A nagy múltú, kisebb-nagyobb módosításokkal és névváltoztatásokkal 1881 óta üzemelt Ózdi Kohászati Üzemek is a késő Kádár-korszakban begyűrűző gazdasági válságnak, a korrupciónak és a rossz vezetői, szakmai döntéseknek lett az áldozata. A rendszerváltás és az azt követő privatizáció rövid távon bedöntötte az ÓKÜ-t, ami magával rántott egy egész várost, a manapság „Magyarország mostohagyermekének” tartott, gazdasági-társadalmi értelemben is a perifériára szorult Ózdot. Ezt a szomorú folyamatot dokumentálta, érlelte a város, sőt, az egész ország sorsának allegóriájává Almási Tamás nyolc részes filmsorozatában, az Ózd-sorozatban, amely Schiffer Pál a székesfehérvári tragédiát feldolgozó Videoton-sztorijával együtt mutatja be a rendszerváltás legsötétebb oldalát és csődjét.

Az Ózd-szériához direkten és szellemiségében is kapcsolódik Almási tanítványa, Debre Zsuzsa rövid dokumentumfilmjével, az Elmúlt, oszt jól vannnal, amely kifejezetten a női szemszöget érvényesíti, így bizonyos szempontból többet is tud mondani az Ózd-sorozatnál, de nem csupán kisfilmes formátuma miatt közöl egyúttal kevesebbet is.

Az ózdi vas- és acélgyár a második világháború során nem szenvedett ugyan jelentős károkat, de a berendezéseit elszállították az ország más területeire, illetve a határokon túlra, Németországba. Már a Vörös Hadsereg 1944 végi érkezése után újra elindulhatott a termelés, 1945 elején. A Rimamurány-Salgótarjáni Vasmű Rt. volt a gyár eredeti tulajdonosa, majd 1946-ban államosították, és 1950-ben vette fel az Ózdi Kohászati Üzemek nevet. Kedvezett a létesítménynek és Ózdnak is, hogy a Rákosi-féle kommunista diktatúra alatt szovjet mintára a nehézipari termelésre helyezték a hangsúlyt, ám 1956-ban, a forradalom és szabadságharc alatt gyakorlatilag megbénult a termelés. Nagyobb, több száz millió forintos beruházást követően stabilizálás majd fejlesztés kezdődött, az 1960-as évek során korszerűsítették az ÓKÜ-t. A rekonstrukció kezdetén felmerült, hogy lehet, inkább a modernebb, nyugati technológiát kellene alapul venni, sőt olyan szakmai kritikák is elhangzottak, melyek szerint inkább be kellene zárni a gyárat, amely több ezer ember megélhetését biztosítja.

A nyolcvanas évek második felében visszafordíthatatlan folyamat indult meg, ennek első lépcsőfokát mutatja be Almási Tamás 1988-ban forgalomba került dokumentumfilmje, a Szorításban, amelyben éles kontrasztban áll a dolgozók számára szervezett, „totálképen” látszólag vidám majális, a létszámleépítésektől rettegő munkások és a lehetetlen reformokról beszélő, demagóg vezetők minden szava. A második rész, az Ózd és a gyár történetét bemutató Az első száz év (1992) egyik megszólalója, egy fiatal női dolgozó keserűen találó módon foglalja össze a szomorú realitást:

„Ózd tipikusan olyan város, ahonnan csak elmenni érdemes. Ózd története – a gyár története.”

A dokumentumfilm-sorozat további epizódjai már a rendszerváltás utáni katasztrofális állapotokat mutatják be: a privatizáció eredményeként feldarabolt, majd magánkézbe került gyárat, végül az elbukott felélesztési projektek és a romba dőlt gyárterületen guberáló romák kerülnek a széria fókuszába. A Lassítás (1992), a Miénk a gyár (1993) és a Petrenkó (1996) főszereplői a munkásból lett vállalkozó, Petrenkó János, a felülről ellehetetlenített Pekó Acélipari Művek vezetője és Lotz Ernő, az ÓKÜ jogutódja, az Ózdi Acélmű Részvénytársaság elnök-vezérigazgatója, tulajdonképpen az ő politikai színezetű párharcukat kísérik végig a filmek. Az Acélkapocs (1994) és a Meddő (1995) taglalja az egykori gyári dolgozók és a gyár romjaiból megélő, uzsorások által kizsákmányolt, illetve kilakoltatással fenyegetett helyi romák lehetetlen sorsát. Fontos visszatérő szereplő például Seffer Ferenc, aki anyagvizsgálóból lett polgármesterként szélmalomharcot vívott az új rendszerrel is az ózdi kohászat megmentése érdekében, vagy Horkai István hengerész, aki szó szerint belehalt szeretett munkahelye elvesztésébe. A szomorú Ózd-sorozatot a Tehetetlenül (1998) zárja, amely összefoglalja a helyzetet, valamint kitekint a nem túl fényes jövőbe, bár azzal ér véget, hogy megpróbálják újraindítani a kohászatot a városban.

Az Elmúlt, oszt jól van ugyan nem itt veszi fel a fonalat, hanem bő húsz évvel később, de hasonlóan lehangoló képet fest Ózd sorsáról, mint a rendezőnő osztályfőnökének szériája, hiába a főszereplő fodrásznő, Neviczki Zsuzsanna derűs hozzáállása és életenergiája. Debre Zsuzsa dokumentumfilmjében is minden a kohászati üzemhez kötődik, még maga a női fodrászszalon is, amelyet Neviczki korábban bérelt, majd a privatizáció után lehetősége volt megvásárolni azt. A vendégei is mind a gyárban dolgoztak valamilyen munkakörben annak idején, a hajvágás vagy festés közben el is mesélik röviden, hogy mit csináltak ott, mit kezdtek az életükkel a létszámleépítést követően, valamint hogyan gondolnak vissza az ÓKÜ-re. Sejthető, hogy ezek nem spontán beszélgetések, hiszen nyilvánvalóan minden egyébről diskurálnak ezek a nők, ha nincs jelen a kamera, valószínűleg nem minden gondolatuk a kohászat és Ózd tragikus helyzete körül forog. Bizonyára Debre Zsuzsa indította be az eszmecseréket, ez érződik is, de az Elmúlt, oszt jól van szerencsére nem fordul át „dokumentum-játékfilmbe”, azaz senki sem játszik szerepet, pusztán megosztják a gondolataikat a témában, így bizonyos értelemben mégis megmarad a kisfilm spontaneitása. A rendezőnő jól találta ki a szituációkat, a fodrászszalon tökéletesen alkalmas helyszín arra, hogy az emberek a tétlenségben (a fodrász a rutinmunka közben) elbeszélgessenek a múltról és a jelenről.

Szerencsés választás a fodrászszalon azért is, mert benne néhány egyszerű, jól megválasztott kompozíciónak köszönhetően szavak nélkül is kirajzolódik az egykori gyári dolgozó ózdiak keserédes élettörténete. Nem lehet nem a falakra felaggatott, tökéletes arcú, testű és frizurájú nő- és férfimodelleket ábrázoló képekre koncentrálni, amelyeket a kamera egy keretbe foglal az „igazi” nőkkel, idős asszonyokkal, a fodrászat vendégeivel. A porcelánarcú modell mellett ránk, nézőkre tekint a melírozott hajú nagymama, akinek ráncos, törődött arca már előre árulkodik arról, amit később valóban elmond a nő. Az Ózdi Kohászati Üzemek tönkremenése után viszontagságos volt az életük férjével, aki bele is betegedett a munkanélküliségbe. „Sok embert érintett így, főleg férfit, mer’ a férfiak, azok nehezebben találják fel magukat, mint a nők” – nyugtázza Zsuzsanna, a fodrász.

Ám az ózdi asszonyok arcán is ott ül a nehéz múlt, látszik, hogy sokat szenvedtek ők is, akár a férfiak. Nekik nem adatott meg, hogy drága testápolókkal, szem- és hajfestékekkel (látszólag) félistennőkké váljanak, mint a modellek, az ő bőrüket és sorsukat a veszélyes kohó „ápolta”. A nyugati vagy akár a magyar modell a poszteren nőideállá vált, akinek szépségére csak áhítoznak az ózdi asszonyok. Utóbbiaknak csak a kohó és a lassan pusztuló város jutott osztályrészül, pedig ők is nők, mint azt a fodrászszalon demonstrálja, vágynak a szépségre, de ezt, akár a jólétet és az anyagi biztonságot, a nehézipar szűkmarkúan mérte számukra.

A fodrászat, amelynek épülete egykoron az ÓKÜ tulajdonában volt, ennek a sorsnak a tökéletes szimbóluma. Az ózdi asszonyok számára ez a remény kis szikrája arra, hogy legalább a leghétköznapibb módon, olcsó festékekkel és fodrászpraktikákkal, legalább a saját testük, sőt csak testrészük, frizurájuk formálása révén irányítsák a sorsukat. Ám ez a sors életük végéig összefonódik az egykori kohóval, illetve az ózdi gyárak tragikus végzetével, hiszen a fodrászszalon maga is a kohó része volt évtizedekkel korábban, a gyár és a város pusztulása ezt is fenyegeti.

Így Debre Zsuzsa azt a kérdést is felveti rövid dokumentumfilmjében, mennyire tudott „klasszikus nő” lenni egy ózdi nő. Vagy másképp fogalmazva: Debre megmutatja, hogy ezek a nők olykor kifejezetten „férfias” vagy férfiasnak tartott munkákat végeztek, például darukat kezeltek az üzemben, azaz ugyanúgy helytálltak, mint férfitársaik. Ennek ellenére az ő hangjukat eddig nem nagyon hallottuk.

Almási Tamás dokumentumfilmjeiben, pontosabban az Acélkapocsban is csak egy volt női dolgozó, a megélhetésért élethalálharcot vívó Morvai Katalin került főszerepbe, aki veszélyes külföldi utazások során szerezte be az árucikkeket, amelyeket a piacon értékesített. Ő és Debre Zsuzsa filmjének főszereplői többszörösen is kikényszerültek a tradicionális társadalmi nemi szerepből, hiszen sokuk eleve nehéz fizikai munkát végzett, majd a gyár csődje után, beteg vagy munkanélküli férjük helyett nekik kellett eltartaniuk a családot. Egy ilyen világban a reklámok által kívánatosnak és ideálisnak tartott „nőiesség” nemcsak hiú ábránd, hanem felesleges is, mert ahol az alapvető létszükségletek vannak veszélyben, ott a média és a patriarchális társadalom által definiált szépség „luxuscikk”.

Az Elmúlt, oszt jól van nem fest egyöntetűen sötét képet Ózdról, az idős nők beszélgetése nemcsak reményvesztettségről tudósít, van a filmben melankolikus derű, sőt humor is. Zsuzsanna végig ironizál, el-elejt pár cinikus megjegyzést, amivel akarva-akaratlan is a város sötét jövőképét igyekszik elhessegetni. Az egyik asszony kitüntetését emlegeti, de kifejti, hogy nem büszke rá, meg amúgy is, ő nem kényszerből, hanem önszántából vonult nyugdíjba azért, hogy ne a fiatalokat küldjék el agyárból. Tőle származik a film címe is, így kommentálja az államszocializmus és az ÓKÜ bukása utána szerinte értéktelenné vált elismerését: „Elmúlt, oszt jól van”. Egy másik, egykori darukezelő optimista módon viszonyul a gyárhoz és annak múltjához, mert a majálisok és a biztos állás mellett felvértezte olyan tudással, amelyet később képes volt hasznosítani.

Ezeket a nőket az acélkohó mintegy „megacélozta”, ez biztosította túlélésüket a privatizációt, leépítéseket követően, az ózdi katasztrófa közepette. Ebben az értelemben az Elmúlt, oszt jól van ünnepli is a „túlélőket”, akik megtörten, de itt vannak, törődnek a külsejükkel, ami aláhúzza a tényt, hogy nem adták fel. Ezeknek az embereknek még nem minden mindegy. Még akkor sem, ha például unokáik már nem akarnak itt dolgozni éhbérért, sőt nem is tudnak, mert lassan semmilyen munkalehetőséget nem találnának Ózdon.

Érdekes karakter a filmben Zsófi, Zsuzsanna érettségi előtt álló unokája, aki karakán nagymamájához hasonlóan fodrásznak készül, azért is figyeli nap mint nap, ahogyan nagyszülője festi, dauerolja, vágja a hajakat. Ő képviseli a fiatal generációt, és egyúttal Ózd jövőjét is. A lány csendes, inkább a háttérben asszisztál, már-már statiszta, de mégis fontos az állandó jelenléte, mert ha még nem túl tempósan söpröget is, ami miatt Zsuzsanna viccesen megfeddi, de látszik, hogy munkálkodik benne az akaraterő. A közelmúltban Ózd polgármestere kifejezte aggodalmát a fiatalok és általában a munkaerő tömeges elvándorlása, illetve ezzel összefüggésben a gyárak bezárása miatt. Azaz félő, hogy a határváros szellemvárossá változik a közeljövőben. Egyrészt kérdés, Zsófit merre sodorja az élet, lesz-e még haj, amit le tud vágni Ózdon. A tény, hogy a filmben kizárólag nagymama korú nők tűnnek fel, azt sejteti, hogy valószínűleg nem. Másrészt, ezzel összefüggésben kérdés, hogy a lány hajlandó lesz-e harcolni majd azért a maga módján, hogy Ózd ne változzon szellemvárossá. Könnyen lehet, hogy őt mint a város egyik utolsó reményét is elcsábítja majd Budapest vagy a Nyugat.

A fodrászat az Elmúlt, oszt jól van „kétélű fegyvere”, mert elő-előbukkannak érdekes történetek és megmutatkoznak emberi sorsok, amelyeken lemérhető Ózd múltbeli és jelenlegi állapota, azonban ezek akármennyire is megvilágítóak a főtéma szempontjából, valójában még a ritmikus montázsszekvenciákban bevágott archív fotókkal kiegészülve is kevesek ahhoz, hogy a film fő küldetését teljesítsék. Amennyire frappáns ugyanis a fodrászat szituációja, olykor ugyanannyira el is vonja a figyelmet a gyár, a város és az ott élők tragédiájáról. Zsuzsanna például le is inti egyik vendégét, hogy most már beszéljenek a frizurájáról, holott az asszony éppen érdekes fejtegetésbe kezdett a keserű jelenről. Az ózdi valóság kibontását akadályozza a rövid, kevesebb mint fél órás játékidő is.

Hasznos és elkeserítő kiegészítés az Elmúlt, oszt jól vant záró felirat, amely arról tájékoztat, hogy Ózdon az egyik utolsó gyár is hamarosan bezár: az ABB, az elektronikai alkatrészeket gyártó üzem 2021-ben szűnt meg, 1200 ember vált munkanélkülivé, a Johnson Electric, az autóipari alkatrészgyár pedig idén tavasszal küldött el közel 870 embert az automatizációra hivatkozva. Ugyan olykor utalnak ezekre a beszélgetések során a film főszereplői is, de jobb lett volna, ha a szomorú mai fejleményekről magából a filmből is pontosan értesül a néző, nem csupán a stáblista elé odabiggyesztett feliratból, amelyet nem is biztos, hogy mindenki el tud olvasni a rendelkezésre álló rövid idő alatt.

Az Elmúlt, oszt jól vant érdemes a helyén kezelni, természetesen nem vethető össze Almási Tamás egy évtizeden keresztül forgatott dokumentumfilm-sorozatával, amelynek a nyomdokába lép Debre Zsuzsa dokuja. Ha egy reménybeli új széria kezdődarabjának, netán egy egész estés dokumentumfilm felvezetőjének tekintjük, akkor tökéletes gondolatébresztő és vitaindító alkotás. Folytatódjon tehát ez a sok szempontból izgalmas dokumentumfilm, és bízzunk benne, hogy Ózd története is pozitív fordulatot vesz!

Vetítési időpontok a 19. Verzió Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztiválon (a film adatlapja a Verzió oldalán):

• november 9., szerda 18:30 (Toldi Mozi – Nagyterem)
• november 13., vasárnap 16:00 (Művész Mozi – Buñuel terem)
• november 15., kedd 20:30 (Toldi Mozi – Kisterem)