A beszélgetés bevezetésében Turi Tímea „unortodox” könyvnek minősítette a Honvágyat, ami sokszínű műfaji felhozatallal szolgál: nem csak sokféle verstípus, de egy dráma is felbukkan a kötet lapjain. Kezdésként – a köteten kívülre tekintve – arról kérdezte a szerzőt, hol érzi magát otthon. Korábbi interjúkban is felmerült már ez a kérdés, és Purosz Leonidasz számára a nyilvánvaló válasz, hogy Budapesten. Ide köti a saját otthona, a foci, a városban található törzshelyei, amik mind életének stabil pontjaiként tartják a fővárosban. Emellett rengeteg fizikai térhez kötődik, hiszen utazásban gazdag élete volt már fiatal korában is, amikor tanulmányai során városról városra járta az országot és a környezőket, de most sem állapodott meg, csak épp az útjai esnek egyre távolabb. Kiderült, ha utazik valahova, akkor szeret ott hetekre, akár hónapokra berendezkedni. „Mindig borzasztóan érdekelt milyen ott az élet, milyen lennék én abban az életben” – vallotta be.

Turi Tímea kezdeményezésére a könyv leképződött, mint térkép, aminek legtávolabbi pontja Srí Lanka, majd mint kronológiai egyenes, ami egészen az 1970-es évekig nyúlik vissza, de megidézett témái közt a második világháború is felbukkan. A kötet egy srí lankai temetőről szóló művel zárul, ami múlt és jelen összefutásának közös pontja lesz. A verset az ebben a temetőben látott sírfeliratok ihlették és építik, rájuk rakódik szövegként mindaz, amit az emberi érzékenység mögéjük lát, és általuk épít ki. „A költészet ilyen közös tér, ahol nevetünk magunkon és gondolkodunk egymásról” – reflektált Purosz Leonidasz, miközben saját megéléséről beszélt, aminek kapcsán ez a vers született.

A kötet első ciklusának (Egyszerű álmok) versei főként a COVID és a karantén élményéhez kötődnek, egy beszűkült világról adnak számot, amit a bezártság határoz meg, ahol már csak a hírek vesznek körül, nem valós történetek. A ciklus további versei is ezt a térbeli szűkösséget tematizálják, de egészen más szemszögből: munkahelyi alkalmazott irodába zártsága kerül a középpontba, ennek ködösen értelmével, monotonitásával. A honvágy ezekben a szövegekben már nem a visszavágyásról, sokkal inkább az elvágyódásról szólnak.

A honvágy kettős játék. A szerző kifejtette: bár otthon érzi magát Magyarországon, mégsem gondolja alapvetőnek, hogy a honvágy érzése ezt az egyetlen helyet határozza meg számára, ahogy máshova is elvágyhat az ember, úgy otthonra találhat egy egészen másik helyen is.

A kötet origója egy családi mikrodráma, ami párbeszédben áll a kötet többi szövegével is, és nem függetleníthető a szerző saját családtörténetétől sem. „Dráma az a műfaj, amiben nem lehet egy valakinek igaza. Mindenkinek igazat kell adni, és senkinek nincs igaza” – mondta Turi Tímea, miközben a műfaji választás miértjét tudakolta. A szerző megadta ennek a megközelítésnek is a közrejátszó szerepét, de úgy véli, a versekben is van egy ehhez hasonló ellentmondás: míg a drámában egy külső feszültség, addig a versekben egy belső kórus vitája hangosodik fel. Alapvetően a családjának története inspirálta a művet, de tőlük elvonatkoztatható, fikciós műről van szó, amely esetében kihívást jelentett, merítenie a valóságból, beemelni saját magát is ebbe a szövegbe úgy, hogy ezzel párhuzamosan végig el is tartotta magától, igyekezett kívülről szemlélni az eseményeket.

A drámában bemutatott családi dinamikát a honvágy mozgatja: a család a görög polgárháború idején menekült időszakosan Magyarországra, de aztán az ideiglenesség kezdett megfakulni, gyerekek születtek és nőttek fel itt, akiknél a honvágy nem valódi, csupán egy örökölt, történetekből tanult minta. A drámában van egy váltás, ahol megtörténik az ezzel való szembesülés, ráébrednek, hogy itt érzik magukat otthon.

A mű fő kérdése, hogy a valódi haza egy olyan hely lenne-e, ahol nem jártak soha? Ennek a kérdésnek a feszültsége abszurd, de mindeközben mégis szívszorító a rádöbbenés folyamata. „Fontos ráismerés, hogy nem örökíthetjük tovább a traumáinkat, elvágyódásainkat, mert lehet, hogy a mi történetünkben volt egy törés, amivel megküzdhetünk, de miért kellene a következő generációnak visszamennie ehhez?” – tette hozzá a szerző, majd bevallotta, ennek belátásáról apukája tudna igazán jól mesélni, aki végignézte a ’80-as években kibontakozó repatriálási hullámot. „Sokan visszamentek, és nem találták meg azt a vágyott boldogságot.”

Szó esett a fociról, mint tematikus, motivikus csomópontjáról a kötetnek, ami mind a drámában, mind a versekben teret kap. A drámában szereplő, focizó kisfiú otthonélménye a sporton, a szurkoláson keresztül körülhatárolható, a versekben a különböző csapatsportok közösségépítő és romboló hatásai egyaránt megjelennek. Purosz Leonidasz nagyon hasonlónak találja azt, ahogyan gyerek vagy felnőtt kiharcolja helyét egy csapatban, ahhoz ahogyan a társadalomba illeszkedik be. Egy csapatsport segít megtanulni, hogyan vállalj különböző szerepeket, mikor lépj előre és mikor vonulj vissza, szembesít a saját korlátaiddal, képességeiddel. A sportban és a társadalomban egyaránt az a lényeg, hogy csapatban dolgozunk egymásért.

Turi Tímea az alanyi vagy tárgyias költészet dilemmája helyett a közösségi jelzőt használná Purosz Leonidasz verseire, főként az Amivé nőttünk című ciklus tartalmára, amiben „Mi, akik…” kezdetű címek sorakoznak, és közösségek kapnak hangot. A szerző kifejtette, hogy mindig is érdekelte, hogyan határozzuk meg magunkat csoportként, hogyan mutatható meg egy lírai közösségvállalás. „Ezekkel akartam játszani, kórusversekkel: ki az a mi, ki az a ti, és kik akarunk mi lenni. (…) Engem a beszélő érdekel. Ez egy ilyen dupla játék: a beszélő mindig nyomoz valamilyen igazság után, mi pedig ezzel párhuzamosan a beszélő után nyomozunk” – vallotta be a szerző, majd kifejtette, hogy ez a folyamat az, ami által a saját gondolkodásmódunkról, saját állításainkról is képet kaphatunk, miközben egy széttartó kettősségben egyszerre azonosulunk és tartjuk el magunktól a beszélőt.

A beszélgetés ezt követően a talált szövegekkel való munkára terelődött, a kommentek, Blikk-cikkek, sírfeliratok felhasználásával való alkotásról, amelyekben egy közösség állításai fogalmazódhatnak meg, és ennek csupán keretrendszerét teremti meg a költő. Purosz Leonidasz szemében az újítás szempontjából minden vers valójában „talált vers”, és egy Facebook-scamhez hasonlóan a költészet is manipulatív a maga módján, csak ez érzelmi hatásában mutatkozik ez meg.

A beszélgetés a zárlatban visszakanyarodott a honvágy szó jelentésének tágasságához, és mint más léthelyzet utáni vágy kerül középpontba. „Olyan hangok szólalnak meg, amik nem biztos, hogy a helyükön érzik magukat, és elképzelik, mi lenne az, ahol lenniük kellene. Ezek hogy találják meg a kötetegészben a helyüket?” – kérdezte Turi Tímea, mire a szerző bevallotta, hogy ezek a művek véletlenül találtak teret ebben a kötetben, kivételesen nem volt erősen körülhatárolt terve a kötetegészet illetően, egyszerűen az alkotást helyezte középpontba, és azután kezdett kísérletezni a koncepciókkal, hogy hogyan tudnak párbeszédbe lépni egymással a szövegek. Az utolsó percekben még szó esett arról, milyen értékelési rendszerek szerint tekint Purosz Leonidasz saját, illetve mások műveire:

„Sok mindent tudok szeretni, sok olyan dolgot is, amit én nem csinálnék. (…) Óhatatlanul van az emberben egy előíró keretrendszer, esztétikai mérce, amiben gondolkodik, az által csinál magának egy ízlésrendszert, és akkor az a legizgalmasabb, ami nem fér bele ebbe a keretrendszerbe”.

Fotók: Hornyák Adrienn / Magvető Kiadó Facebook-oldala