ez a vágy tudatossá vált. A Szolnoki Művésztelep számomra a legalkalmasabb hely arra, hogy ideális körülmények között járjam be festészeti életutamat. Felszereltségét ismerve pedig élenjáró hazánkban. Amit a képzőművészeti tevékenységemben minőségnek és praxisnak gondolok, azt itt tudom véghez vinni, jelenleg sehol máshol az országban.

PRAE:HU: Bár akadtak a Szolnoki Művésztelep 120 éves történetében egységes stíluskorszakok, és ma is vannak áthallások, de stilárisan egészen sokszínűek vagytok, így  erősítitek egymást.

Itt elég sokrétű a társaság. Csak egy példát említve, a szentendrei művésztelepnek nagyon erős a képi dimenzióban való összetartása. Felismerhető a szentendrei képiség. Ezzel szemben Szolnokon vizuális szinten nagy különbségek és távolságok vannak, de a legfontosabb, hogy itt egy olyan szellemi közösség van, amely eldöntötten a tradicionalitásban keresi a művészetet. Ez az az aspektus, amely minden időben szorosan összetartja az itt alkotókat, párbeszédeket generál. Szövetségesek vagyunk. Nem kell mindenben egyetérteni, de a cél egy. Ugyan van itt egy összetartó és aktív közösség, de ha becsukom a műteremajtót, akkor azt mindenki tiszteletben tartja és nem jön be. Kicsit cinikusan szoktam mondani: nem tudom, hogy meddig lehet elhinni azt, hogy a művészet nem egy magányos műfaj. A művészettermelés nagyobb városokban fel tud oldódni a megjelenésben. Próbáljuk a közösségi művészetet éltetni, holott azt mindenki tudja, hogy a legvégén mégis egyedül van. Ugyanis a vászon előtt állva a döntéseket egyes egyedül nekem kell meghozni.

PRAE:HU: Milyen hosszú távon tervezel Szolnokon élni és alkotni?

Itt szeretnék maradni, amíg lehetőség adódik rá. Valahol az embernek meg kell vetnie a lábát, és amikor ez megtörténik, akkor elkezdi építeni saját magát. Addig nem. Pesten nem tudtam megtalálni a helyemet, nekem itt van a termőtalaj. Ezt nem feltétlenül az adottságokra értem, hanem itt van valami misztikum, amelyhez jól tudok kapcsolódni, és ez nem az emberek és a hely szelleme, hanem egyszerűen csak itt van az, amit én keresek. Ámbár azt még nem sikerült felfejtenem, hogy pontosan mi is ez.

Kecső Endre a műtermében. Fotó: Képiró Ágnes

Portréfotó a főoldalon és a  Facebook oldalon: Verebes-Nagy Edit / Szolnoki Művésztelep. Négyzetes kép: Kecső Endre – Örökkévalók, 2022. Olaj, vászon, 206 cm x 300 cm. Fotó: Baráth-Szabó Evelin. Fejléckép: Kecső Endre Elvarázsolt ember című kiállítása a Szolnoki Művésztelep Kert Galériájában. Enteriőrfotó: Baráth-Szabó Evelin.