Szilágyi László történetén, ha nagyon komolyan vennénk, alighanem maga is megsértődne. Kelemen Félix, a Zabacol vezére és a környezete olyan világban mozog, ahol az identitások cserélhetők, a szerelmek félreérthetők, és a helyzetek gondosan félre is vannak értve. A „kisöcsém” motívum nem csak dramaturgiai fogás, hanem az operettjátszás egyik legősibb trükkje: mindenki másnak látszik, mint aki. A darab maga egy jól felépített félreértés, zenei aláfestése pedig sokkal meggyőzőbb, mint a mese és annak a logikája. Azt hiszem, Eisemann nem a zenetörténet lapjaira komponált, hanem a nézők fülébe. Dalai sikerének oka, hogy első hallásra ismerősek – mintha mindig is léteztek volna.

Ráadásként ott van bennük a kor teljes hangulata: a pesti kávéházak bohémsága, a kabaré iróniája és kis melankólia a legvidámabb refrének mögött is.

Eisemann zenéje egyszerre urbánus és közérthető, semmiképpen nem elitista. A mostani hangszerelés révén (amely Gulyás Levente munkáját dicséri) az előadásban e kettősség tisztán és jól követhető, ráadásul bátran merítettek az alkotók Eisemann más zenés munkáiból is. 

A rendező-koreográfus, Király Attila nem próbálja mindenáron modernizálni a darabot – ami bölcs döntés. Inkább hagyja, hogy az operett önmagát játssza, miközben a tempót feszesen tartja. A koreográfiák nem forradalmiak, de lendületet adnak ott, ahol a jelenetek hajlamosak lennének leülni. A látványvilág (Bátonyi György díszletei és Papp Janó jelmezei) igényesen szolgálja a műfajt, nem tolakodó, nem újító, viszont pontosan azt adja, amit kell: játékteret és hangulatot. Az énekkar és tánckar (a színház saját együttese) fegyelmezett és megbízható, ami ebben a műfajban fél siker.

Gömöri Krisztián markáns Kelemen Félix, és a Zabakol bajban lévő vezérigazgatójaként frappánsan kézben is tartaná az eseményeket, csak hát lánya, a Kató nem könnyű eset. Polák Ferenc Andersen Vilmosként – a Zabacolba befektető pénzemberként – illúziókeltőn hozza az orrán túl nem látó, hímsoviniszta bonviván figuráját, akinek azért van szeme a női idomok észrevételére. A két nyomozó-doktor – Bánvölgyi Tamás (dr. Sas) és Rédei Roland (dr. Vas) – a klasszikus komikus mellékalakok iskolapéldái: pontos ritmusérzékkel dolgoznak és értik, hogy a poén nem attól működik, hogy hangsúlyozzák. Ottlik Ádám irodájuk pénzügyi mecénásának, Zolestyáknak a figuráját szintén biztos színészi eszközökkel építi fel. 

Sziládi Hajna Katójában van báj és pimaszság, jól hozza a szemtelen kamaszfiú figurát, primadonnaként pedig nem próbál „operettes” lenni, hanem egyszerűen játszik. Jól mozog és énekel, zenés színpadra termett. Ács Petra Vadász Fricije, a Zabakol titkárnőjének figurájában kellemes meglepetés: nem esik bele a karikatúra csapdájába, inkább finoman ironikus, ő is kiválóan mozog a zenés műfajban. Szilágyi Annamária alakítása egy további remeklés, a színésznő – az eredeti operettben talán nem is létező – Zabacol Trösztnél ki tudja mit is csináló mindenes karaktert nagy fegyelemmel vezényli végig a jó ízlés keskeny pallóján, pontosan érzi a figura dramaturgiai szükségét és súlyát, és egyiket sem próbálja megnövelni, nem „játszik rá” a komikára, mellékesen és hatásosan működik az előadás sikeréért.

A kisebb szerepekben – Csorba Kata (Piri), Somló Gábor (Végrehajtó), Pálfi Zoltán (Mosolygó), Molnár Erika (Mosolygóné), Fülöp Ádám (Pincér), Bolla Bence (Hordár), Opavszki Máté (Inas) – a társulat tagjai megbízhatóan és „izzadságmentesen” hozzák azt a jó ritmusú játékot, amely nélkül egy operett szétesne.

Az Én és a kisöcsém előadás akkor jó, ha tudják az alkotók, hogy a darab nem „mély”, de ha pontosan játsszák, akkor mélyebb lehet. Az első kulcs ehhez a ritmus, nem zenei értelemben – bár az sem mellékes –, hanem a színpadi tempóban. A második kulcs a könnyedség hitelessége, a színészeknek komolyan kell venniük a legképtelenebb helyzetet is. A harmadik fontos alkotóelem, hogy Eisemann dallamai nem betétek, hanem a cselekmény részei, viszik a történetet, és a szereplőknek a dalokban is játszaniuk kell. Fontos persze a stílusérzék is, hogy nem kabaré, de nem is nagyoperett, hanem a kettő között van, de ha túl bohóckodják eldurvul, ha túl finomkodják unalmas lesz. És végül: kell egy társulat, nem csak szereposztás, mert az ilyen darabok nem egyetlen főszereplőn állnak vagy buknak, hanem azon, hogy mindenki ugyanabban a stílusban képes-e létezni a színpadon. Röviden az Én és a kisöcsém szegedi színre vitele nem akar több lenni, mint ami a darab maga – de azt tökéletes időzítéssel, pontos stílussal és nagy energiákkal teszi. A szegedi produkció igen tisztességes, és ez itt most dicséret az alkotóknak.