bezár
 

irodalom

2022. 12. 15.
Az alantas kíváncsiság és Claire-Louise Bennett
Helyzetjel
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Bennett első magyarra fordított könyvében nem történik semmi. Csak kiderül, hogy a magányt elég nehéz elérni, ahogy a gyomláló jelenetben a tiszta földet is, idegesítő fölötte a sok növény. Nem történik semmi, de megjelenik a magány erotikája.  - Helyzetjel rovatunkban Borsik Miklós írását olvashatják.

Furcsa ennyit mozogni, mikor az épületek mozdulatlanok. Még a Verseny utcában is, ez valami rossz viccnek hangzik, de tényleg ott jártam tegnap, és a sötét tónusú béke, a homlokzatoké, a növények nyugalmán is túltesz. Ezzel semmi dolgom? Ha valaki azért kezd el kosaras kártyát gyűjteni, mert látja, hogy a többiek ezt csinálják, miért ne utánozzunk egy rakás téglát? A tárgyak is folyton itt vannak, bármelyik lehetne mértékadó, ha ennyire szeretünk hasonlóvá válni. Kékre fested a hajad? Talán egyszer én is. Fényben ázik egy nyitott konténer vashulladék? Akkor megállok itt, eltátom a szám.

Egyébként nem tudom, mi fokozza a tárgyakra irányuló figyelmet – nem feltétlenül az unalom vagy a magány. Szeretem a közös rácsodálkozást egy serpenyőre, vagy egy repedésre, amelyik akaratlanul hasonlít kutyára, fiókra – vagy A császár üzenete című novella fölött az emberarcú vízfoltot. Viszont Claire-Louise Bennett viszonylag elvonultan élő narrátora a című kötet elbeszéléseiben általában egyedül vizsgálja meg a háztartási eszközöket (Magvető, 2022, Lázár Júlia fordítása). Bár inkább flörtöl a tárgyakkal, van, hogy általuk, de többször velük, mondjuk, Saltonnal, a sütővel.

Bennett úgy hozza játékba a tárgyakat, mintha meg is akarná zenésíteni az egyedüllétet. Így engem egy ponton ahhoz a kérdéshez vezetett, hogy a zene nem fordul-e a magány ellen, ahogy az élettelen dolgok, ha emberi tulajdonságokkal is felruházzuk azokat. Mert a mondat zenéje a társaság lehetősége, bárkié-bármié legyen – a monológ nyelve sem hagyja magára a megszólalót szükségszerűen. Ezért a magány sérülékenységére is rálátunk a szövegeiben, vagyis a kötet nem kizárólag a sérülékeny ember önvédelmeként láttatja a választott magányt. Igaz, nem érdemes erről csak a tárgyak tükrében beszélni, itt vannak az állatok:

Adrenalintól túltengő szárcsákat pörgetett meg a saját szüntelen bámészkodásuk keltette örvény, heveskedő fajdtyúkok kanyarogtak cikcakkvonalban. A hattyúcsapat fészkeiben márványtojások tündökölnek. A csont nélkülinek látszó kócsag a maga külön világában. Molnárpoloskák és árvaszúnyogok, hátonúszó poloskák és szitakötők, csigák és halivadékok és ki tudja, kik még a susogó nád lakói.   

A felsoroltak, persze, nem is szerepelnek a remek ritmusú prózában. Csak elképzeli őket a főszereplő, mi mást tegyen, ha egyszer megérkeztek hozzá a nádazó munkások. Így itt is a visszavont vagy a hiányzó jelenlét vonzerejét érezzük: ha valahol nincsenek állatok, a képzelet oda terelheti őket; ha csak tárgyak vannak, az élet beléjük vetíthető. Talán ez válasz a korábban feltett kérdésre, a tárgyak bejárást biztosítanak a visszatérő projekció számára, ez fokozhatja a rájuk irányuló figyelmet. Ennek pedig egy tényleges tehén (néha) csak árt. Például, ha „azzal a lomha elbizakodottsággal méricskél, amit az alantas és sosem elemzett kíváncsiság hoz ki minden faj egyes példányaiból.”

Nyilván senki nem gondolja komolyan, hogy ezt a kíváncsiságot sosem elemezték. De a jelző találóan fejezi ki az irritációt. A magányos jól felépített világának megpiszkálásához a marha tekintete vagy az arra tévedő idegen ember bőven elég. Hogy mernek erre járni, egyrészt; hogy merem azt kérdezni, hogy mernek, másrészt; harmadrészt: mit érdekelnek ők engem, ha egyszer épp az zavar, hogy ők is érdeklődhetnek? Ha lepisilném az erre kószáló pasast, 

nem megérdemelné? Sokáig nem töprengtem el a kérdésen, mert a puszta feltételezés, hogy rávizelhetek, rettenetesen kiborított, és ennek okával nem akartam szembenézni. Minél közelebb ért a férfi, annál inkább az ő szemével néztem magamat: szakadt fókaprém csizma, cseresznyepiros hópehelyminta a vastag gyapjúzoknim felső részén, a hálóingem vékony csipkeszegélye alatt. Összetapadt, fésületlen haj. És persze nem történt semmi.

Tényleg. Bennett első magyarra fordított könyvében nem történik semmi. Csak kiderül, hogy a magányt elég nehéz elérni, ahogy a gyomláló jelenetben a tiszta földet is, idegesítő fölötte a sok növény. Nem történik semmi, de megjelenik a magány erotikája. Vagy tüntetni kezd a környezet, mert másképp viselkedik, ha más tekintettel fordulsz felé. Ki tudja, mivel rukkol elő. Ahogy tegnap az üres Verseny utcában sem tudtam, mire számíthatok, amikor begerjed a kíváncsiság. Persze, nem minden lépcsőháznál elég az estét benépesítő gondolkodás, a nyelv, ahhoz, hogy úgy tűnjön: a magány utópia.

b
 

nyomtat

Szerzők

-- Borsik Miklós --


További írások a rovatból

irodalom

Mechiat Zina volt a Boggie: Költőim rendezvénysorozat februári vendége
Weber Kristóf Keringő című regényének bemutatója
Lengyel riportirodalom - Prae 2023/2 lapszámbemutató
A magyar lap- és folyóiratkultúráról – 2024 elé

Más művészeti ágakról

színház

Shakespeare: Vízkereszt, vagy bánom is én a József Attila Színházban
Papageorgiu Andrea alkotásai a Barabás Villában
A Hét komédia című Plautus-kötet bemutatója
Anna Hints: Smoke Sauna Sisterhood


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés