A katolikus egyházat már régóta megosztja a kérdés, hogy szükség van-e a modern korban a cölibátus, vagyis a papi nőtlenség intézményére, főleg úgy, hogy a protestáns egyházaknál ez nem követelmény, a lelkészeknek és lelkésznőknek egyaránt lehet családja. Az evangélikus egyház megalapítója, Luther Márton már a 16. században képmutatásnak tartotta ezt a szabályt. A 20. század második felében több kísérlet is volt arra, hogy legalább lazítsanak rajta: a II. vatikáni zsinaton (1962) például engedélyezték a nős emberek diakónusi (világi személyként egyházi feladatokat láthat el) szolgálatot teljesítsenek, valamint volt arra precedens, hogy a Vatikán a paphiány miatt, kényszerből engedélyezte nős vagy özvegy emberek pappá szentelését. Ám még a reformistaként ismert II. János-Pál és Ferenc pápa sem álltak kötélnek, elutasították a cölibátus eltörlését. Sokan azzal érvelnek ennek az intézménye ellen, hogy ezért van annyi szexuális zaklatási ügye a katolikus egyháznak, de ez a populista szólam szélsőséges és leegyszerűsítő, nem feltétlenül hozható összefüggésbe a családnélküliség a gyerekmolesztálásokkal.

A másik, már sokkal inkább elfogadható, sok egyházi személy által is hangoztatott érv az, hogy a cölibátus nem Jézus Krisztustól ered, hiszen a Bibliában legfeljebb csak elismerték és becsülték azokat a követőit, akik önmegtartóztató életet éltek, de ez nem volt követelménye annak, hogy valaki apostol lehessen. Sokkal inkább kánonjogi háttere van a dolognak, emberi törvény, és bizonyos precedensek után elsősorban VII. Gergely pápához kötik. Azaz a cölibátus azért vált a római katolikus egyházban a pappá szentelés követelményévé, mert az egyházi vagyont akarták ezzel védeni (a továbbörökítést, elaprózást megakadályozni), mivel voltak visszaélések ezzel a középkorban. Ám egyrészt ennek a több mint ezer éves törvénynek ma már nem biztos, hogy ebben a formában van létjogosultsága, másrészt a család hiánya nagy visszatartó erő lehet, és súlyos lelki válságot okozhat a papnak, aki a család fontosságáról és a szeretetről prédikál a vasárnapi szentmisén, közben neki magának nem lehet saját családja a cölibátus miatt. Ezt a kemény konfliktust mutatja be Ugrin Julianna és Vizkelety Márton dokumentumfilmje, A döntés, amely vallásos és ateista embereket egyaránt megérinthet, mert bár egyházi témájú, mégis mélyen emberi történetet mesél el.

A döntés főszereplője a 43 éves Polgár Róbert, három gyerekes családapa, a Zala megyei Murakeresztúr polgármestere, akit viszont a község évekkel korábban még fiatalos, és a településért sokat tett plébánosként ismert. „Róbert atya” – most, hogy kilépett, csak idézőjelesen írható le ez a megnevezés – katolikus családban nőtt fel, már általános iskolás korában felmerült benne, hogy a papi hivatást választja. Ez csak erősödött benne az érettségi után, mivel sok pozitív példával találkozott, melyek inspirálták őt. Elmondása szerint beleszeretett ebbe a hivatásba, és a döntés meghozása előtt elgyötört arcának közelképén a dokumentumfilmben látszik is, hogy Polgár valóban szenvedéllyel és szeretettel kötődött az egyházhoz. Vagy nem is annyira az egyházhoz, hanem a murakeresztúriakhoz, akik felnéztek rá, akik lelki támaszuknak tekintették. Az egyik legmeghatóbb jelenete A döntésnek az, amelyben az utolsó szentmiséje után Róbert minden hívétől elbúcsúzik, és egy nagyjából tíz éves fiú őszinte könnyekkel, hangosan sírva öleli át a távozó atyát, kérlelve, hogy ne menjen el. Ekkor felmerülhet a nézőben, hogy bár vannak vér szerinti gyermekei Polgár Róbertnek – két lánya és egy fia –, de valójában papi hivatása egy egész falunyi gyermekkel megajándékozta őt, akik felnéztek rá, akik akár apjuk helyett is apjuknak tekintették. Így érthető meg igazán az a súlyos dilemma és lelki válság, amelyet Ugrin Julianna és Vizkelety Márton torokszorító, zseniális dokumentumfilmje érzékletesen bemutat.

„Nincs jó döntés” – mondja az egyik falusi helyesen, hiszen ebben a helyzetben a pap legalább annyira kötődik szerelméhez, leendő feleségéhez (leendő, mert a gyötrelmesen lassú egyházi procedúrák miatt még rendesen össze sem házasodhattak), Anetthez és gyermekeikhez, mint a murakeresztúriakhoz, akik sírva búcsúznak tőle. Hogy Polgár Róbert mennyire inspiráló volt számukra, az abból is leszűrhető, hogy néhány kritikus hangot leszámítva mindenki, még a legidősebbek is megértéssel fogadták azt, hogy Róbert évekig „hazudott”, vagyis titokban családja volt, őrlődött a papi hivatás és szerettei között. Az egyik idős férfi, aki láthatóan a legközelebb állt Polgárhoz, kvázi apafigura volt számára, ugyan sértődötten, rezignáltan fogadja a hírt A döntésben, de elérzékenyülése, könnyei demonstrálják, hogy nem a harag készteti erre, hanem éppen ellenkezőleg, a szeretet.

Polgár Róbert és párja, Anett még Siófokon találkoztak, ahol a férfi az első szolgálatát teljesítette káplánként, gyermekei édesanyja pedig cserkészvezető volt. Elmondásuk szerint eleinte hosszú beszélgetéseik voltak, amelyekből mindketten érezték, hogy több van köztük puszta barátságnál. Polgár számára már akkor is nagy lelki válságot okozott egyáltalán az, hogy fellobbant benne a szerelem érzése, de a dolog csak rosszabbodott, amikor Olaszországban tanult jogot, és elviselhetetlenné vált számára Anett távolléte. Ez csak megerősítette a kapcsolatot, úgyhogy levelezések kezdődtek, a kézfogást csók követte, és nemsokára az első gyermekük is megszületett. Egy szerelmi kapcsolatot is nehéz feladni a papi hivatásért, hiszen az is rendkívül erős érzelmi kötődést jelent, de amikor már egy élet születik ebből, akkor nincs visszaút, ráadásul komoly felelősséggel is jár az apaság (és az anyaság), hiszen nagyban olyan emberré válik majd a gyermek, amilyen minőségű nevelést és szeretetet kapott.

A döntés azt a szívszorító helyzetet is bemutatja a családja és Murakeresztúr között „ingázó” Polgár Róbertnek már a puszta követésével – Róbert a parókián lakik, és hetente néha-néha meglátogatja családját –, hogy papként nem vállalhatta fel szeretteit, hogy nem lehetett velük, mert eleget kellett tennie hivatásának. Ez szabályosan gyötörte érzelmileg a férfit a beszámolói alapján. Még talán meg is ütközhet a néző azon, amikor az egyik jelenetben, párja előtt Polgár kifejti, mennyire komoly traumát okoz neki már eleve az, hogy ilyen emberi érzések lettek úrrá rajta, és nem tudta megtartani a fogadalmát. A dokumentumfilm ezért pedig nem akarja feltétlenül az egyházat hibáztatni, sőt inkább azt hangsúlyozza Róbert beszámolóin és az egyházi elöljárókkal folytatott beszélgetésein keresztül, hogy valójában a katolikus egyház segítette őt, tolerálta ezt, hogy családos ember. Ráadásul több szereplő szájából elhangzik, hogy Polgáré nem egyedi eset, volt már a faluban is olyan pap, aki köztudottan családos emberként élt, mégsem kellett visszavonulnia.

Fontos tehát, hogy az Polgár Róbert döntése volt, hogy kilép, nem kizárták, nem is akarták erre kényszeríteni. Igaz, egy elejtett félmondatból, a felmondási levél megírásakor Olaszországban kipattan, hogy amikor kiderült a dolog, a püspök minden támogatásáról biztosította Róbertet, viszont mellé akart rendelni egy másik papot, aki vele megy, amikor meglátogatja a családját. Mi lett volna ennek a célja? Az, hogy segítsen lassan elsorvasztani a kapcsolatot a családdal, hogy Polgár Róbert visszatérhessen a cölibátushoz, hogy az egyháznak szentelje az életét. Összességében emberségesen kezelték a helyzetet az egyháziak, ám ez az intézmény embertelen jellemvonásaira is ráirányítja a figyelmet. Milyen kegyetlenség is lenne az, ha Polgár a hivatást választja és távolról támogatja a csonka családját? A döntés bemutatja, milyen szenvedést okozott így is a gyerekeknek és Anettnek egyaránt, hogy Róbert nem lehetett otthon, nem térhetett haza minden nap, este nem ő fektethette le a gyerekeit, az ünnepek pedig felértek emiatt egy pokoljárással.

Mindez sok kérdést felvet a cölibátussal, sőt az egyház mint intézmény merevségével kapcsolatban. A prédikáció, az ideológia és a komplex valóság konfliktusa rajzolódik ki a dokumentumfilmben. A Biblia nyomán az egyház a szeretet mindenhatóságát hirdeti, ezzel ellentétes az, hogy a pap legfeljebb csak a híveket szeretheti, de olyan intim kapcsolata nem lehet, amely a szeretet egy speciális és nagyon bensőséges változatában részesíthetné az egyházi személyt. Az egyházi tanítás szerint Isten úgy szerette a világot, hogy tulajdon fiát is feláldozta az ember lelki üdvösségért. Ez egyrészt indokolhatja a cölibátust, illetve azt, hogy a pap a híveiért, a „nagyobb jóért” lemond a saját gyermekekről. Másrészt viszont éppen hogy a papi nőtlenség, családnélküliség szemben áll ezzel a szereteteszménnyel, hiszen az ember mint teremtmény iránti végtelen, bensőséges, odaadó és isteni szeretet a szülő gyermeke iránti szeretetével analóg (az Istent ezért is nevezik Atyának). A cölibátus ennek átélését tiltja meg. Ha van egy vér szerinti fia az embernek, aki vágyik egy apára, az különleges dolog, a felelősség miatt pedig talán egyenesen kötelessége is felvállalni a férfinek, aki nemzette, hogy az apja legyen. Már csak emiatt is kritikus fontosságú volt Polgár Róbert döntése. A dokumentumfilmben elhangzik, hogy a távolléte miatt nem volt az igazi a kapcsolata a legkisebb gyermekével, a fiával, lelkileg is túl távol kerültek egymástól.

Ebben az esetben pedig felmerül, hogy mi a nagyobb bűn: megszegni az egyházi törvényt, vagy dacolni az isteni törvénnyel? Míg a cölibátusra a Biblia inkább csak utal, addig a teremtéstörténet alaptézise, hogy „szaporodjatok és sokasodjatok”. A döntés nem ítélkezik, pontosabban csak az utolsó snittben, felirat formájában foglal állást a cölibátus eltörlése mellett annak hangsúlyozásával, hogy: „Európában évente több mint 100 pap hagyja el hivatását. Ez a szám egyre nő.” 

A döntés ugyan főleg arra koncentrál, hogy Polgár Róbert hogyan éli meg ezt a dilemmát, tehát elsősorban lélektani dokumentumfilm-dráma, de meg-megmutatja a társadalmi-intézményi problémákat is egy-egy beszélgetésen keresztül. Különösen érdekes és egyben szomorú fejlemény, hogy vannak, akik a nőt, vagyis Anettet hibáztatják. Nincs konkrétan kimondva, de tovább gondolható, hogy gyakorlatilag a férfit bűnbe csábító Évaként tekintenek rá, hiszen Róbert a szerelme miatt szegte meg a cölibátust. Az egykori papot a beszélgetés során, amelyben szembesítik ezzel mezőkeresztúri bizalmasai és barátai, felkavarja a fejlemény, mert talán ő is érzi benne a bibliai hasonlatot. Mindez pedig annak szimptómájaként értelmezhető, hogy az egyház és általában a nyugati keresztény közösségek még mindig nagyon patriarchális közösségek, amelyekben a nő „oldalborda” vagy „bűnre csábító veszélyes elem” lehet. Anett hibáztatása legalábbis ezt tükrözi. A döntés viszont hangsúlyozza, hogy Polgár Róbert élettársa maximálisan támogatta a párját annak ellenére is, hogy neki is szüksége lett volna az állandó jelenlétére. Ugyan egy-két alkalommal érzékelhető köztük némi feszültség emiatt, de Polgár is nyomatékosította, hogy Anett-től nem kapott ultimátumot, legfeljebb annyiban befolyásolta őt a nő, hogy sokat beszélgettek arról, mennyire szüksége lenne a gyerekeknek egy apára. A döntést viszont Róbert hozta meg éppen azért, mert belátta, hogy a saját család iránti felelősség számára más, fontosabb felelősség, mint a közösség iránti felelősség. Pontosabban, és ez az igazán nagy érv a cölibátus ellen, csak az elavult egyházi korlátozás miatt áll konfliktusban a kétfajta felelősség egymással. Számos protestáns lelkész egyszerre tud közösségvezető és szülő lenni, akkor egy katolikus pap miért ne lehetne az? Miként természetesen az is felmerülhet bennünk, hogy a római katolikus egyházban nő vajon miért nem láthat el papi feladatokat, míg az anglikánoknál és a protestánsoknál ez évszázadok óta bevett gyakorlat.

A döntés kiváló dokumentumfilm, maximálisan megérdemli a legjobb magyar filmnek járó fődíjat, amelyet a Verzión odaítéltek neki. Fontos, aktuális kérdéseket vet fel a cölibátussal kapcsolatban egy súlyos emberi drámán keresztül, amelynek nem kellene végbemennie, ha az egyházban reformok lennének. Természetesen kívülről ez egyszerűnek tűnik, belülről minden bizonyára komplikált dolog, sokféle jogi szabályozással, felülvizsgálattal és munkával járna. Polgár Róbert és családja története viszont felveti a kérdést, hogy talán megérné ezt a befektetett munkát a cölibátus eltörlése vagy liberalizálása. Ha elvileg a szeretet egyházáról van szó, akkor miért kényszeríti szenvedésre éppen azokat, akik a szeretet igéjét hirdetik vasárnaponként a templomban? Ha már „atyának” nevezik a hívek a plébánosukat, miért ne tapasztalhatná meg az illető a valódi apaságot is? Miért ne szentelhetné valaki az életét úgy Jézusnak, hogy közben gyermekei is vannak? Sőt, mint Róbert példája is demonstrálja, a jézusi elveket éppen a családon keresztül lehet a leginkább érvényesíteni a gyakorlatban, hiszen a gondoskodás, a feltétel nélküli megbocsátás és az önfeláldozás minden jó szülő és a bibliai újszövetségi Isten közös vonása.

A filmet a 19. Verzió Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztiválon vetítették a magyar szekcióban, amelynek fődíját meg is kapta.

A cikkben szereplő képek a Verziótól és az HBO Max Magyarországtól származnak.
A döntés november 24-től látható az HBO Maxon.