A Trafó Kortárs Művészetek Háza színpadán, a kívülállóság biztonságát nyújtó zsöllyétől alig néhány méterre, mégis kényelmetlenül nagy távolságban, egy létszámunkhoz mérten szűkös fénykörbe terelve várjuk az előadás kezdetét, amikor a hangfalakból megszólal az Egressy Béni által megzenésített Szózat. Nincsenek előadók, lényegében díszlet sincs, akik vagy ami felé fordulhatnánk, nincs, ami kontextusba helyezné a Szózat meghallgatásának (vagy közös éneklésének) oly sokszor, és oly sokféleképpen értelmezett rituáléját. Magunk vagyunk, a mindenkire egyformán vetülő, erős fényben meztelenül egymás előtt, mert ez a nagyon is konkrét zenemű megköveteli, hogy valamiképp viszonyuljunk hozzá, és ezzel megmutassunk egymásnak valamit magunkból, az identitásunkból, a magyarságtudatunkból. Ezzel a provokatív gesztussal kezdődik a Dioráma csoport Dioráma magyarokkal című előadása, amely gyanúsan naivnak tűnő egyszerűségével kényszerít arra, hogy kilépjünk lövészárkainkból egy közös térbe, és lefújjuk a politika és az ideológia vastag porrétegét arról a kérdésről, hogy mit is jelent magyarnak lenni.

Miután helyet foglalunk a nézőtéren, megkezdődik a „műsor”: művelődési házak hivatalos ünnepségeit idéző, már-már iskolás hangvételű, és a jól ismert közhelyeket pufogtató beszéddel. Elhangzik azonban egy fontos tételmondat: azért gyűltünk össze, hogy Magyarországot ünnepeljük. Nem valamelyik dicsőséges vagy tragikus, az emlékezetpolitika játékszerévé degradált történelmi eseményt, hanem pusztán az országot, amelyben élünk, mindazt, amit számunkra jelent, végeredményben – magunkat. Az ünnepségből ünnepély lesz, ahogy az előadás alkotói, egyúttal szereplői, Kelemen Patrik, Mákó Rozi, Petrányi Luca, Raubinek Lili, Szabó R. János, Szeri Viktor hosszan járják a színpadot, piros, fehér és zöld zászlókkal, gondosan megkomponált, és dacos komolysággal végrehajtott koreográfia szerint, amely egyszerre idéz falunapot, május elsejei felvonulásokat és olimpiai látványosságot. A szereplők szedett-vedett, össze nem illő, de minden darabjában magyar – matyómintás, hol piros, hol fehér, hol zöld, zászlóval-címerrel díszített – ruházata éles, komikus kontrasztot alkot a mozgás hibátlanságával. A zászlóvivők mind egyéni módon, de láthatóan átélik feladatuk jelentőségét és súlyát, ami tökéletes teatralitást kölcsönöz a jelenetnek. Hogy mi a célja a jelenetnek, hova tart, az nem derül ki – talán épp arra készít fel, hogy az előadás nem magyaráz, nem indokol, sem részleteiben, sem teljes egészében. Nem tudom, alkotói szándék, vagy csak az előadás epizodikus szerkezetéből fakad, de a nézőre hárul az értelmezés. Ha úgy döntünk, otthonosan ismerős motívumok könnyed játéka, ha pedig úgy, a nemzeti hovatartozás-érzésünkhöz fűződő viszonyunk sorozatos megkérdőjelezése.  

A következő jelenetek a leghétköznapibb valóságában közelítik meg a magyarság személyes élményét, ami egyúttal a közösséghez tartozás élménye is: a falusi disznóvágás, Sub Bass Monster zenéje, koccintás pálinkával, lakodalmi vonatozás és a Megy a gőzös Kanizsára, a Fidesz 2006-os választási veresége, végül az 1999-es augusztusi napfogyatkozás. És miközben a szereplők sziszifuszi erőlködésének közepette hatalmas, formátlan zsákok vándorolnak a színpad egyik végéből a másikra, a nézők is újra és újra részesévé válnak a közösséghez tartozás élményének, amelyben minden jelenet egyszerre névértékén vett és áttételes: a pálinkát nem húzzuk le, hanem csukott szemmel, kortyonként isszuk, majd ringatózó mozgással „meglötyböljük”. A közös mozgással a kupicák sokaságából ismét egységet teremtünk: úgy ring bennünk a magyar hagyomány italának minden cseppje, ahogy a palackokban, egységben ringott együtt, a határszéli falutól, Kömörőtől a Trafóig vezető úton. Egymás vállába kapaszkodva vonatozunk körbe-körbe a színpadon, de a Megy a gőzös dalszövegébe bekúszik Brüsszel, a külföldre költözés, az „itthon elértem, amit hátszél nélkül lehet” túlzottan is ismert valósága. Máskor a szereplők a nézők fülébe súgva pleytkaláncokat indítanak el, amelyekben felismerni vélünk aktuálpolitikai szereplőket és motívumokat, de azok mindig megmaradnak a sejtések szintjén – és ahogy a pletykák különböző tempóban terjednek a nézőtér egyes soraiban (minden sor külön „forrástól” értesül), megéljük a közösségből való kimaradás feszélyező kényelmetlenségét is: egy másik sorban már nevetnek valamin, amit én még nem hallottam…

Mint egy drámapedagógiai foglalkozásban, a nézők később négy kisebb csoportban a földre telepszenek – ez, véleményem szerint, az előadás egyetlen zavaróan kidolgozatlan pontja. Fehér papírzászlókból magyar zászlókat rajzolunk, és megkapjuk a feladatot: írjuk rá a zászlókra, hogy magyarságélményünkből mit mentenénk át, ha az országot újra kellene teremteni. Zászlóink később fontos szerepet kapnak, de jó lenne, ha ebben a közösséget tematizáló előadásban, erre az időre, mi, nézők válnánk az előadás főszereplőivé. Ha a kiscsoportos foglalkozás a személyes találkozás terepe lehetne, és a találkozásból egy, mégoly kérész-életű, de valódi közösség épülhetne.

A zászlókat aztán krumplikba tűzzük, és az előkerülő burgonya láttán újra szembesülünk a kérdéssel: lehet-e ma, Magyarországon, egy zsák krumpli az, ami: zöldség, netán papírzászló-nehezék, vagy most már szükségszerűen az ételosztással megvásárolt szavazatok szimbóluma? Tudunk-e, merünk-e Magyarországról beszélni, egyáltalán gondolkodni, a lövészárkokon kívül? Lehet-e diskurzust folytatni a magyarságról, anélkül, hogy szavaink politikai állásfoglalássá váljanak?

Újrateremtjük Magyarországot (miért, mi történt vele?) a közben a színpadra szórt mulcs-ágyásra elhelyezett zászlókkal, rajtuk mindazokkal az értékekkel, amelyek a nemzeti identitásunkhoz való, legszemélyesebb kötődésünket hordozzák. A földön ülve, egy elsötétülő fénykörre szegezett tekintettel újrajátszunk egy olyan eseményt, amely egyszer mindenkit, politikától és pártállástól függetlenül, mindenkit izgalomba hozott, és így egészen sajátos módon kovácsolta egységbe az országot: a huszadik század utolsó napfogyatkozását. Ahogy Raubinek Lili, az előadás rendezője, egyúttal szereplője mondja, „mindenki tudja, hol volt 1999. augusztus 11-én”. Nincs ideológia, nincs emlékezetpolitika, csak egy emlék, a mi közös emlékünk. Végül, még mindig a földön ülve, halkan, szinte magunknak, közösen elénekeljük a Himnuszt.

A Dioráma magyarokkal rendkívül szórakoztató előadás. A mindannyiunk számára jól ismert, sztereotipikus „hungarikumok” felsorakoztatásával azonban, bizonyos értelemben, valóban újrateremti az országot, vagy legalábbis megszabadítani látszik Magyarország-képünket, ha rövid időre is, a rátapadt, megosztó konnotációktól. A néző feladata, hogy eldöntse, naivitás ez, vagy provokáció.
 

Dioráma csoport: Dioráma magyarokkal

Alkotók: Kelemen Patrik, Mákó Rozi, Petrányi Luca, Raubinek Lili, Szabó R. János, Szeri Viktor 
Rendező: Raubinek Lili 
Fény: Dézsi Kata 
Konzulens: Hudi László 
Producer: SÍN Művészeti Központ

Produkciós partner: SÍN Művészeti Központ, Katlan Csoport, Budapest Főváros Önkormányzata, Füge Produkció, Staféta, Emberi Erőforrások Minisztériuma

Bemutató: 2022. november 11.
Trafó Kortárs Művészetek Háza

Fotók: Fodor Csilla