Tamara de Lempicka világhírű lengyel festőnő húsz tablóból álló kiállítását hazánk számos városában, többek között Pécsett, Szegeden és Debrecenben is nagy érdeklődéssel fogadta a közönség. Ennek a sorozatnak az utolsó állomása a könyvbemutató színhelye volt, a budapesti Massolit Books & Café. Olyan ikonikus festményeket tartalmaz a tárlat, mint például az Önarckép a zöld Bugattiban vagy az Ádám és Éva című alkotások. Műveinek központi szereplője mindig az egyén, az ember, akit gyakran ábrázol a nagyvárosi blokkházak világában, art déco stílusban.

A regény második részére jellemző a sokrétűség, a nyelvi, kulturális és művészeti gazdagság. Balogh azzal a kérdéssel kezdte a beszélgetést, hogy egy fordító hogyan is küzd meg ezzel a hatalmas diverzitással. A könyv cselekménye számos helyszínen játszódik, ebből következően rengeteg idegen nyelvű kifejezés lapul a sorok között. Emellett maga a főhősnő identitása is többrétegű, több nyelven, lengyelül, franciául és angolul is megszólal, nem is beszélve a változatos és egyedibbnél egyedibb karakterekről. Ez a kulturális és nyelvi változatosság, a rengeteg művészeti és zenei utalás komoly kihívást jelentett Mihályinak, de ahogy fogalmazott:

„Ezt mind-mind a nyelvezetben is tükröztetni kellett, tehát hogy ez a fajta sokszínűség, ez a kulturális sokszínűség, ami jellemezte őt, és ez a fajta titkolózás a regény szövetében is benne van.”

A mű első része a világ első szupersztár művésznőjének életét mutatja be, karrierjének felemelkedését tárja elénk Európában. Leírja, hogyan is lett Tamara de Lempicka Párizs királynője. A második kötet viszont az amerikai emigráció utáni időszakot követi nyomon, amely sok szempontból is komoly kihívást jelentett számára, mint művésznek és mint nőnek egyaránt. Erre vonatkoztak Balogh következő kérdései is:

„Hogyan próbálja átvinni az ő európai egyéniségét az amerikaiak közé, és hogyan ütköznek ezek az esztétikai elvek? Miért nem lesz ő sikeres igazából Amerikában, és miért kell visszatérnie Párizsba ahhoz, hogy újra felfedezzék?”

Második házassága után, Amerikában nem igazán sikerült Tamarának a művészi munka. Egy gazdag férfi feleségeként, társasági hölgyként tartották számon, aki csupán hobbiból fest. Képtelen volt integrálódni az idegen világba, mivel ő az európai ízlést hordozta magában. Az absztrakt stílus térhódítása sem könnyítette meg, hogy újra megtalálja önmagát és önmagában a művészt. Az európai arcokkal szemben, melyekben ott rejtőzik a múlt és amelyeknek történetük van, az amerikai arcok üresek, semmitmondóak voltak számára. Nem volt, ami megszólítsa, és magába fordulva ő sem tudott megszólítani másokat.

Tamarát, mint művészt sajátos énje tette azzá, aki. Ott rejtőzött benne a tehetség, és ehhez minden mást elpusztított, ahogy a könyv fordítója is fogalmazott:

„Mindent felégetett maga körül, ami éppen nem a művészet.” Ebből adódóan konfliktusos személyiség volt. Sokszor önző, ellenszenves, mégis érzékeny alkotó, akinek éppen az a dolga, hogy hadakozzon a világgal és önmagával.

Azonban végül saját egyéniségével sem tudott megbirkózni. Az Én, Tamara című könyvvel ellentétben, amely inkább tekinthető művész- vagy művelődéstörténeti regénynek, a második rész határozottan pszichológiai megfigyelésekre alapul. Ezért is, ahogy a fordító megállapította, ez egy őszinte lélektani regény, mely mélyebben fókuszál a festőnő belső válságaira, emberi és családi kapcsolataira.

A regények szerzője Grzegorz Musiał, aki hivatását tekintve szemorvos, emellett elismert író és költő (többek között Allen Ginsberg lengyel fordítója). Egyik célja a művész lelkének feltárása volt, nem pusztán művészettörténeti elemzés. Tamara életének feldolgozása eredetileg forgatókönyv formájában látott volna napvilágot, azonban az effajta belső folyamatok bemutatásához a regény a megfelelő forma, amely kellően meg van fűszerezve drámaisággal. Érdekesség, hogy a kötetben megjelennek olyan szituációk és történések is, melyek a szerző képzeletének szüleményei. Musiał azonban addig tanulmányozta, addig kutatta a forrásokat, amíg ki nem virágoztatta magában Tamara karakterét, mely a fikciós kiegészítésekkel együtt is hűen reprezentálja a művésznő életútját.

A beszélgetés végén Balogh a médiahasználatra is kitért: hogyan használja a művész a médiát, és a média a művészt? Mihályi elmesélte, hogy Tamara mellé egy vérprofi PR-os csatlakozott, aki pontosan tudta, mennyit kell hazudni a lapok hasábjain ahhoz, hogy az feltűnést keltsen. Tudta, mit kell tennie és mit kell láttatnia azért, hogy a festőnő hírneve újra kivirágozzon.

„Amerikába érve meg kell tanulnia, hogy sokkal fontosabb a valóságnál az, hogy ő milyen képet közvetít magáról.” – tette hozzá.

Tamara de Lempicka egy olyan erős női karakter és művész, akinek történetéből joggal készülnek könyvek és filmek, s akinek alkotásai nem véletlenül váltanak ki ekkora érdeklődést az emberekből. A Tamara, a vulkán húga című kötet nem csupán egy életút leírása, hanem egy belső, lelki és művészeti utazás is egyben.