bezár
 

irodalom

2023. 03. 25.
Vibráló ötletek, kibillenő bástyák
Gyurász Marianna: Már nem a mi völgyünk, Kalligram kiadó, 2022.
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Gyurász Marianna első kötete, a Már nem a mi völgyünk nem tartozik a szigorú értelemben vett konceptkötetek sorába: számos témát érint a gyerekkortól a magánéleti nehézségeken és traumákon át a gyászig, melyeket a poétikai és szerkezeti megoldások kapcsolnak össze, s e tekintetben üde színfolt az elsőkötetek sorában – Gyurász Marianna verseskötetéről Szabados Attila írt kritikát.

A Gyurász által kínált versbéli látásmód sok szempontból meggyőző és hiteles, máskor esztétikai kétségeket ébreszt, vitákra ad lehetőséget, de mindenképpen érdemes számba venni a Már nem a mi völgyünk verseinek legjellemzőbb vonásait.

Ha nem olvashatnánk a kötet végén található szerzői életrajzban, hogy Gyurász Marianna molekuláris biológus, akkor is felismernénk természettudományi jártasságát, melynek versbéli megjelenésére később térek ki, fontos azonban megemlítenem, hogy e tudományos ismeretek a kötetben merész kísérletező gesztusokkal párosulnak. A versek legmeghatározóbb vonása, hogy valamilyen beszédhelyzetből indulnak ki, melyek lehetnek „valódi” kommunikációs szituációk, valamint belső monológok.

Mindkettőben közös, hogy a versek által feltett kérdések megválaszolása kudarcba fullad, kisiklik, ennek hangsúlyozása pedig olyan tudatos célnak tűnik, mely mindenképpen növeli a szövegek tétjét. A legtöbb versben erős a narratív keret, melyet ugyanakkor a szerző mer elengedni is, nem ragaszkodik görcsösen a vershelyzet által kínált határokhoz, ami számos szöveghelyen termékeny megoldásokhoz vezet. A Sad smile című vers első szakasza például ilyen: „Azt sem tudja, hogyan működik a tömegspektrometria  / Szól a hang a szülőszobából, / És kénytelen vagyok egyetérteni, / Hogy ez a magzat is készen áll a meghalásra.”

Mindezek az öt ciklus közül (érkezés, barátkozás a gondolatokkal, felkészülés, az árnyékos oldal, beszélgetések a hegytetőn) már az elsőben is megfigyelhetők, különösen A mű című versben: „Dédanyád nappalijában, / ahol az egyik sarokban ágy áll, a másikban rezsó, / az ablakkal szemben masszív testű televízió / (…) lógott egy festmény a falon.” Nem tudjuk, hogy az egyes szám második személy arra szolgál-e, hogy a versbeszélő kellően eltávolodjon saját emlékeitől, vagy arra, hogy hitelesen tudja megragadni egy másik személy történetét. Ennek eldönthetetlensége végigkíséri a kötet verseit, s így lehetőséget ad a többnézőpontú szemléletre.

Másrészről A mű című szöveg apró leíró elemei jól ellensúlyozzák azt, hogy látszólag semmi sem történik. A versbéli mű keletkezésén való tépelődés, részleteinek felfejtése egy súlyosabb kérdés felé vezet: mit kezdünk emlékeinkkel, a vakfoltokkal, hiányzó részletekkel? Ahogy a vers zárlatában is olvasható: „mert az eltelt idő elkoptatta őt legalább azokig a rétegekig, ahol, / szavak nélkül legalábbis, / önmagának megvall dolgokat.”

Az érkezés című első ciklus koherenciáját ezáltal a tág cikluscímen keresztül lehet megragadni, s habár az asszociációs kísérletekkel szűkebb témákhoz is eljuthatunk, azokat semmiképpen nem érezném termékenynek. Annál is inkább, mivel a cikluscímek maguk is általánosak – egyfelől lehetőséget adnak a kötetkompozíciónak a nagyobb mozgástérre, melynek pozitív „levegős” hatása van, nem érezzük a szövegek egymásutánját fullasztónak vagy töménynek; másrészről – és ez a szempont inkább olvasói-fogyasztói perspektívájú – ezek a cikluscímek túl általánosak, nem ragadnak meg – a versek belső világával ellentétben – valamilyen izgalmas, apró részletet, amelybe belekapaszkodhatunk.

Nem mehetünk el amellett sem, hogy az egységeket elválasztó cikluscímek, grafikák (Gužak Klaudia munkái) és az azokat integráló fotók (Nagy Hajnal Csilla) milyen kapcsolatban állnak egymással. Azon túl, hogy valóban igazi könyvtárgyat vehet kézbe az olvasó, ki kell emelnem e grafikai megoldásokkal kapcsolatos egyéb benyomásaimat is. Egyrészt jó érzéssel tölt el, hogy a ciklusokat megszakító oldalaknál el lehet időzni, felszabadító, otthonos, színes-vibráló képekkel találkozunk. Másrészt, és épp ez az, ami zavar, sokszor már-már túl jólesőek, ami  a vizuális világgal együtt a szövegeket is óhatatlanul a közhelyek irányába tereli. Például: első ciklus – érkezés – egy alulról felvett szálló madár képe – a madár „testén” összekucoródó alak grafikája.

Mindezekkel azonnali képzettársításaink is megérkeznek: az otthon elhagyása, szabadság, szorongás, visszavágyás stb. De az első ciklus szövegei korántsem (csak) ezekről a témákról szólnak. Harmadrészt a cikluscím-fotó-grafika hármasát kompozicionálisan soknak érzem, főként akkor, ha közben ráadásul olvashatatlanná válik a cikluscím, vagy e három elem zavaróan egymásba csúszik.

Persze igazságtalan lennék, ha nem tenném hozzá azonnal, hogy – ahogy már említettem – milyen gazdag ez a vizuális világ, hiszen ha nem lenne az, valószínűleg e sorok sem telnének meg. Ráadásul a – később elemzésre kerülő – harmadik ciklushoz (felkészülés) tartozó oldal különösen magával ragadott. 

Gyurász mintha a hézagokra koncentrálna, az ott munkálkodó apróságokat helyezi egymás mellé. A második ciklusban (barátkozás a gondolatokkal) kimondottan izgalmas vers a Reparatúra a költői figyelem feszes fenntartásával és a szigorú(bbra vett) beszédmóddal: Azon gondolkodtam, mi volna / ha a régi épületekkel is úgy bánnánk, mint / megviselt, zilált kapcsolatainkkal: / majd sok, felül semmit nem viselő, / olajos bőrű kőműves mászik rozsdás vasrudakra, és / érdes tenyerükkel simítják és félszavakkal, / régi viccekkel, duruzsolva (…)” Azért is emelem ki ezt a verset, mert ebben különösen jó arányérzékkel sikerül eltalálnia Gyurásznak a reflexió arányait és variánsait, hiszen számos más szöveghelyen mintha mindent meg akarna mutatni a (nem mindig sikerült) nyelvi játéktól kezdve (lásd például: Szort című vers: „válltömés, / vállalható, mondhatni, iparosmunka.”) a beszédmódok sokféleségén át a poétikai megoldások változatosságáig.

A Reparatúra egyszerű, bátor nyitása („azon gondolkodtam”), majd a természetesen kibomló kőműves-allegória jól illeszkedik a fő párhuzamhoz, a kapcsolatok és a régi épületek egymás mellé helyezéséhez. És ha még áttétekkel is, de megtörténik a nyelvi játék (például: vasrudak – félszavak stb.), ráadásul a zárlat is könnyed, egyszerű: „csak akkor van baj, ha ezekbe, / dolgozás helyett, / körömszakadva kapaszkodunk.”

Tovább haladva ezen a vonalon feltűnhet a versek (túl)reflektáltsága, melyekre többek között a zárójelek, gondolatjelek gazdag használata, valamint a magyarázó kötőszavak is felhívják a figyelmet. Ezek a megoldások azért nem szerencsések, mert egyrészt vagy nincs különösebb jelentősége a zárójelnek, hiszen azok nélkül is működőképes a szöveg, például nem különül el élesen egy másik megszólalói pozíció; vagy egyszerűen modorosak, mint például az Ez itt egy cím hiánya vers címe; vagy közhelyessé és kongóvá válnak (mint például a ne vágj című vers zárlata: „olyan / magányos leszel / olyan magányos / leszek”, ahol erre a gyengeségre még a tördelés is ráerősít); vagy direkt filozofálásba kezdenek egy amúgy is bonyolult szakaszban (például A keresési előzmények megtekintése című vers esetében, amely szintén nem szerencsés, metareflexív, de egyben kényszeres hatást keltő választás; mintha a szerző nem tudott volna ellenállni az ötletek csábításának: „azt fogom feltenni, amire a válasz lényegében ez / a fésűm fogai közé szorult, / vonalkód szálai közé szorult nemlétezés.” – alárendelés, ismétlés, háromszoros metafora, filozófiai gondolatkísérlet – sok).  

Mindezt nem azért emelem ki, mert szeretnék rámutatni mennyire zavaróak tudnak lenni ezek a kevésbé sikerült, de annál inkább szembetűnő szöveghelyek az olyan igazán szép és gazdag szakaszok mellett, mint épp A keresési előzmények megtekintése című vers két strófája: „Addig vergődöm, / addig a pontig feszítem az értelmem is, / ahol már csak a kialakult repedések mintázatában / mondok el bármit, // ahol kifejezni magam is olyan, hogy inkább / úgy kéne olvasnod, mint a  víz, hogy / nekidőlsz a soroknak / és áteresztenek magukon.”

Ki kell emelnem továbbá a Tátogó halak című verset a harmadik ciklusból (az árnyékos oldal): „Tátogó halak / voltunk álmomban: // nem tudom, az volt-e a lényeg, hogy ebben a / barátságtalan közegben nem / terjed a hangunk, // hogy hordozó nélkül maradtak / vagy korábban már meg sem kerültek / a kiszámított szavak”, melyben épp az egyszerűséggel sikerül a szövegnek olyan bonyolult fogalmakat körüljárnia, mint a félelem. Hiszen a már nem a mi völgyünk versei igyekeznek rámutatni az alapvető emberi érzések komplexitására, melyek biológiai, fizikai, kémiai és ezzel együtt mentális síkon is értelmezhetőek. A komplexitás megragadása azonban, úgy tűnik, épp az egyszerűséggel válik hiánytalanul érvényessé, legalábbis az idézett szöveghelyek tükrében.

Ennek kapcsán úgy érzem, a szerző még nem képes biztos kézzel tartani szövegeket, azaz éppen ellenkezőleg: valójában képes rá, de nem hiszi el, hogy sikerül neki, ezért minél több elemet, minél több megoldást igyekszik megmutatni. Ilyen például az egész köteten átívelő természettudományos szókészlet, melynek értékeléséhez szintén kettős mércét kell alkalmazni: egyrészt helyenként nagyon izgalmas (alaktani, jelentéstani stb. szempontból), ha a szöveget hirtelen megszakítja például a „makrofág” szó, s még az is e poétikai gesztus védelmében fogalmazható meg, hogy (mivel sokszor utána kell járni a jelentésnek) valóban gazdagodik az ismeretanyagunk, de – és ez a legnehezebb – mit kezdjünk azokkal, amelyeket sehogy sem tudunk a versek viszonylatában értelmezni? Hogyha – még ha a szerző poétikai látásmódjának szerves része is – öncélúvá teszik a szöveget, és gyakran „kitartott pózba” szorítják a versbeszélőt, mint a címadó vers zárlatában: „csak azt tudom prezerválni, / amit a napfény elér”. Ugyanakkor pontosan látszik a jól eltalált idegen szavak meghökkentő ereje is, mint például a „tömegspektrometria” a már említett Sad smile című versben.

Az öt ciklusra tagolt kötet nem törekszik arra, hogy egyenlő arányban ossza el az egységek között a szövegeket, így tematikailag laza, de organikus kompozíciót alkotnak. A legerősebb kohézió a felkészülés című harmadik ciklusra jellemző, amely olvasatomban valójában egy, öt különálló részre tagolt, de nyelvileg és hangnemében összetartozó hosszúvers. A felkészülés cikluscím alatt további öt cím (Anatomia Pathologica 0-tól Anatomia Pathologica 4-ig) kap helyet, melyek még szorosabban összetartják a szövegeket. Azért érzem kevésbé termékenynek azt a megoldást, mert a versek még ezen fölül alcímeket is kaptak (KAVICS, EMESIS, VACSORÁTLAN, DIALYSIS, PYREXIA), ami túlstruktúrálttá teszi a ciklust. Másrészről mégis szerencsés ez a megoldás, hiszen a már-már töredékekből felépülő Anatomia Pathologica-verseknek fókuszt adnak, egy olyan motívumot emelnek ki belőlük – erre a nyomtatott nagybetűs tipográfia  is ráerősít –, amelyek segíthetik az értelmezést.

Ez a harmadik ciklus impozáns vállalkozás, és egyben a kötet központi erőterének is tekinthető: az Anatomia Pathologica 0-4 mutatja, hogy a Már nem a mi völgyünk szövegei feltárásra, a mélyrétegek kutatására törekszenek, s hogy az erre tett kísérlet gyakran elbukik. S habár nem tudom elképzelni, mi lenne, ha kimaradt volna ez a ciklus, úgy gondolom, gyengébb lenne a kötetegész.  

Összefoglalva a fentieket lényegesnek tartom kiemelni, hogy (1) a Már nem a mi völgyünk nem konceptkötet jellege kimondottan gazdag anyagot és olvasói megközelítéseket eredményez; (2) a kötetet inkább a nagyobb strukturális egységek (például az itt is idézett, egybefüggő és termékeny strófák; vagy az Anatomia Pathologica 0-4 versek jellegzetességei; a nagy asszociációs teret megnyitó cikluscímek) tartják össze; (3) az apróbb részletek, nyelvi-poétikai megoldások hol kifejezetten izgalmas szöveghelyeket eredményeznek, hol zavaróan modorosak, önkényesek; s végül (4) a Már nem a mi völgyünk több verse és szöveghelye is tanúskodik arról, hogy Gyurász Marianna bátran és tudatosan használja költői eszköztárát, de sodró és merész, többszörösen összetett ötleteit, esetleges bizonytalanságait felesleges elemekkel is alábástyázza, melyek néha eluralkodnak a szövegeken, elnyomják például a versek fanyar humorát. Izgatottan várom, merre kanyarodik Gyurász Marianna lírája, s hogy az általam említett jellemzők mennyire maradnak érvényesek következő köteteiben.

nyomtat

Szerzők

-- Szabados Attila --


További írások a rovatból

Láng Orsolya Ház, délután című könyvének bemutatójáról
Az év ódaköltője 2024 pályázat eredményhirdetése
Kiszely Márk volt a Kötetlenül sorozat vendége
Weber Kristóf Keringő című regényének bemutatója


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés