Mán-Várhegyi Réka új kötetének, a Vázlat valami máshoz elolvasása után Déry Tibor 1972-ben megjelent cikkgyűjteményének címe, a Napok hordaléka jutott eszembe Mán-Várhegyi Réka is a hétköznapokra, mai világunkra reflektál, pontosabb a negyvenes nagyvárosi értelmiségi nők helyzetére. Hősei között van dührohamai miatt pszichológusokhoz járó tanárnő (Magdi), a nőket testük elfogadásában támogató internetes véleményvezér (Ági), fiatalkori eszményeivel meghasonlott, alkoholba és álmodozásba menekülő politikusfeleség (Györgyi), a háztartást és a gyereknevelést a regényírással összeegyeztetni próbáló író (Anikó). Déryhez hasonlóan Mán-Várhegyi Réka is a mindennapi élet partra vetett hulladékait gyűjti össze, sőt Déryhez hasonlóan ő is a cikkeiből, pontosabban tárcasorozataiból szerkesztette össze a négy kisregény terjedelmű írását. Nevezhetjük őket novellafüzérnek, vagy még pontosabban annak a valami másnak, aminek a vázlata lenne a kötet.

Már az első fejezet címe is figyelemfelkeltő: Hogyan könnyíti meg életünket az asszertív kommunkiáció? Akár az egész kötetet lefedhetné ez a cím. Mert ironikus módon hősei pont az asszertív kommunikációban nem jeleskednek. Azaz éppen arra képtelenek, hogy a konfliktusok megoldásakor saját érdekeiket úgy érvényesítsék, hogy közben a másik igényeit is szem előtt tartsák. Sőt nemcsak a konfliktusmegoldásra, az egymással való kommunikációra is képtelenek. A majd egy bekezdésnyi hosszú körmondattal kezdődő fejezet szintén ígéretesen indul: „Mint tudjuk, vannak bocsánatos és kevésbé bocsánatos bűnök, a gyilkosságot vagy a pedofíliát például legtöbben a kevésbé bocsánatos bűnök közé sorolnánk, sajnos elég sok gyilkos és pedofil megússza a börtönt(…)”. Rögtön kamaszkorom egyik meghatározó könyvélménye idéződött fel bennem, Joyce Carol Oates egyik korai regénye, a Luxusvilág: „Gyermek gyilkos voltam. Ne értsenek félre, nem gyermekgyilkos, bár foglalkoztat ez a gondolat, hanem gyilkos, aki történetesen gyermek, vagy olyan gyermek, aki történetesen gyilkos.” A fülszöveg szerint: „A Luxusvilág nemcsak lebilincselő lélektani elemzés, mélyreható társadalomkritika, hanem szikrázóan ironikus elmélkedés a regényírás módszereiről és lehetőségeiről”. A citátum pedig sok ponton, mintha Mán-Várhegyi Réka könyvének tartalmára is lefedné. De hogy még egy formai hasonlóságot is említsek, mind a két mű egy töréssel, három ponttal indul. Oates regénye is egy nagy belső monológ, egy szaggatott, szerteágazó gondolathalmaz. Az ígéretes kezdés után azonban – be kell vallanom – egyre nagyobb zavarba kerültem, Mán-Várhegyi Réka történetei is csapongtak erre-arra, de úgy éreztem, az egyes epizódok ötletszerűen kerültek egymás mellé és túl lazán kapcsolódnak egymáshoz, a cselekményszálak lezáratlanok. Én meg csak bukdácsolok a töredékek között. Ekkor kezdtem el a könyvről megjelent kritikákat olvasgatni („Amit a nők írnak, azt hajlamosak vagyunk nyafogásként olvasni, míg a férfiakét mély önfeltárulkozásnak” – Mán-Várhegyi Réka könyvét ajánlja Both Gabi. WMN magazin, 2022. június 10.; Márjánovics Diána: Lényegük a töredékesség. Litera, 2022. július 25.; H. Móra Éva: Bizonytalanságok. Olvass bele, A kultúrkirakat, 2022. július 28.) Both Gabi és Márjánovics Diána is említi, hogy Mán-Várhegyi Réka jelen kötetében a 2019 óta az Élet és Irodalom, az egykori Index, majd annak folytatásaként a Telex, az Óbudai Anziksz és a Litera hasábjain megjelent tárcáit, pontosabban tárcasorozatait gyűjtötte egybe. Márjánovics Diána még az íróval (Szándékosan kerülném az írónő megnevezést a kötet végén elhangzó párbeszéd okán: „- Író vagyok, nem írónő. / – Bocsánat – mondta készségesen a férjem.”) készült egyik interjúból is idéz a tárcák születéséről. „Ezért első perctől kezdve úgy írtam a tárcáimat, hogy azokból összeálljon valami. A tárcahosszúság miatt lett a töredékesség, mivel egyértelmű volt, hogy a tárcák közötti réseket nem akarom később új szöveggel kitölteni. Már csak azért sem, mert úgy éreztem, hogy ez a szerkezet pontosan tükrözi az élethelyzetemet, amiben a tárcák születtek és amire reflektálnak.” (Gaborják Ádám: „A szereplők nem mennek sehová – Mán-Várhegyi Rékával vázlatosan”. Népszava, 2022. július. 01.). 

De melyek azok az „aktuális ügyeink”, amelyekre Mán-Várhegyi Réka kötetében reflektál és amelyeket mind a három fentebb idézett kritikus felsorol, talán legteljesebben Both Gabi: „Covid, klímaszorongás, egzisztenciális nehézségek, időhiány, teljesítménykényszer, testünkkel és szülői szereppel kapcsolatos fóbiáink, szexuális zaklatás, a hozzátartozóinkkal kapcsolatos kommunikációs képtelenségünk, szülészeti erőszak, az életközépi válság”. Egyszóval szinte minden terítékre kerül, ami egy középkorú, nagyvárosi értelmiségi nőt napjainkban foglalkoztathat. Ahogy mindhárom kritika sorban végigveszi, hogy alakul a kötet négy hősnőjének élete, milyen problémákkal küzdenek, mennyire bizonytalanok, mennyire kilátástalan az életük: „Ez az elkanyarodás jellemzi a nőalakok stílusát: mellékvágányok, kitérők, filozofálgatás és sok- sok önelemzés” (H. Móra Éva). Pont

ezért nem szeretnék ismétlésekbe bocsátkozni, inkább végiggondolnék pár fontos kérdést. Elsőként azt vizsgálnám, hogy létezhet-e másféle olvasata is a könyvnek, másrészt, hogy mennyiben tudnak az írások kilépni a rétegműfaj kategóriájából, végül pedig azt, mennyiben értékálló a tárca, mint irodalmi műfaj?

Számomra leginkább az első fejezetnél volt zavaró a különböző műfajok, stiláris regiszterek között csúszkálás. A lélektani drámaként induló történet pár oldal után átcsap abszurd helyzetkomikumba, mikor kiderül Magdi első gyermekkori dührohamának oka: szülei nem engedték, hogy nevét Xéniára változtassa. Csak emlékeztetőül: az 1995-1998 között futó magyar sci-fi sorozatban, az Űrgammákban Xénia volt az Univerzum úrnője, amolyan korai magyar Wonder Woman, női szuperhős. Újabb fordulattal az elvált, gyerekét egyedül nevelő, zsarnoki anyjától szenvedő, számos sikertelen pszichológusi kezelés után is dühkitörésekkel küzdő Magdi úgy tűnik, révbe ér. A Tinderen keresztül összejön hasonlóan elvált és hasonlóan lelkileg labilis tanárkollégájával, Mocsárral. Nomen est omen, talán jelentheti, hogy a hősnő végérvényesen belesüpped ezzel az érzelmek vagy az élet mocsarába? A további három történet egységesebb képet mutat, ám sok esetben Mán-Várhegyi Réka itt is megmarad a problémák felszíni ábrázolásnál. Kissé didaktikus módon veszi sorra aktuális közügyeinket, hősei klisészerűek, hiányozik az alakokat plasztikussá tevő lelki motivációik, belső vívódások ábrázolása. Ági, az infueszer hősnő esetében hiányoltam  dilemmái mélyebb kibontását: mennyire függetlenítheti magát az egyén a társadalom által ráerőltetett testkép ideáltól. A közösségi média már-már diktatúrába átcsapó hatalma felveti a kérdést, hol a határ, ameddig kell, lehet, szabad alkalmazkodnunk, mennyire őrizhetjük meg saját autonómiánkat, illetve a társadalmi normák tagadása, mikortól válhat az egyén szabadságát hasonlóan korlátozó, kényszerítő erejű elvárássá. Györgyi esetében a fiatalkori önmagával meghasonlott hősnő személyiségének belső drámája, házasságának kiüresedése valamint a férj és a feleség ellentétes értékrendjéből fakadó feszültség nincs igazán kibontva, helyette hosszú, néhol delíriumba hajló álomleírások uralják a szöveget. Végül a negyedik fejezet Anikója mintha megvalósítaná Magdi gyerekkori álmát. Megtestesül benne a w.w.w.hu, a Wonder (Woman) Writer, a magyar szupernő. Környezettudatos, vegán, jó anyaként hosszan szoptatja gyermekét. Ám a regényírással való küzdelem ábrázolásakor több szó esik a munkakörülmények szerepéről („Korábban a konyhaasztal végében volt a munkaállomásom, de tavaly átköltöztem a spájzba.”, „Egy regény megírásához tehát szükség van némi időre, egy jól záródó ajtóra, esetleg fehér zajra egy működő fülhallgatóban(…)”, vagy  az időhiány kényszeréből kifejlesztett írói rutinról: „ (…) de mióta tudom, hogyan kell gyorsan írni, ez nem nagy teljesítmény, bármikor húsz perc alatt kitermelek ötezer karaktert, hatvan perc alatt tíz- tizenkétezret.”) , mint arról, mennyire nehéz összeegyeztetni az alkotó tevékenységet a családdal vagy az alkotás folyamatát kísérő belső vívódásról, töprengésről. Mintha a szerző félne írásaiban megmutatni alakjai sebezhetőségét, esendőségét, amely emberivé, szerethetővé tenné hősnőit.

Varga Adriennek adott interjújában Mán-Várhegyi Réka megemlíti, írásai kapcsán a szociografikus jelleget csak kiindulópontnak tartja: „(…) ’szocio’ irányból indultam, továbbra is fogékony vagyok a témára, ennek az érdeklődésnek a nyomai megtalálhatók a szövegeimben, de nem azzal a céllal írok, hogy igaz képet nyújtsak konkrét társadalmi rétegekről”. („A legjobb, ha mindenki arról ír, amiről szeretne, és amiről képes írni” – interjú Mán-Várhegyi Rékával. Könyvhét, 2020. 2. szám). Viszont szövegeit jellemzően meghatározza a női dominancia, sőt rétegspecifikusan, hősnői kivétel nélkül mind nagyvárosi, értelmiségi, negyvenes nők. Erőteljesen és karakteresen megrajzolt nőalakjai mellett a férfifigurák nemcsak háttérbe szorulnak, de erőtlenek, sematikusak. Mindez eszembe juttatta Földényi F. László szavait, aki egy madridi kiállítás kapcsán fogalmazta meg véleményét a mai nőművészetről: „ A mai női művészek közül viszont sokan a nőt élesen elválasztják a férfitől, és nem adnak esélyt, arra a mély és kölcsönös egymásba bonyolódásra, amely nélkül pedig a nő nem érthető meg. A 19. század végi férfi festőknél a nő kulcsa a férfi, a férfié pedig a nő. A mai női művészeknél ezzel szemben a nő kulcsa kizárólag a nő”. (Földényi F. László: Múzeumi séták. 2022.) Mán-Várhegyi Réka írásaiban is mintha a nő lenne a nő kulcsa, és bár nem konkrét célközönségnek szánja tárcáit, mégis érzékelhetően igazán csak számukra bír a könyv jelentéssel.

A tárcairodalom kapcsán számos jelét látjuk, hogy ez a múlt század fordulóján, az újságírás aranykorában divatos műfaj napjainkban újra felkapottá vált. Sőt egyre jobban terjed a tárcák kötetbe rendezésének írói igénye. Gondolok itt a közelmúltból a Telex tárcáiból válogatott A fukusimai búvár és más novellák című kötetre (2021) vagy Nagy Koppány Zsolt Apufoci, a Bárkában megjelent tárcáinak gyűjteményére (2022). Valljuk be, pozitív fejlemény, hogy nemcsak a művészeti, de a hírportálok is megpróbálják közelebb vinni a kortárs irodalmat olvasóikhoz. Ugyanakkor nagy kérdés, mennyire értékállóak ezek az írások irodalomként, vagy csak kordokumentumként lesznek majd érdekesek az utókor számára. 

Mécs Anna a Telex kötet címadó írásának szerzője a kötet bemutatásakor azt nyilatkozta: „Ha egy száz évvel ezelőtti hírlapot a kezünkbe veszünk, és elolvassuk az írásokat, szinte a tárca az egyetlen, ami aktuális maradt”. (Jenei Miklós: Ezt a könyvet száz év múlva is van értelme elolvasni. Kult, 2021. október 17.)  

Nos, ami azt illeti, nem vagyok jós, sőt olyan optimista sem, mint Mécs Anna és Jenei Miklós a tárcának, mint műfajnak az időtállóságát illetően. Így azt sem tudom, mit fognak gondolni száz év múlva az olvasók Mán-Várhegyi Réka kötetéről. Hogy olyan elevenen hatnak-e majd az írások, mint a múlt századi írók tárcanovellái. Vagy a hétköznapok hordalékai lesznek, amelyeket az élet nagy folyója a partra vetett, majd el is nyelt? Ennek eldöntését rábízom az a majdani olvasókra. Napjaink olvasói pedig döntsenek, ki-ki vérmérséklete szerint.