Akárhogy számolom, huszonhárom évvel ezelőtt érkeztem először ide Tarazonába, a Spanyol Fordítóházba, Javier Marías regényével: Holnap a csatában gondolj rám, és azóta egy-két év, meg persze a két covidos kivételével szinte minden évben jöttem. Munka mindig volt a kezem alatt, meg persze vonzerő is. Aragónia, ez a zord, kietlen vidék, ahol a madár se jár, mondhatnám, bár ez nem igaz, hiszen ahol csak gyalogolsz vagy futsz, és embert órákon keresztül nem látni, mezei pacsirták, gyurgyalagok, gólyák, darvak, barázdabillegetők, kárókatonák, vörös és kék vércsék, egerészölyvek, vörös kányák vagy keselyűk mindig megjelennek, évszaktól függően. A köves szántóföldek, a hegyek, a maga 2300 méterével a hatalmas tömeg, a Moncayo, mintha idehajították volna az istenek; vagy ahogy a legenda tartja, a gigászok harcának eredménye ez a táj, ezek a szurdokokkal, szakadékokkal szabdalt folyóvölgyek, és a Moncayo sziklái alatt örök álmát alvó óriás. Mások szerint a Moncayo szent hegy, úgy néz ki, mint egy alvó püspök, látszik a süvege, meg ahogy a keze a mellén pihen.

Ez a táj hív ellenállhatatlanul minden évben az emberekkel, kutyástul, macskástul, akiket az évek folyamán megismertem, akik szinte kivétel nélkül máshonnan keveredtek ide, és bár elmehettek volna, mégis itt maradtak. A valladolidi Javier, a gimnázium latin-ógörög szakos tanára, aki időközben persze már nyugdíjas éveit éli; a barcelonai Pilar, aki hímzőműhelyét rég eladta, és már csak akkor jár vissza, ha olyan feladat van, amiben ő tud segíteni a gépeken, egyébként Budy kutya gazdája, és mindent megtesz érte, amit ember állatért tehet, és Budy, a barátom, akitől mindig félve búcsúzom, ha elmegyek, idén betöltötte a tizenötödik évét; aztán a heidelbergi Christine, az orgonarestaurátor, aki ide már nem otthonról, hanem Svájcból érkezett, mert a környékben nem volt szakember, restaurálandó orgona annál inkább, és itt is ragadt, itt is fog megöregedni, ő a környék macskáinak jótevője, a felelős állattartás hirdetője, Christine, akivel ha ketten vagyunk németül beszélek, jólesik a sok spanyol után egy másik nyelv; és a párizsi Françoise, aki húsz éven keresztül élt a falutól távol Alcalá de Moncayóban, a hajdani malomban, melyet szinte a férjével, Joséval ketten hoztak rendbe, és mindössze három éve költöztek be Tarazonába, mert már nem bírtak  vele.

Hát ezért jövök én ide. A tájért, a barátaimért, meg persze a munkáért, mert bár otthon is szigorú a munkarendem, mégis sokkal több az egyéb feladat, a figyelemelterelő tényező, mint a fordítóházban, ahol más dolgom nincsen, csak hogy fordítsak. Persze, itt sem úgy van ám, hogy egész nap ülök a házban és fordítok. Dehogy. A délelőtt az írásé, a fordítás egyre nagyobb áldozat, de mégiscsak azzal keresek pénzt, nem a saját könyveimmel, úgyhogy fegyelmezett délutáni munkarendben dolgozom. A nap közbülső része az enyém, futás vagy kerékpározás az ismert helyeken. Volt olyan év, hogy mindennap fölbicikliztem a négy kilométerre fekvő Szent Anna víztározóhoz, elég húzós, sok emelkedővel és lejtővel, aztán körbefutottam a tavat, majd vissza. Idén valahogy másképp alakult, a kerékpározás helyett sokszor győzött a futás, talán közrejátszhat az is, hogy életemben először elestem a biciklivel. Nem emlékszem, hogy gyerekkoromban borultam-e föl, arra igen, hogy a kőporos házfalakat néhányszor végigszántottam a karommal, de hogy estem volna, arra nem. Hát most ez megtörtént. Jöttem visszafelé a Szent Annától, a fölfelé tartó szűk utcák egyirányúak jó meredekek, a kereszteződésben domború tükör is van, hogy lássák a szemből érkezőket. Lefelé menet itt mindig nagyon figyeltem ebben a kereszteződésben, mondom, lefelé egyirányúak az utcák, de most ott parkolt egy autó, szemből is jött egy, úgyhogy leszálltam, aztán amikor felültem, indulásnál valahogy hirtelen lódultam meg a lejtőn, befékeztem, és keresztül is buktam a kormányon. Végződhetett volna rosszabbul is. Futás közben ért már baleset, nem egyszer, de biciklivel még soha, pedig elég sokat kerékpározok, itt ezzel a férfibiciklivel most meggyűlt a bajom, úgyhogy váltottam a futásra, és most ezen a zord tájon is ráéreztem a hosszabb távok ízére. A tó körül csak két kilométer, de ha végig futok, 8-10 kilométert is megtehetek úgy, hogy közben elvétve találkozom emberrel, autóval. Az állatokat mondjuk hiányolom, de mire én elindulok, addigra már sehol egy őz, egy vaddisznó, úgyhogy a birkákon kívül nemhogy vadat, még vadnyomokat sem látok, a hétvégi hobbivadászok nyilván nyúlra vagy madárra lövöldöznek. Madarak viszont vannak, ismerem az egerészölyv meg a vörös kánya élőhelyét, november folyamán a darvak népes csapatokban sokszor húztak el fölöttem, a kárókatonák is fölrebbennek a sziget nyárfáiról, ha a tó jobb partján megjelenek, legutóbb pedig kilenc keselyűt számoltam meg a fejem fölött.

Legalább a kilátóhelyemig mindennap szeretek elfutni, olajfaliget és mandulás és szegélyezi az utat, aztán a Montes del Cierzo alacsonyabb, 5-600 méteres vonulata, majd délnyugatnak a Moncayo, délebbre pedig a Peñas de Herrera csipkés hegycsúcsai. Előbukkan Torellas templomtornya is a falu házaival a lombjuk vesztett jegenyenyárfák között, idén láttam kizöldülni őket, és most decemberben így búcsúzom majd tőlük.