2015. november 13-án terrortámadás érte Párizst. Az összehangolt merényleteknek több mint százharminc ember esett áldozatul, túlnyomó részük a Bataclan klubban tartott koncerten vesztette életét. Az eseményekbe Franciaország és az egész világ is beleremegett.

A támadást és annak utóhatásait több film is feldolgozta. Készült dokumentumfilmes minisorozat (A párizsi támadás, r.: Jules és Gédéon Naudet), coming-of-age sztori a bizonytalan korban (Ma már holnap van, r.: Antoinette Boulat) és a rendőrök munkáját követő thriller is (November, r.: Cédric Jimenez). A német Kilian Riedhof filmjének középpontjában hétköznapi harc, a gyász és az optimizmus áll. A történet valós eseményeken alapul: Antoine Leiris nagysikerű regényben dolgozta fel az őt ért megrázkódtatásokat, (magyarul Csak azért sem gyűlöllek titeket címmel jelent meg a Libri gondozásában,) amelyből 2017-ben színpadi adaptáció készült, néhány évvel később pedig megérkezett a mozifilm is.

Antoine (Pierre Deladonchamps) és Héléne (Camélia Jordana) boldogan él egy párizsi lakásban kisfiúkkal, Melvillel (Zoé Iorio). Egy végzetes napon azonban a nő egy barátjával, Brunóval (Yannick Choirat) mulatni megy az este, méghozzá a Bataclan klubba. Felesége elvesztése után Antoine nyílt levelet ír a merénylőknek, amelyben kijelenti, hogy a történtek ellenére sem fogja gyűlölni őket, hanem a szeretet vezérli ezután is. A fókuszban ezúttal tehát nem egy túlélő vagy egy rendfenntartó áll, hanem egy áldozat családtagja. A tragédiát, azaz a lövöldözést sosem mutatja meg a film, csupán a közvetlen hatását: a sérülteket, káoszt és félelmet.

A gondolat, hogy a szeretet erősebb a gyűlöletnél, nem világrengető, hisz már évezredek óta velünk van. Szerencsére Antoine nem megingathatatlan mozihősként, hanem hús-vér, esendő emberként mutatkozik be. Kétségei, szuicid gondolatai és frusztrált kirohanásai hihetőbbé és átérezhetőbbé teszik a küzdelmét, és a filmet többé teszik puszta példabeszédnél. A megbékélés szó egy Facebook-posztban leírva jól mutat, de az élet nem ilyen egyszerű. Antoine átugorná a gyász egy teljes fázisát, a dühöt, de néha felszínre törnek az elfojtott érzelmei, gyakran kézikamerás felvételeken. Próbál csak a szeretetre koncentrálni, de a szomorúság (és alkalmanként a harag) nemes célkitűzései ellenére is meg-megrohanják. Felesége családjával egyre többet súrlódik, a támadást túlélő Brunót sokáig szándékosan elkerüli, és miközben ezreket inspirál a történetével, tévéadásról tévéadásra turnázva akaratlanul is veszít saját hitelességéből, felhígítja a tragédiát. Nem idealizált, statikus jellem, hanem a tragédia súlya alatt is emelt fővel járó, de összeroppanás szélén ingadozó férfi.

Riedhof nem próbálja átfogóan ábrázolni a merényletek hatását az országra, hanem Antoine és családja mikrokozmoszán keresztül enged betekintést a nagy egészre. A film szereplői egytől-egyig átlagos életet élnek, de ennek rendje felborul, az utcákat rendőrök, katonák járják, és eluralkodik a bizalmatlanság. Rövid snitteken felvillan Antoine feleségének vágyott, de már elérhetetlen alakja, az apró szegmentumok, álom- vagy képzeletmozaikok, kiragadott csodák révén pedig még inkább érezhető Héléne hiányát.

A szándékosan kisszabású, személyes hangvételű történet erénye, hogy biztosan képes közel hozni a nézőhöz a párizsi terrortámadások okozta hiányt, fájdalmat. A Nem kapjátok meg a gyűlöletem sem a tartalom, sem a forma terén nem kifejezetten újszerű, a kisember talpra állását az őt ért hatalmas sorscsapásokból sokszor láthattuk már peregni a vásznon. Néha azonban ilyen filmekre is szükség van, megéri újra és újra átismételni a történetet az ember felépülésre való képességéről.

Képek forrása: Mozinet