bezár
 

film

2022. 06. 29.
Az utolsó mozisztár
Joseph Kosinski: Top Gun: Maverick
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
A Reagan-korszak csúcsfilmje, a nyolcvanas évek tömegkultúrájának kvintesszenciáját adó Top Gun folytatása elképesztő sikert arat világszerte. Minden jel arra mutat, hogy csaknem négy évtizeddel az első film után a családbarát Marvel-esztétika lélegeztetőgépén tartott, moziba járó széles tömegek kiéhezve várták a konzervatív Amerika-mítosz ünneplésének újabb felvonását – melyet ki más tolmácsolhatna hitelesen, mint Hollywood utolsó mohikánja.

 

A cím: mindent elárul

Vitathatatlanul a franchise-ok korát éljük, mára egyetlen kósza szemöldökfelvonásra sem méltatjuk, ha egy korábbi sikerfilm ilyen-olyan folytatásáról hallunk. A kortárs franchise-ok (pl. Marvel Cinematic Universe) mellett nagy szerepet kapnak a régi idők sikerein tort ülő, ún. legacy sequelek is. Ezek azok a típusú folytatásfilmek, amelyek az eredeti alkotás világában játszódnak, híven megidézve annak miliőjét, tipikus konfliktusait, a bombabiztos siker érdekében pedig rendszerint felvonultatják a régről ismert szereplőket is, afféle „nagy öregekként” egy-egy mellékszerepben, miközben a jelenlegi film már egy új generáció történeteként definiálódik. Az eredeti alkotás tehát visszamenőlegesen egy olyan, mára kodifikálódott hagyomány megteremtőjévé válik, amely a jelenben íródik tovább. Efféle legacy sequelek az új Star Wars-széria darabjai, a Szárnyas fejvadász 2049, vagy a Jurassic World-filmek. Népszerűségük oka éppen a hagyományról való közös tudásnak és a kodifikált elemekre való ráismerésnek az intenzív, befogadói örömében keresendő.

UIP-Duna Film/Paramount Pictures

Csábít a gondolat, hogy Top Gun: Mavericket is a legacy sequelek közé soroljuk, hiszen első ránézésre az 1986-os filmben megismert vadászpilóta-akadémián járunk, ahol az időközben eltelt évtizedek alatt új generáció nevelődött ki, akiket most a régi nagy öregnek kell szárnyai alá vennie, hogy tovább adja nekik a tudását. A felületes szemlélőt könnyen becsaphatja a filmnek ez az alappozíciója, a figyelmesebb vizsgálódás azonban minden kétséget kizáróan bizonyítja, hogy szó sincs a hagyomány újraírásáról.

Ebből a filmből ugyanis hiányzik a legacy sequelek egy nagyon fontos mozzanata: annak a bizonyos stafétának az átadása.

Ezen típusú folytatások sikerének kulcsa egyebek mellett abban a párhuzamban is keresendő, ami az eredeti film világában megjelenő új szereplőgeneráció és a filmes hagyományban felnövekvő nézők pozíciója között húzódik. A Top Gun: Maverickben viszont a fiatalok bár a cselekményben hangsúlyosan és aktívan jelen vannak, az igazi bizonyítás lehetőségét nem kapják meg. És ebből az alkotók egyáltalán nem csinálnak titkot. Már a film címe is egyértelművé teszi, hogy itt csupán egyetlen csillag tündökölhet. A kontinuitás sokkal határozottabb, mint a tipikus legacy sequelek esetében:

ez a Top Gun pontosan ugyanaz a Top Gun, mint 1986-ban, s még ha tesz is bizonyos engedményeket a történet a közben tagadhatatlanul eltelt időnek és a vele változó társadalmi klímának, azért egyértelműen tudtunkra adja, hogy itt a hős továbbra is csak Maverick lehet.

A válasz arra, hogy ez miért van így, alighanem abban a tényben keresendő, hogy éppen a Top Gun tette fel Hollywood térképére Tom Cruise-t, akinek karrierje csaknem negyven év távlatából visszatekintve úgy tűnik, hogy valóban egy korszak végét jelzi. Ő az utolsó, hagyományos filmsztár az Álomgyárban, ennek az egy életen át gondosan ápolt imázsnak pedig immár nem csupán alapköve, hanem beteljesítője is a szériává duzzadt Top Gun-univerzum.

UIP-Duna Film/Paramount Pictures

Reagan és most?

Az első film a Reagan-korszak csúcsán született, amikor a hatvannyolcas ellenállómozgalmak okozta társadalmi erózió után és a vietnámi háború kudarcát követő kiábrándultságban az amerikai nép ki volt éhezve arra a dicsőségre, amellyel helyreállíthatja megingott identitását.

A hetvenes években ugyanis még a Humphrey Bogart-tól és Cary Granttől örökül kapott Hollywood Parnasszusára is betették a lábukat azok a bizonytalan, sodródó antihősök, akik semmit sem tudtak felmutatni az Amerika-mítosz egykori pionírjainak örökségéből. A hidegháborús hangulat, a társadalmi és politikai válságok (úgymint olajválság, a Watergate-botrány, stb.) és a talajvesztett kisember biztonságigénye szükségszerűen hívta elő a mozisztárból elnökké vált Ronald Reagan nevével fémjelzett neokonzervatív fordulatot, melynek nyílt célja az „erős Amerika” képének visszaállítása volt az USA társadalmában.

Ezzel párhuzamosan csúcsra járatták a hetvenes években ugyancsak megtépázott férfiasságkultuszt, visszatértek a moziba a hipermaszkulin hősök, a szexuális forradalom azonban még Hollywoodban sem múlt el nyomtalanul: a felszabadított, immár fedetlen testek látványa velünk maradt. Annak érdekében viszont, hogy a sokkal szabadabban ábrázolt test illeszkedjék a hagyományos férfiasság képéhez, a testformálás igénye nyert egyre nagyobb teret: kialakult a modern értelemben vett fitneszkultúra. A sztár teste tehát sokkal közvetlenebbül lett látható a nagyvásznon, mint valaha, cserébe viszont hűen tükröznie kellett az ideális testről kialakult eszményképet.

Amerika a fiain keresztül vált újra naggyá – a lehető legfizikaibb értelemben.

UIP-Duna Film/Paramount Pictures

Miközben a korszak másik emblematikus háborús filmje, a Vietnám-trauma feldolgozását célzó Rambo-széria első darabja a hollywoodi műfaji filmgyártáson belül tett kísérletet annak az ideologikus és önmitizáló közegnek a kritikájára, amelyben fogant, addig a Top Gun voltaképpen nem volt más, mint az amerikai haditengerészet hathatós közreműködésével megvalósult, nyílt propagandafilm. Korántsem véletlen, hogy a folytatás éppen a kétezer-húszas évekre készült el. Mostanra új típusú válságok korába érkezett ismét az amerikai társadalom, a jobboldali populizmus világszerte feltartóztathatatlanul nyomul előre, a film készültekor pedig még annak a Donald Trumpnak a regnálása tartott, aki éppen a neokonzervatív reagani szlogenhez nyúlt vissza („make America great again”).

Úgy tűnik, hogy a társadalmi feszültségek és gazdasági válságok kezelésére a nyolcvanas évek óta sem találtak jobb megoldást, mint a hegemón maszkulinitás dicsőítésén keresztül megvalósuló, rendpárti restaurációt: a stabilitáshoz az erőszakot állami monopóliummá tévő katonaságon keresztül vezet az út.

Miközben már az első Top Gun-film is kifejezetten individuális sikertörténet volt – ezért is volt alkalmas Tom Cruise sztárimázsának betonbiztos megalapozására –, a Maverick pedig ugyanezt a képletet hajtja túl, ahogyan azt látni fogjuk, egészen az irracionalitás határáig, végeredményben mégis magának az amerikai hadseregnek mint establishmentnek a renoméját kívánta helyre állítani.

UIP-Duna Film/Paramount Pictures

Mindkét Top Gun esetében láthatjuk, amint az éppen aktuális korszak kurzusfilmje izgalmas feladatot kap azzal, hogy egyszerre kell az individuális, self-made amerikai hős toposzát középpontba helyezni (azt a Mavericket, akit már az első film nyitóakciójában parancsmegtagadás közben ismerünk meg, amelyet híven megismétel a második film expozíciójában is), és egy rendkívül szigorú, hierarchikus közösség eszményét elfogadtatni a közönséggel.

 

Testeszmény – sztárkultusz

A nyolcvanas évek a nyugati világban az új típusú életmód- és testkultusz formálódásának ideje volt. Mindez gyökerezik egyfelől a korszakot uraló szélsőséges individualizmusban, a kontroll – bármilyen elérhető formában történő – visszaszerzésének vágyában, és nem utolsó sorban a szexuális forradalom bizonyos aspektusainak társadalmi továbbélésében. A tömegessé váló fitneszőrülettel és fiatalságkultusszal az én visszafordult saját magába, önmaga formálásán keresztül igyekezett átélni a kontrollgyakorlás képességét egyfelől, a szélsőségesen individuális, self-made siker elérését másfelől. 

UIP-Duna Film/Paramount Pictures

A korabeli testeszmény prezentálása a minden szempontból kurzusfilmnek tekinthető 1986-os Top Gunban is hangsúlyos volt – noha nem a Rocky, Conan, Terminator, stb. filmekben bemutatott Sylvester Stallonékhez és Arnold Schwarzeneggerekhez hasonló izomkolosszusok formájában –, ez a pusztán gyönyörködtetést betöltő funkció a strandröplabda-jelenetben egyértelműen kitűnt. Csaknem negyven évvel később ugyanezt másolja a Maverick is egy beazonosíthatatlan, és játékdinamika szempontjából nem különösebben kidolgozott, de ugyancsak a tengerparton zajló labdajátékkal, amelyben a mesterszerepben feltűnő Maverick – ha csak egy rövid ideig –, de maga is részt vesz a fiatalokkal együtt. Tom Cruise – mint a klasszikus hollywoodi sztár, aki a borostyánkőbe zárt állandóság képviseli – ennyi idő után is hű marad a nyolcvanas évek atmoszférájában kialakított sztárperszónájához.

UIP-Duna Film/Paramount Pictures

Azzal lehet vitatkozni ugyan, hogy ez a sztárkultusz korszerű konstrukció-e még, avagy Cruise egy letűnt kor őskövületeként van jelen, az bizonyos, hogy a kortárs mainstream amerikai filmben olyannyira nincs helye a testnek és a testiségnek, hogy a nézők mára egészen el is szoktak tőle. A minél szélesebb tömegigényt kiszolgáló szuperprodukciók csak akkor lehetnek rentábilisak, ha hozzáférhetővé válnak a lehető legtöbb generáció számára. Ezért nem látunk a mozifilmekben jelentős veszteségeket, reálisan ábrázolt erőszakot, vért és meztelenséget. A Marvel-filmek spektákulumjellegéhez képest, melyben a néző kívülről szemlél egy bonyolult és látványos koreográfiát, amelyet hangsúlyozottan az irracionalitás világában élő, elérhetetlen szuperemberek prezentálnak, a Top Gun: Maverick hagyományos felfogása a frissesség és újdonság meglepő erejével robbant be 2022-ben a mozikba: a vadászpilóták története sokkal intenzívebb, testibb, zsigeribb élménynek bizonyul. A szuperhősök külső nézőpontra megkomponált akciókoreográfiájához képest a Maverickre jegyet váltva belülről, gyakran magából a pilótafülkéből ábrázolt és sokkal közvetlenebbül, ezáltal realisztikusabb eszközökkel megmutatott emberi küzdelmet élhet át a néző, amelynek lebilincselő ereje tagadhatatlan.

Míg a nyolcvanas évekbeli előzményfilm öröksége okán a Top Gun: Maverick esztétikája ábrázoló eszközeit tekintve üdítően realistának számít, addig az ugyancsak negyven évvel korábbi ideológiai klímában fogant sztárimázs olykor tagadhatatlanul teherként nehezedik rá a filmre. Tom Cruise Maverickje ugyanis semmit sem változott az idő múlásával.

Néhány humorforrásként szolgáló, elkönnyített pillanatban reflektálnak ugyan az eltelt időre, és arra, hogy Mitchell őrnagyot a Top Gunba immár oktatónak hívják vissza, nem pedig éles bevetésre, ahogyan kezdetben ő számít rá, a fiatalok pedig az expozíció végén még kidobják „az öreget” kocsmából. Ezeket a jeleneteket azonban bőven zárójelbe teszi a film végső állítása: hogy tudniillik Mavericken még mindig senki nem kerekedhet felül. A hiteltelenség határát súroló módon a film úgy tünteti fel a lassan hatvanéves sztár által játszott karaktert, mint aki jobb fizikai állapotban van, mint a fiatalok: a reflexei élesebbek (egyetlen gyakorlatozás alkalmával sem veri meg senki a párharcban), a szervezete pedig jobban tűri még a gravitációs gyorsulás hatását is. 

UIP-Duna Film/Paramount Pictures

A nőkhöz való viszonya – bár az idők szavát meghallva finomodik ugyan, és hátra hagyja a nyolcvanas évek macsókultuszát – lényegét tekintve nem változik. A légyottról ablakon kimászást ugyan a komikum eszközeként sütik el, a sorok között megbújva azonban továbbra is ugyanaz az üzenet: ezt a férfit nem domesztikálja, azaz nem vonja speciális „női” hatalma alá senki sem. Sokkal érdekesebb a semmitmondó, de szerencsére nem sok vizet zavaró szerelmi szálnál az apafigura-aspektus, amely plusz rétegként rakódik Pete Mitchell karakterének ábrázolására. A halott Goose fiával egyszerre antagonisztikus ellentét és mester-tanítvány viszony is taszítja-vonzza őket egymáshoz, ami a műfaji kereteken belül megengedhető mértékben rétegzett, motivációit tekintve megalapozott és ábrázolásában is hiteles emberi viszonyulást vázol fel.

A legacy sequel megszokott narratív sémáiban a trónkövetelő új generáció képviselője megküzdi a maga küzdelmeit, rátalál a saját útjára, s ily módon a hagyományt megújítva lép előképe helyébe, ahogyan a filmtípus állatorvosi lovának tekinthető új Star Wars-trilógiában is láthattuk. Míg az űreposzban ez a szimbolikus apagyilkosság ráadásul a lehető legkonkrétabb formában, cselekményszinten is megvalósul, addig a Top Gun: Maverickben – bár a film szüzséje csaknem egy az egyben ülteti át a vadászgépek világába a Star Wars IV. epizódjának valamennyi releváns akcióelemét – távolról sem történik meg a rituális trónfosztás.

Ebben a történetben a folytonosságot nem a tradíció megújítása által bekövetkező generációcsere jelenti, hanem maga Tom Cruise sztárperszónája, amely, legalábbis egyelőre, az első Top Gun óta örök és állandó. Mavericknek nem akad párja sem akkor, sem azóta, még a szimbolikus apa-fiú kapcsolat által sem. 

A főszereplő kivételes képességein ugyanúgy nem fog az idő, ahogyan Cruise mesterségesen tökéletesre szabott arcán vagy a pályája indulásakor körvonalazott testeszmény megőrzésén – nem véletlen, hogy amíg él, a Top Gun nem képzelhető el az ő főszereplése nélkül. Ezen a téren a legközvetlenebb, legmarkánsabb kiszólás a filmből abban a történet elején és végén felbukkanó jelenetpárban található, amikor a Maverick segédjeként megismert repülésirányító tiszt megjegyzésére („Aggaszt ez az arc!”) Cruise annyit válaszol: „Csak ezzel szolgálhatok.”

UIP-Duna Film/Paramount Pictures

Tom Cruise az utolsó régi vágású hollywoodi filmcsillagként az időtlenség borostyánkövébe zárta saját sztárperszónáját. Cruise örök és változatlan – a világ körülötte viszont szédítő sebességgel változik. Az Álomgyár pedig már végképp idomult az új termelési logikához: a sztár értéke a kortárs kulturális entrópiában gyorsan inflálódik, ezért a sztárcsináló gépezetnek nem áll gazdasági érdekében hosszasan felépíteni, majd éteri távolságban őrizgetni a potenciális idolokat. Tom Cruise egy letűnt kor egyik utolsó reminiszcenciája, a Top Gun: Maverick pedig minden intenzív akciójelenetén túl végső soron nem más, mint e lassú elmúlásnak szentelt elégia.

Top Gun: Maverick – színes, amerikai akciófilm, 131 perc, 2022  Rendező: Joseph Kosinski Forgatókönyvíró: Peter Craig, Justin Marks, Eric Warren Singer, Producer: Jerry Bruckheimer, Szereplők: Tom Cruise (Maverick), Jennifer Connelly (Penny Benjamin), Jon Hamm (Cyclone), Val Kilmer (Iceman), Miles Teller (Bradley Bradshaw), Ed Harris, Bemutató: 2022. június 3. Forgalmazza a UIP-Dunafilm. Korhatár: Tizenkét éven aluliak számára nem ajánlott.

 

Képek: UIP-Duna Film/Paramount Pictures

nyomtat

Szerzők

-- Dombai Dóra --

Dombai Dóra az ELTE BTK magyar nyelv és irodalom, valamint filmtudomány és esztétika szakán végzett. Rendszeresen publikál filmkritikákat, társadalmi témájú esszéket, alapítója a kortárs magyar divatot szemléző Sikk Projekt portálnak, illetve a gasztronómiai és belföldi turisztikai témákkal foglalkozó Kalandjárónak. Érdeklődési területe a feminista kritika, a narratológia és a rituális művészetek.


További írások a rovatból

Laurent Charbonnier & Michel Seydoux: A tölgy ‒ Az erdő szíve
Marie Kreutzer: Fűző
Ugrin Julianna és Vizkelety Márton: A döntés
Londonban láttuk az Azt mondta című filmet, amely november közepén érkezik a hazai mozikba is

Más művészeti ágakról

Interjú Fürjesi Csaba képzőművésszel Humánszinkron című tárlatáról, alkotói módszerről, művésztelepi életről és jövőbeni tervekről
A Prae körkérdése zeneszerzőkhöz: Sőrés Zsolt válaszol
irodalom

Szeifert Natália: Örökpanoráma, Kalligram, Budapest, 2022.


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés