A tér sűrűsödése / Elhangzott a Pécsi Harmadik Színházért rendezett jótékonysági esten / PRAE.HU

Az ember életében számosan vannak helyek, amelyekről gyerekként elképzelhetetlennek tűnt, hogy egyszer majd nem lesznek. A gyerek persze nem gondolkozik ezen: használja a teret, belakja, ahogy az számára megadatott, erényeivel és hibáival együtt; a kétség sem merül fel benne, hogy ez lehetne ez másképp is. Helyén van minden. Az elmúlás távoli, megfoghatatlan valami. Amikor a gyerekkor védőburka felhasad, a szakadások réseiből egyre nagyobb darabokban kiszakadó új világ távlatai egyszerre félelmetesek és törékenyek. A gyerekkor, amit egykor ismerni véltünk, leválik rólunk, és egyre távolabb kerül. A terek jó esetben maradnak, és segítenek megőrizni az egykori világok vonásait. Kapaszkodót nyújtanak.

Az óvodai játszóterünknek volt egy pontja, ahonnan ráláttam az utca egy szeletére. Anya állt meg ott Zebulonnal. Zebulon a Trabantunk. Gyakran állok ott. Várok. Nézem az utcát, figyelem a mozgást. Az óvónéni kézen fog, és a többiekhez ültet. A tányéromon félbevágott vajas zsemle izzad a napsütésben.

A foglalkozásokon megtanultuk, hogy a város, ahol lakunk, Pécs. Később a nyomaték kedvéért mindezt oroszul is: Ya zhivu v gorode Pecs. Utca és házszám. Ulitsa Rókus dom nomer 7. Azt mondjuk pont nem értem: ha Pécs város, akkor miért kell reggelente füstös bányászjáratokon zötykölődni egy másik városba, amit Uránvárosnak hívnak, és ahol úgy kell köszönni az iskolában: „Jószerencsét!”

Az újonnan érkezőknek rövid eligazítás járt: Uránváros Pécs szatellitvárosa a nyugati szélen. A szatellitváros a város magjához kapcsolt gazdaságilag függő részt jelenti, ahol minden közfunkció megtalálható, magyarázza Teri néni, újdonsült osztályfőnököm. Bányászoknak épült az egész városrész a repülőtér helyén, az ő gyerekeik járnak a Dandár úti iskolába. Pintér István úttörőcsapat. Uránváros az urbanisztika szép példája.

Kezdek összezavarodni: gazdasági függés, urbanisztika, bányászgyerekek… Az én szüleim nem bányászok. A szatellitváros legalább ismerős, mert a város keleti peremén, a Fekete Gyémánt moziban láttam a Birodalom visszavágot. Tudom, milyen egy bolygóváros. És gyorsan kiderül az is, amiről nem beszélnek: nem csak bányászgyerekek járnak ide, hanem ügyvéd- meg orvosgyerekek is, mi több: a tanácselnök fia osztálytársam! Uránváros menő hely.

A „közfunkció” a legnehezebb, de segít az ofő: minden ide tartozik, amitől a köz jól érzi magát, vagy ha nem, akkor majd fogja: orvos, áruház, suszter, stadion, színház. A Misi Presszót kerüljük el messzire. Az iskolából csapatostul járunk át a Ságvári Endre művházba. Mikor, mire. Itt látok először Piedone-filmet, Szélkiáltó koncertet, Cseh Tamást. Igazságtalannak érezném, ha évtizedek távlatából kiemelnék darabokat. Egy kivételtől azonban el kell tekintenem.

Spiró György közérzeti darabjában, a Príma környékben anya is felbukkant színészként, az öregek otthona egy lakójaként. Különös volt látni őt abban a szerepben, kerekesszékben, ahol az idős kor megért emberek élete csak a kivégzés élvezete miatt ért valamit – valakiknek. Nem tudtam elvonatkoztatni attól, hogy ő a színpadon színész, nem pedig az anyukám. Mintha engem is magával vitt volna föl a színpadra. Jelenléte és halála uránércnél is maradandóbb; nem hagy nyugodni azóta sem.

Én ebben az összesűrűsödött térben néző vagyok. De mintha álltam volna már ezen a színpadon. A múlt betüremkedik a jelen réseibe. Készüljön hát a leltár? Eljött a búcsú ideje? Hiszem, hogy nem. Hogy marad a jelen.

Ágoston Zoltán, Beck Zoltán, Kiss Tibor Noé