bezár
 

art&design

2022. 10. 14.
Radikális egészségünk
A Trafó Galéria Hogyan lehet egy téglával betörni a bank ablakát, ha még ahhoz sincs erőnk, hogy kikeljünk az ágyból? című kiállításáról
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Betegség – egészség; sérülékenység – erő; gyógyítás – halál; kiszolgáltatottság – önrendelkezés. Ilyen és ezekhez hasonló fogalmak körében találja meg témáját a Trafó Galéria aktuális kiállítása, minderre pedig egymástól igen különböző módon reflektál a Szalipszki Judit kurátor által válogatott anyag. A hat hazai és külföldi művészt vagy művészcsoportot bemutató tárlat összképétől semmiképp ne várjunk derűs, optimista konklúziót. Nagyon is aktuálisan, megrendítően cseng egybe a téma napjaink aggasztó, itthoni és világpolitikai fejleményeivel, melyek a női test feletti önrendelkezés jogait csorbítják, és az egészségügy helyzetét amortizálják. Véletlen, de ezúttal szépen rímel a téma azzal a hírrel is, hogy épp az elmúlt napokban nyerte el az irodalmi Nobel-díjat az az Annie Ernaux, aki műveiben ugyancsak ezzel a kérdéskörrel foglalkozik, és az emberi (leginkább női) tehetetlenségről ír fájdalmas őszinteséggel, gyakran orvosi tapasztalatok (abortusz, Alzheimer-kór stb.) tükrében.

A kiállítás furcsán hosszú címe azonnal megragadja a figyelmet – a mondat (Hogyan lehet egy téglával betörni a bank ablakát, ha még ahhoz sincs erőnk, hogy kikeljünk az ágyból?) egy kiemelt idézet Johanna Hedva 2016-os Sick Woman Theory[1] című esszéjéből. Hedva saját tapasztalatából kiindulva gondolkodott el azon, hogy vajon a krónikus betegek mint társadalmi csoport számára milyen tiltakozási lehetőségek maradtak. Kisebbségként jelenek meg ebben a gondolati struktúrában, hiszen ők azok, akik jellemzően láthatatlanok maradnak vagy nem kapnak teljes megértést sem a társadalom többségétől, sem az őket megérteni és ellátni hivatott intézményektől. Ehelyett alapélményük marad végül a kiszolgáltatottság – miközben krónikus betegségek esetén helyzetük megváltozására, azaz betegségük elmúlására, „befejezésére” egyáltalán nincs remény. Az esszéista ezt az újonnan beazonosított „kisebbséget” köti össze egy régről ismert hátrányos helyzetű csoporttal, a nőkével. A problémafelvetés társadalmi beágyazottsága így manifesztálódik előttünk: a szöveg a társadalmi szövet részeként értelmezi a betegség, „beteg-lét” kérdését, azon belül is kiemelten tárgyalva a női betegség, a beteg nők körét mint résztémát.  

EPERJESI Ágnes: Felcsavart gesztus 4, 2022 | színes fotogram, 75,5x50cm I fotó: Biró DávidEPERJESI Ágnes: Felcsavart gesztus 4, 2022 | színes fotogram, 75,5x50cm I fotó © Biró Dávid I Trafó Galéria

Ezt a gondolati rendszert igyekszik több oldalról megragadni és átélhetővé tenni a Trafó kiállítása. A bemutatott alkotások az egészségügyi intézményrendszert vizsgálják vagy helyette vetítenek fel lehetséges alternatívákat, utakat. Ahogy a kiállítás leírásában olvashatjuk: „A művek a betegség és az egészség szféráját azonban nem két elkülönülő térként értelmezik, hanem egy olyan spektrum részeiként, amin életünk során folyamatosan helyet változtatunk testi és lelki közérzetünk, mobilitásunk, bizonyos dolgokra való képességünk és képtelenségünk függvényében.”[2] A spektrum-értelmezés a kiállításrendezésben is megmutatkozik: a bemutatott művek szintén egy-egy fokozatot jeleznek egy képzeletbeli spektrumon, méghozzá az öngondoskodás, önrendelkezés spektrumán – azaz leszűrhetjük belőlük, hogy az alkotások ismert vagy elképzelt “alanyai”

milyen mértékben képesek saját érdekeiket képviselni az intézményrendszer különféle szegmenseiben, vagy a saját testüknek, pszichéjüknek való kiszolgáltatottsággal szemben.

Az első alkotás, amellyel a kiállítótérbe belépve szemben találjuk magunkat, Omara (Oláh Mara) kisméretű, megrázó erejű festménye, a 2006-ban készült Na! Utoljára mentem orvoshoz!. A roma származású művész saját élményét festette meg 38 éves korában – daganatos betegsége következtében el kellett távolítani az egyik szemét –, és a rá jellemző módon írta tele a képmezőt kommentárjaival: „Na, utoljára mentem orvoshoz! Mert mit mondott az orvos – azt, hogy notórius ügyeletre járó beteg vagyok. Nem érdekelte, hogy az egy szemmel mentem hozzá. De a kedves Dr. ezt nem tudta. Előre ítélkezett felettem. Mikor csőlakóként szállodában éltem – és öltem volna, mikor pont szombat este rájött a szememre a gyulladás.” A jelenet világossá teszi, hogy a származásunk, identitásunk, egzisztenciális helyzetünk befolyásolja azt, ahogy az intézményrendszer viszonyul hozzánk. A naiv festő másik kiállított festménye nullpontot jelöl ki mind a betegségében, mind alkotói életében: az 1991-es Műtétem című művét megfestése után bevitte véleményeztetni a Magyar Nemzeti Galériába, ahol a szakértők biztatással, pozitív véleményezéssel illették. 

A gondoskodás egy másik jellegzetes formáját, a külső nézőpontot választja tárgyául Eperjesi Ágnes színes fotogramjaiban. A Felcsavart gesztus címet viselő képpár egy virágcsokor (fotó)papírba burkolásának mozgásfázisait rögzíti – erről asszociálhatunk a betegnek vitt ajándékra, de az ápoló személyzetnek köszönetként átadható csokorra is. Az egymást követő mozdulatok egyazon képen jelennek meg, egymáson áttűnve, látjuk a kezeket, a csomagolópapírt és a csokrot is, többször, több pozícióban. A gondos figyelmet a téma maga közvetíti – azonban ha önmagában szemléljük a képet, a levegőbe markoló kezek látványa sokkal inkább kétségbeesett segélykérésnek, kapaszkodásnak tűnik. 

Éppen Eperjesi Ágnes alkotásai után léphetünk be a kórtermeket imitáló elfüggönyzött térbe, ahol egy olyan videómunka megy, amely ápolónők bevonásával készült – tehát egyazon történet másik oldalát is azonnal láthatjuk. Adelita Husni-Bey olasz-líbiai képzőművész, pedagógus On Necessary Work című kisfilmje egy projekt dokumentációja, a koronavírus járvány tetőzésének idején, 2021 tavaszán másfél hónapon keresztül folytatott Zoom-on keresztül beszélgetéseket ápolónőkkel, akik a pandémiás időszakban tapasztalt személyes élményeiket mesélik el egymásnak: szakmai és privát életükből egyaránt. 

A kiállításon szerepel egy másik, a dokumentarista filmkészítést imitáló videómunka: Oreet Ashery 12 részből álló videósorozata, a Revisiting Genesis (2016). Az alkotás a halállal foglalkozik, szinte ironikus, humoros módon az ügyintézés funkcionális, hétköznapi eszközeit kidomborítva. A beszélgetésekre épülő epizódokban a visszatérő, különféle krónikus betegségekkel küzdő szereplők azt vitatják meg, hogy haláluk után milyen digitális nyomot vagy mások által kezelt utóéletet szeretnének hagyni maguk mögött. A videósorozatot végigkövetve egy ma még abszurdnak tűnő, ám elképzelhető szolgáltatásba kapunk betekintést. Ez a proto-intézmény a betegkezelés eszközeivel viszonyul az eljövendő halál kérdéséhez, azon belül is kiemelten a digitális utóélet életvégi tervezéséhez – ám a beszélgetések során ennél sokkal többet figyelhetünk meg. A csoport támogató attitűdje nagyfokú érzékenységről tanúskodik, és maga ez az elképzelt infrastruktúra sem  ellenséges vagy rideg.

A kiállítás ezen részében elhelyezett művek – úgymond az első fele – az egészségügyi intézményeken belül találják meg témájukat, legyen szó létező vagy fiktív intézményekről. A többi alkotás, azaz a kiállítás második fele az intézményrendszeren kívüli alternatívákkal foglalkozik. 

Oreet ASHERY: Revisiting Genesis 5. rész: Archívumok, avatárok, 2016 | videó, 10’37” | állókép a videóbólOreet ASHERY: Revisiting Genesis 5. rész: Archívumok, avatárok, 2016 | videó, 10’37” | állókép a videóból © Trafó Galéria

Ilyen munka a Feminist Health Care Research Group installációja – a záró sarokban helyet kapott environment egy szobaméretűre felnagyított funzine képzetét kelti. A rózsaszín falakra felfestett figurák és szövegek egy kiadvány elemei – egy létező kiadványból, a csoport Being in Crisis Together című zine-jéből valók. A kiadványt életre hívó aktivista projekt mögött két berlini művész, Julia Bonn és Inga Zimprich áll, akik inspirációikat a ’70-es évek Nyugat-Berlinjéből merítik, méghozzá az akkor és ott kialakult alternatív, gender-tudatos, egymást támogató közösségekből. A két művész Radikális egészségügyi gyakorlatok (Practices of Radical Health Care) cím alatt gyűjti össze az alulról szerveződő kezdeményezéseket, jó gyakorlatokat. Ugyanakkor vállaltan aktivisták is: a kiállításon elvihető zine-ekkel és helyben lapozható kiadványokban is megszólítják a nézőt. Maga a kiállított műcsoport is egy, közvetlenül a nézőhöz intézett, direkt felhívás olyan címszavakkal, mint „Önvizsgálat krízis idején”, „Hallgatásra és megosztásra épülő gyakorlatok” vagy „Érzelmi-krízis tervezés”. A munkában képzőművészet és társadalmi elhivatottság mint egyazon szöveg összefonódó, elkülöníthetetlen szálai vannak jelen.

Az ismert egészségügyi intézmények radikális kritikájaként értelmezhetjük Mary Maggic Molecular Queering Ügynökség című, 2017-es videómunkáját. A digitális képalkotással készült rövidfilm egy ál-promo videó: a reklámipar demagóg hangnemében, a trash internet-esztétika vizualitásából merítve beszél a hormonok egészségünkre, nemi identitásunkra és ökoszisztémánkra gyakorolt hatásáról. A videót meghatározza az amatőr tudomány és a spekulatív design hangsúlyos jelenléte. Az alkotó, aki egyébként valóban kutatja az ösztrogén hormon környezetünkön és kultúránkon lemérhető befolyását, narrátorként egyfajta jelenkori, ál-próféta, egy szándékosan hiteltelen beszélő szerepébe helyezkedik. 

A saját test megszállott vizsgálatát, egy rosszul felfogott öngondoskodási folyamatot követhetünk végig Trapp Dominika Dazed and Orthorexic című műcsoportjában. A ciklussá összeálló rajzok személyes érintettségről árulkodnak: a grafikák akkor készültek, amikor az alkotó kamaszkorában orthorexiától szenvedett: a betegség egy olyan evészavart jelöl, amely az egészséges táplálkozás túlzó követéséből, mániákus szabályozásából és korlátozásából fakad. A betegségnek való kiszolgáltatottság valójában egy fordított léthelyzetből indul ki: a saját test, saját identitás feletti kontroll igénye az origó.

Itt ismét egy olyan, jellemzően nőket érintő betegségről van szó, ami a meglévő intézményrendszeren kívül helyezkedik el, amennyiben alanya inkább saját magát veti alá a folyamatos önvizsgálatnak, öngyógyításnak. A festmények olyan értelemben egészítik ki a korábbi műcsoportot, hogy ebben a sorozatban az étkezési zavarok kultúrtörténeti vonatkozásai mélyebb vizsgálat alá kerülnek. A Középkori női misztikusok bélszervei című festmény Belgiumi Szent Krisztina (1150–1224), Ypres-i Margit (1216–1237), Oignies-i Szent Mária (1177–1213) és Aywiéres-i Lutgard (1182–1246) stilizált, átírt emésztőrendszerét ábrázolja – összefüggést találva a szent életű nők önsanyargatásának és saját orthorexiájának következményei között. Egy további nagyméretű festményt pedig Simone Weil misztikus filozófus, író bélrendszerének szentelt, aki szintén vallásos elhivatottsága miatt korlátozta radikálisan saját étkezését.

A kiállított munkák mentális és fizikai betegségekkel, illetve a gyakran ellenségesnek feltűnő intézményrendszerrel szembeni megküzdési stratégiákat, viszonyulásokat, alternatívákat mutatnak fel. Általánosan jellemző, hogy a mondanivaló elsőbbséget élvez a megvalósítás minőségénél – a nagyon is éles, radikális tartalom legtöbbször direkt gyenge minőségű videókon, zoom-felvételeken keresztül fogalmazódik meg; a trash esztétika használata, a kezdetlegesség szándékos alkotói döntés eredménye. A kiállítás logikusan felépítve, több oldalról vizsgál meg egy kérdést – és engedi útjára a látogatót még több kérdéssel és bizonytalansággal arról, vajon mennyire vagyunk kiszolgáltatva saját testünknek, pszichénknek és az ezek ellátására szakosodott intézményeknek.

Feminist Health Care Research Group (Julia BONN / Inga ZIMPRICH): Együtt lenni krízisek idején, Radikális egészségügyi gyakorlatok, 2022 I installáció, zine | változó méret | fotó Biró DávidFeminist Health Care Research Group (Julia BONN / Inga ZIMPRICH): Együtt lenni krízisek idején, Radikális egészségügyi gyakorlatok, 2022 I installáció, zine | változó méret | fotó © Biró Dávid I Trafó Galéria
Hogyan lehet egy téglával betörni a bank ablakát, ha még ahhoz sincs erőnk, hogy kikeljünk az ágyból?
Szalipszki Judit által kurált kiállítás 2022. szeptember 3. és október 16. között tekinthető meg a Trafó Galériában nyitvatartási időben. További információ ezen a linken. Kiállító művészek: Oreet Ashery, EPERJESI Ágnes, Feminist Health Care Research Group (Julia BONN/Inga ZIMPRICH), Adelita Husni-Bey, Mary MAGGIC, OMARA Oláh Mara, Trapp Dominika
Helyszín: Trafó Galéria • 1094 Budapest, Liliom utca 41.

[1] Johanna Hedva: Sick Woman Theory, 2016.

[2] Hogyan lehet egy téglával betörni a bank ablakát, ha még ahhoz sincs erőnk, hogy kikeljünk az ágyból? // Trafó Galéria, leírás.

Négyzetes kép: OMARA Oláh Mara – “Na! Utoljára mentem orvoshoz!”, 2006 | olaj, farost, 20 x 16cm I fotó © Biró Dávid. Fejléc kép: Enteriőrkép © Biró Dávid I Trafó Galéria. Kép a főoldalon és a Facebookon: Mary MAGGIC – Molecular Queering Ügynökség, 2017 | videó, 3’40” | állókép a videóból © Trafó Galéria
 
nyomtat

Szerzők

-- Kiss-Ványa Zsófia --


További írások a rovatból

art&design

Interjú Szalai Dániel képzőművésszel és fotográfussal az edukáció nyújtotta infrastruktúráról és kísérletezési lehetőségekről, kritikai alapállásról és a média fontosságáról
Neked már megvan a heti Praedád?
A Trafó Galéria Hogyan lehet egy téglával betörni a bank ablakát, ha még ahhoz sincs erőnk, hogy kikeljünk az ágyból? című kiállításáról
Gondolatok Vámos János Légvár című kiállításáról

Más művészeti ágakról

A Prae körkérdése zeneszerzőkhöz: Tornyai Péter válaszol
A közelmúlt román prózájából
A Prae körkérdése zeneszerzőkhöz: Szőcs Márton válaszol
Andrei Kutsila Amikor a virágok nem hallgatnak című filmje a Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztiválon


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés