Ez a bizonyos szemlélet több értelmező szerint is a késő modern szellemi korszakkal áll összefüggésben. Eszerint főként a XX. század harmincas éveitől kezdve a szépirodalomban is éreztették a hatásukat azoknak az ismeretelméleti dilemmáknak a következményei, amelyek szerint a dolgok és lények létvonatkozása nem ragadható meg teljesen, a valóság nem képezhető és nem elbeszélhető közvetlenül. A dolgok és események kaotikusan sokrétűek, de a mélyükben van valamilyen metafizikai titok.

Szentkuthy írja a Szent Orpheusz Breviáriumának Borgia Ferenc imája részben: "Tudom, hogy a mázolt kulissza őszinte; hogy a hisztéria a logika legszebb állapota. (…) Tudom, és mindenkinek tudnia kell, hogy Cesare-értésem nem piktorok esztétizmusa, nem humanista comprendre-szertelenkedés, nem is póz, hogy saját tisztaságom rikítóbb legyen, nem kacérkodás a sátánistákkal, nem elmerülés egy erkölcsi relativizmusban, nem! ez elfogadása a teremtés határtalan színességének és határtalan moralizálásra kényszerítettségének, s a kettőnek együtt, mint kibogozhatatlan titoknak."

Az író a világot nem tartja közvetlenül elbeszélhetőnek. De úgy véli, van világ, és nem csak nyelvi univerzum létezik (ahogy a posztmodern véli). Az érzés a tény és a gondolkodás mint transzcendens metafora mutatható fel hitelesen. Szentkuthy Mikós írásművészetében a metaforikus elbeszélés nem a történetek képiesítéséből, nem líraizálásból, hanem ebből a szemléletül származik.

A Prae elbeszélőjénél a teljes epikai szerkezetet a metaforikus eljárás vezérli. Szentkuty Mikós elbeszélői eljárása ebben a hagyományban szélsőségesen radikálisnak tűnik. Még Krúdy regényeiben is, még a leginkább metaforizált részeknél is felismerhető az epikai világ érvényességét behatároló központi jelentésintenció. A Prae ábrázoló, kifejező és reflexív egységei egy abszolút viszonyítási rendet akarnak létre hozni. A létező világ leképezésének lehetetlenségét kívánja szemléltetni. Az ismeretelméleti alapú kísérlet az elbeszélés lehetőségeit kívánja felmutatni. Az esztétikai hatás eredete a textus folyamatos önreflexiója. A mű minden szinten az asszociáció lehetőségeit indukálja.

Szentkuthy, az Ullyses fordítója kiválaszt James Joyce összetett műteremtő elvrendszeréből egyet, az intellektuális-reflexív epikum hatásformáját veszi át. A kísérlet szinte nélkülöz minden epikai jegyet, az el nem beszélt elbeszélés a társítások rendszerében jelenik meg. A tárgyi, lelki és absztrakciós képzetek a szöveg-önreflexióba illeszkednek.

Ez jelenség az, ami közel hozza Szentkuthy írásművészetét a nyelvi megelőzöttséget valló posztmodernhez, bár az ő szemlélete nem ilyen. Mégis, a későmodernen átértett barokk igen izgalmas ebben a korban is.