bezár
 

irodalom

2022. 07. 15.
Könyvek
Vaktérkép
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Régebben szakítások után minden, a másiktól visszakapott vagy általa megérintett dolgomat elzártam a szemem elől dobozokba, szekrényekbe, most viszont egy ideje próbálom felülírni a hozzájuk kapcsolódó érzéseket. Ugyanígy a helyszínekkel. Szívesen sétálok újra egy rossz emléket idéző helyszín felé csak azért, hogy újabb jelentésrétegeket pakoljak rá. Így válnak számomra a dolgok aztán elmesélhetővé, felemelhetővé, Prága pedig a legjobb hely arra, hogy átmosson egy Rilke-kötetet. – Vaktérkép rovatunkban Ferencz Mónika második tárcáját olvashatják Prágáról.

Mostanában megint a kapcsolódásról beszélgetek a barátaimmal, miért lehet az, hogy egyes emberek ennyire könnyedén és mélyen tudnak kapcsolódni, másoknak miért ennyire nehéz. Prágában elvileg még a művészeti közegben is nehezebb a nyitás, itthon ezt sosem tapasztaltam. A legtöbb ember, akivel az irodalmi közegben beszélgettem, mind hihetetlenül hamar tudott nagyon mély és fontos dolgokról beszélgetni, sosem éreztem mellettük azt, hogy el kellene rejteni magam, vagy hogy ők rejtegetnék magukat. Hozzáteszem, lehet, rossz emberismerő vagyok.

Vannak napok (évente párszor, nem véletlenek), amikor kifejezetten dühösnek érzem magam amiatt, hogy mennyire nem tudnak kapcsolódni az emberek. Mennyire képtelenek a kommunikációra. Pedig mennyire egyszerű: egyszer valamikor egy ősünk lemászott a fáról, két lábra állt, és ahogy fejlődött, képessé vált arra, hogy egészen komplex fogalmakat, érzéseket kommunikáljon. Mindennek nevet adott, mindent pontosan meghatározott, képeket vagy leírásokat társított hozzá, különböző nyelvekre fordítva azokat, aztán az egészet félretette, és a hallgatás mellett döntött. Olyan nagyokká és súlyosak lettek ez alatt a folyamat alatt egyes szavak, olyan sok minden rakódott rájuk tudattalan szinteken, hogy szinte kimondhatatlanná váltak és egyszerre sóssá, valamivé, ami görgethető és megvizsgálható több oldalról is, de nem lehet felemelni. Nem azért, mert nincsenek meg hozzá az izmaink, vagy ne lenne bennünk születendően a képesség rá, egyszerűen csak elképzelhetetlen, már-már ijesztő, hogy felemeljük őket. Ez például egy olyan dolog, amit sosem fogok igazán megérteni, és valószínűleg mindig dühíteni fog kicsit.

Riával, a prágai lakótársammal, miután hazaérünk az állomásról és ledobjuk magunkat a kanapéra a nappaliban, könyvekről beszélgetünk, hogy ki mit hozott magával, és mit olvas éppen. Aztán nagyon hamar átterelődik a téma a párkapcsolati erőszakra, politikai és LMBTQ ügyekre Magyarországon és Szlovákiában, Ria párkapcsolatára, az enyémre, az ő nagyszülei és szülei kapcsolatára, és a háziállatainkra. Az első este tulajdonképpen mindent megbeszélünk, és utána már sokszor elég csak intenünk egymásnak, amikor reggel kávéért indulunk, máris kapcsolódunk.

Akkor az volt a legfontosabb kérdés, és talán kicsit még most is az, amikor arról beszélek, milyen ember vagyok, hogy milyen könyveket vittem magammal Prágába. Mivel általában párhuzamosan olvasok több könyvet, ha hosszabb időre indulok el itthonról, akkor folyton aggódom amiatt, hogy pont az a könyv nem lesz majd a kezem ügyében, amit a legszívesebben elővennék. Prágába menet a következőkre esett a választás: Szédítő táj (svéd költők antológiája), Levelek egy ifjú költőhöz, és ezek mellé beteszem még az e-book olvasóm is, amin Knausgård Harcom című regényfolyamának a 6. kötetét olvasom éppen. Ez a régi Kindle az egyébként, amivel általában sikerül kicsit enyhítenem a mi-van-ha-nem-viszem-el-a-megfelelő-könyvet szorongásomat.

Mindezekből be kell vallanom, hogy a legfontosabb a Rilke-kötet volt, amiből elsőként egy számomra nagyon kedves ember olvasott fel nekem a Millenáris udvarán, és azóta rengetegszer elolvastam. Azóta sok minden rárakódott. Idén februárból az utolsó emlékem róla az, hogy egy szakítás után visszakapom egy szintén budai épület második emeletének folyosóján. Régebben szakítások után minden, a másiktól visszakapott vagy általa megérintett dolgomat elzártam a szemem elől dobozokba, szekrényekbe, most viszont egy ideje próbálom felülírni a hozzájuk kapcsolódó érzéseket. Ugyanígy a helyszínekkel. Szívesen sétálok újra egy rossz emléket idéző helyszín felé csak azért, hogy újabb jelentésrétegeket pakoljak rá. Így válnak számomra a dolgok aztán elmesélhetővé, felemelhetővé, Prága pedig a legjobb hely arra, hogy átmosson egy Rilke-kötetet.

Pár nappal azután, hogy hazaértem, észreveszek a Rilke-kötetben egy levelet, amit Prága hagyott benne (bár az aláírás IH). Egy ideig gondolkozom, aztán félreteszem, és onnantól újra és újra előkerül a lakás különböző sarkából. Talán a lényeg ez: mindig minden utazásra elviszek magammal egy ilyen könyvet, amivel nem történik más, minthogy kiveszem a bőröndből és félreteszem, aztán hazaérek, és ugyanúgy, fel a polcra, szekrény tetejére vagy az asztalra, ahonnan néha véletlenül leverem, hogy egy másik helyre tehessem félre. Úgy, ahogyan most a benne talált levelet is rakosgatom egyik könyvből a másikba. Mintha valahogy a helyváltoztatástól, az újabb jelentésektől, az idő múlásától bármi súlytalanná válna és újra felemelhetővé. Mintha nem akarnám elfogadni, hogy lassan már nincs olyan dolog a világon, amiről ne lenne egy emlék a fejemben vagy egy idegenében, amiben ott van az az adott dolog sós lerakódásokkal tele, talán kicsit görgethetően, de végső soron elmozdíthatatlanul.

nyomtat

Szerzők

-- Ferencz Mónika --


További írások a rovatból

Az Ahol a folyami rákok énekelnek regényben és filmen
Interjú Lipták Ildikó színházi nevelési szakemberrel
Márton László: A kárpótlás, Kalligram Kiadó, Budapest, 2022.
Szőcs Petra: A gonosz falu legszebb lakói, Magvető kiadó, Budapest, 2022.

Más művészeti ágakról

art&design

Tóth Anna Eszter Minták halmokban című kiállításáról
gyerek

Rajzpályázat általános iskolásoknak
The Son a velencei filmfesztiválon


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés