Mielőtt elárulnám, mi az, vessünk pár irodalmi pillantást arra, hogyan látta néhány írónk Niklát. Füst Milán 1922-ben gyalogosan zarándokolt el oda egy tanárismerősével, és a pesti írót az elzártsága eléggé megdöbbentette: „Mintha a világ végére érkeztünk volna, a legszélére, ahol még egy lépés, és belezuhansz a semmibe. Ilyen Istentől elhagyatott helyet zugolyt még sohasem láttam.” A sírja akkoriban így festett: „Gazverte sír, fölötte egy vékony terméskő-obelix: állították Somogy vármegye nemesei.” A népinek is tekinthető Németh László, aki monográfiát is közölt Berzsenyiről, így írja le a vidéket:

„aki innen Somogy szűk, sötétzöld, Koppány-szagú, parasztlázadástól vemhes völgyébe került, magában is könnyen észrevehette a vízválasztót.” 

Jómagam is jártam már Niklán, s valóban egy belső-somogyi helyről van szó, mely eléggé vadregényes, természetközeli, „egzotikus”, de szerintem épp ez a különlegessége, az unikalitása. Arról nem is beszélve, hogy az elzártságnak mindig vannak pozitív oldalai is. Például az, hogy sok értéket konzervál, ahogy Berzsenyi költészete is tette. Ennyit Nikláról, illetve ennyit Nikla védelmében.

Magán-felfedezésem, mely az ominózus Berzsenyi-előadás írása közben történt, természetesen verstani. Aki engem ismer, vagy ezt a sorozatot olvassa, meg sem lepődik ezen. Lényegét tekintve pedig abban áll, hogy a niklai költő pályájának második felében az alkaioszi strófái második sorába következetesen egy-egy aszklepiadészi sort csempészett!

Arra a helyre, ahol az alkaioszi strófa antik szabályai szerint alkaioszi sort kellett volna tennie, tehát meg kellett volna ismételnie az elsőt. Ezzel a változtatással egyébként ez a bizonyos második sor tizenegy helyett tizenkét szótagosra bővült.

Kezdjük azzal a vizsgálatot, hogy mi vitte erre az újításra a jó ritmushallású költőt? Meglátásom szerint az, hogy az alkaioszi sor és az aszklepiadészi sor utolsó hat szótagjának ritmusa gyanúsan hasonlít egymáshoz, ugyanis mindkettő erre végződik: tá-ti-ti-tá-ti-tá.

Folytassuk azzal, hogy mit ért el vele a költő? Meglepően megmagyarosította a sort, ugyanis hasonlóvá tette az ütemhangsúlyos, felező tizenkettesünkhöz. Berzsenyi különben kifejezetten kedvelte és többször alkalmazta az aszklepiadészi versszakot, és az aszklepiadészi sorok tizenkét szótagját mindig erős metszettel látta el a hatodik szótagot követően. Így alakult ki nála a jól ismert felező tizenkettes-feeling.

Tisztán aszklepiadészi strófákban írt versére jó példa a Közelítő tél. Szigorúan alkaioszi strófákban született költeményére pedig A magyarokhoz. A két antik strófa hibrid változatára, tehát arra az esetre, amikor az alkaioszi versszak második sorát aszklepiadészire cseréli a Halljuk, miket mond.

De ugyanilyen formájú a Gróf Mailáth Jánoshoz, a Szilágyi 1458-ban, A poéta, A füredi kúthoz, A felséges királyunknak, Himnusz Keszthely isteneihez. Ez utóbbi egyben az első ilyen cserélt-soros verse, mely 1817-es keltezésű, tehát ekkortól használgatja az új idomot.

Végül pedig jöjjön a kód megfejtése: Berzsenyi azt üzeni vele, hogy bár antik formájú verset írok, azért magyar szellemben teszem.  

Egész sok ilyen verse van tehát, és ezúton is felhívnám a kedves középiskolás vagy egyetemi tanárok figyelmét arra, hogy vigyázzanak: nehogy ezeken a verseken próbálják szemléltetni az alkaioszi strófát, mert nagy kavarodáshoz vezet!

Ám mindenképp foglalkozzunk Berzsenyivel, akár iskolában, akár kívüle, és soha ne maradjunk süketek arra, hogy „miket mond a lekötött kalóz”, hiszen „Tündér változatok műhelye a világ”. Olyan változatoké, amilyen a költő megújított alkaioszi strófája is.

Kép forrása: nikla.hu