Ha egy országban politikai indíttatású gyilkosságok történnek, illetve valaki politikai nézetei miatt érezheti magát veszélyben, akkor ott a demokrácia sérül. Az USA-ban például az 1950-es években, a „boszorkányüldözések” idején kezdett el a rendszer bizonyos szempontból a diktatúrákhoz közelíteni, hiszen a hidegháborús helyzetben antikommunista kampány indult, ami miatt számos filmalkotót is meghurcoltak. Olaszországban pedig a hatvanas-hetvenes években lángolt fel a terrorizmus, Aldo Moro miniszterelnök szélsőbaloldali terroristák általi elrablása és meggyilkolása a leghírhedtebb kapcsolódó eset. Hírhedt incidens volt Vlagyimir Putyin legfőbb ellenfele, Borisz Jefimovics Nyemcov meggyilkolása is. Az állítólag háborúellenes nézetei miatt elítélt Vlagyimir Kara-Murzát és a szintén ellenzéki Alekszej Anatoljevics Navalnijt ugyan egyelőre nem ölték meg, de súlyos börtönbüntetésre ítélték mindkettőt, ráadásul Navalnijt mérgezéssel kellett Berlinben kezelni büntetése megkezdése előtt, ami több mint gyanús volt. Mindezek „parabolája” is a 2018-as szlovák oknyomozó riporter likvidálását feldolgozó Egy újságíró meggyilkolása, Matt Sarnecki dokumentumfilmje, amely politikai thrillernek sem utolsó alkotás.

Az Egy újságíró meggyilkolása centrumában a 2018 februárjában bekövetkezett tragédia áll. Ján Kuciakot és Martina Kušnírovát megölték saját otthonukban, a szlovákiai Nagymácsédon. A nyomozás során kiderült, hogy a gyilkos profi módon végzett áldozataival: Kuciak két mellkasi lövést, menyasszonya, akivel abban az évben összeházasodni készültek, egyetlen sebészi pontosságú fejlövést kapott. Hidegvérű, a gyilkoláshoz értő tettest feltételezett a kivitelezés, és Kuciak munkatársai az Aktuality.sk-nál jól sejtették, hogy az is volt, mert egy bizonyos Miroslav Marček gyilkolt, aki egykor katona volt, és a szomáliai kalózok ellen is harcolt. Tudták az áldozat kollégái, hogy nem Marčeknek volt személyes gondja Kuciakkal, hanem azoknak, akik felbérelték őt. A szálak egészen a befolyásos üzletemberig, szlovák oligarcháig, Marian Kočnerig vezettek, aki pedig több ponton kapcsolódott Robert Ficó, egykori szlovák miniszterelnökhöz, kormánytagokhoz, sőt a rendőrfőkapitányhoz, Tibor Gašparhoz és az olasz maffiához, a ’Ndranghetához is. A mindössze 27 éves Kuciak ugyanis oknyomozó riporter volt, aki a szlovák korrupciós ügyeket igyekezett feltárni, amelyekben vastagon benne volt Kočner is, aki pár hónappal a gyilkosság előtt megfenyegette az áldozatot. Kuciak és barátnője likvidálása tüntetés- és lemondáshullámot indított el Szlovákiában, de mint arra a dokumentumfilm is rávilágít, sajnos ez több okból sem hozhatja el a politika megtisztulását.

Sarnecki alkotása maga is elsősorban oknyomozó riport, ami arról a „makacsságról” tesz tanúbizonyságot, amellyel az igazság mellett minden veszély ellenére kiálló újságírók is jellemezhetők. A játékfilmek között emlékezetes újságírófilmek a Watergate-botrányt feltáró Az elnök emberei és a tavaly sajnos pénzügyileg megbukott, a Harvey Weinstein-ügyet feldolgozó Azt mondta. Az Egy újságíró meggyilkolása ezek párdarabja abban az értelemben, hogy igyekszik játékfilmbe illő, átlátható történetté formálni a politikai gyilkosságot és hátterét. Sarnecki művének mottói is lehetnének az említett tüntetések szlogenjei, amelyek szerint az újságírók ellen, elhallgattatásukért elkövetett bűncselekmények a társadalom elleni támadások is. A film az újságíró alakját mintegy mitikus, tragikus hősi figurává érleli, aki az igazság védelmezőjeként szembeszáll a saját élete árán is azokkal a „gonosztevőkkel”, akik a szó eredeti értelmében vett demokráciát, vagyis a népuralmat veszélyeztetik. Költői túlzás ez nyilvánvalóan, hiszen jól tudjuk, hogy sajnos vannak olyan újságírók is, akik a pártpropagandát képviselték a közelmúltban és képviselik ma is, bár őket inkább csak idézőjellel szabad „újságíróknak” nevezni. Viszont ez a költői túlzás és tragikus-heroikus ábrázolás elnézhető az Egy újságíró meggyilkolásának nemcsak a feldolgozott téma, hanem amiatt is, hogy felfogható parabolikus-allegorikus műként. Vagyis lokális témája általánosítható sajnos az 1989 utáni Kelet-Európára. Ilyen módon az újságíró, különösen a Kuciak halála után kirobbant tüntetések tükrében, értelmezhető kulturális-politikai szimbólumként, „a nép” képviselőjeként. Ahol egy újságírót vagy művészt elhallgattathatnak, ott elhallgattathatnak bárkit, aki kritizálni meri a rendszert: megtörtént ez Magyarországon is az államszocializmus évei alatt. Az újságíró meggyilkolása a demokrácia válságának vagy nemlétének a szimptómája. Ján Kuciak halála azt jelképezte a 2018-as tüntetők számára, hogy Szlovákia politikai krízisbe került.

A dokumentumfilm másik fontos, ezzel összefüggő motívuma a „maffiaállam” vagy „maffiaország”. Ez populista, illetve a köznyelvben elterjedt kifejezés, olykor túlzás, amely a korrupciós ügyekbe keveredett kormánytagok kapcsán szokott felmerülni, nálunk, Magyarországon is volt már rá példa, hogy ezt akár újságcikkekben is olvashattuk. Matt Sarnecki művében direkten és indirekten is van értelme. Annak tükrében, amit Kuciak és az Aktuality kimutatott, hogy a szlovák kormány Kočneren keresztül kapcsolódott a ’Ndrangheta nevű olasz bűnszindikátushoz, konkrét értelemmel ruházza fel a „maffiaállam” fogalmát, amely ebben az esetben nem is olyan nagy túlzás. Az Egy újságíró meggyilkolása több jelenetével és tényével is bizonyítja, hogy a gazdasági-politikai rendszer Szlovákiában szindikátusjelleget öltött. Hajmeresztően groteszk képsor például, amelyen Fico álszent beszédet mond a gyilkossági ügy kapcsán, majd egy millió eurót ajánl fel a nyomravezetőnek. A hatalmas pénzösszeget pedig a tévéközvetítés során meg is mutatja a kamera. A szándék önmagában nem lenne rossz, hiszen ki ne akarná kézre keríteni a bűnözőket, illetve rendszerint fel szokott ajánlani a rendőrség is pénzösszegeket a nyomravezetőnek. De annak tükrében, hogy Fico és kormánya megbukott, különösen álszent húzás ez, valamint kormányfőktől nem megszokott, hogy kvázi „seriffként” pénzjutalmat ajánljanak fel bárkinek, aki segít elfogni a gyilkosokat.

Fico bejelentése túl színpadias volt, azaz megrendezettnek és eljátszottnak tűnik, ahogy az említett rendőrfőkapitány, Tibor Gašpar sajtótájékoztatójának a felvétele is tökéletesen leplezi le a rendszer kétszínűségét és korruptságát. Gašpar érzelmes bevezetőjében őszinte részvétet nyilvánít, együttérzését fejezi ki az áldozatok családjának. Ám amikor érkeznek az újságírók kényes kérdései például arról, hogy a rendőrség miért szüntette be a nyomozást azt követően, hogy Kočner megfenyegette Kuciakot, szorult helyzetbe kerül a rendőrfőkapitány. Olyan kérdés is elhangzik, hogy miért nem végezték a rendőrök a munkájukat, miért Kuciaknak kellett nyomoznia a korrupciós ügyekben. Gašpar diplomatikus, kitérő válaszai, illetve utasítása, hogy „a konkrét nyomozásról” kérdezzenek csak, mintegy leleplezik a rendszert. Kočner bevágott nyilatkozatainak egyikében is elhangzik egy hasonló „parancs” az oligarcha részéről, amikor korrupciós ügyeit firtatják, azaz meg akarja mondani, miről érdeklődjön és írjon a sajtó, illetve miről ne. Az, hogy a rendőrség vezetőjének nincs (felvállalható) válasza arra, miért nem harcolt a korrupció ellen, mikor eleve az lenne a feladata, hogy mindenféle bűnt, így a „fehérgalléros” bűnt is üldözze, árulkodó. Miként az is sokat elárul az oligarcháról és Gašpar rendfenntartó szervezetéről, hogy antidemokratikusak a kérdezőknek címzett utasításaik, nem tisztelik sem a társadalom tagjait, sem az 1989-es rendszerváltást, amellyel elvileg vége szakadt a diktatúrának.

Az Egy újságíró meggyilkolása a címbeli esetet a rendszerváltás csődjeként is értelmezi. Miként Putyin Oroszországában az ellenzék módszeres elhallgattatása és a sajtószabadság megnyirbálása, úgy Ján Kuciak likvidálása is arra enged következtetni, hogy mindaz, ami 1989-ben történt, hiábavaló volt hosszú távon. A sajtószabadság legfeljebb csak részlegesen létezett a szocialista országokban, de leginkább nem beszélhetünk erről, hiszen mindegyik államban jelen volt a cenzúra, nem lehetett megírni a (teljes) igazságot. Ennek egyik szimptomatikus esete a tavaly bemutatott Nem hagytak nyomokat című lengyel dráma, amelyben a Szolidaritás elfojtása után egy érettségiző diákot politikai okokból vertek meg úgy a milicisták, hogy később belehalt a belső szerveit ért sérülésekbe. A lengyel lapok jellemzően rendbontóként mutatták be a fiút, aki „jogos” büntetést kapott, csak Nyugaton írták meg, hogy súlyos túlkapás történt.

Úgy tűnt, Szlovákia 1993-as függetlenedése után jó útra lépett, éppen Fico alatt jelentős gazdasági fellendülés következett be, amelyre kitér az Egy újságíró meggyilkolása is. Magyarországon is sokan hasonlítgatták, illetve hasonlítgatják a „szlovák csodát” a hazai helyzetekhez, hiszen Szlovákia gazdasági értelemben „lehagyott minket”, ami különösen traumatikus a szélsőjobboldal számára, hiszen fiatal országról van szó, amely a történelmi Magyarország része volt. A nem szélsőséges magyarok számára viszont pozitív, követendő példa lett északi szomszédunk. Ám éppen Fico korrupt kormánya és Kuciak likvidálása bizonyították be, hogy a gazdasági fellendülésnek „ára volt”, mégpedig az, hogy a gazdasági prosperitással párhuzamosan politikai válság bontakozott ki. A nagy felháborodásból táplálkozó tüntetéssorozatot, amely Szlovákia határait is átlépte (azaz máshol, Csehországban és Nyugat-Európában is voltak demonstrációk), új rendszerváltást sejtetett.

A Matt Sarnecki művében megszólaló ügyvédek, ellenzékiek és kollégák viszont egyaránt attól tartanak, hogy ez az új rendszerváltás nem jön el. A 2010 utáni magyar állapotokkal hozható párhuzamba, ami a megszólalók szerint történik. Azaz a szlovák szavazók egyre kevésbé hisznek az ellenzékben, így az ellenzék gyengül, félő, hogy az Irány – Szociáldemokrácia nevű párt, illetve a rendszerváltás előtt kommunista párttag Fico visszatérhet a hatalomba. Ennek oka, hogy az emberek azt látják: a gazdasági fellendülés korszakának vége, amiért az ellenzék a hibás. Ez pedig nyilvánvalóan társadalomkritika is, azaz arra világít rá Sarnecki, hogy az antidemokratikus rendszerekért maguk a társadalom tagjai is felelősek, amennyiben nem tudják jól mérlegelni és átlátni, kit szabad és kit nem szabad (újra) hatalomra juttatni, támogatni. Ezzel pedig visszajutunk az újságíró alakjához, aki segíthet rendbe tenni a dolgokat, felnyitni az emberek szemét egy-egy rendszerrel kapcsolatban.

Az Egy újságíró meggyilkolása nemcsak fontos tényfeltáró dokumentumfilm, hanem tulajdonképpen feszült, izgalmas politikai thriller is, nem véletlenül emlegettem játékfilmeket mint párhuzamos példákat. Matt Sarnecki és társai remek érzékkel illesztették egymáshoz a forgatott jeleneteket és az archív felvételeket, a szerkesztésmódnak köszönhetően a nézőnek akár a tenyere is elkezdhet izzadni, főleg, ha nem ismeri az ügy részleteit. Elképesztő az is, hogy bár a történetet az élet írta, dokumentumfilmként semmi sem kitalált, minden így történt, mégis fel-feltűnnek gengszterfilmekből ismerős, akár képregényfigurákat idéző gonosztevők. Alena Zsuzsová, Kočner egyik jobbkeze, a bérgyilkosság megrendelője például kifejezetten félelmetes alakként jelenik meg, aki szinte minden felvételén lehajtott fejjel jár, arcát eltakaró hajával olyan, mint A kör démonja. Az igazán félelmetes persze az benne, ahogyan arcrezzenés, szemrebbenés nélkül hazudik, a bérgyilkost Zsuzsová parancsára megbízó étteremtulajdonosnak, Andruskó Zoltánnak is halálos nyugalommal mondja a szemébe a vallomástétel során, hogy nem adott neki megbízást semmire. A gyilkosság helyszínének feltérképezése pedig hátborzongató, pszichothrillerbe illő epizód a kamerahasználatnak és a megvilágításnak köszönhetően, ugyanakkor szívszorító is, mert Kuciakot és Kušnírovát nemcsak mártírokként, hanem szerelmesekként is látjuk, akiknek szerelme nem teljesülhetett ki házassággá egy korrupt rendszer miatt.

Az Egy újságíró meggyilkolása tehát izgalmas és elgondolkodtató film, amely bár szlovák esetről szól, de kísértetiesen sok párhuzamot találunk Szlovákián kívül, nem csak Oroszországban. Fico például egy archív felvételen úgy tereli el a szót a kormány maffiakapcsolatairól, hogy elkezd „sorosozni”, azaz szerinte Soros György áll mindennek a hátterében, ő indít támadást az ország ellen. Nekünk, magyaroknak ez kísértetiesen ismerős, főleg, mivel ha csak egy YouTube-videót is akarunk megnézni reklámblokkoló nélkül, bármikor szembe jöhet velünk a „sorosozó” kormánypropaganda, amelyet még átléptetni sem tudunk egy darabig a reklámformátum miatt. Továbbá sajnos az is sok mindent elárul a jelenlegi szlovák helyzetről, hogy Marian Kočnert nemrég újra felmentették a gyilkosság megrendelésének a vádja alól, az említett Zsuzsová, a megbízó pedig ugyan 25 évet kapott, de az ítélet nem jogerős.

A cikkhez felhasznált képek a Mozinettől származnak.