bezár
 

irodalom

2023. 10. 10.
Azért hangzik érzelgősen, mert érzelgős
Prae Műfordító Tábor, tábori napló, 5. nap
Tartalom értékelése (1 vélemény alapján):
A hét végéhez közeledve már mindannyian éreztük, hogy fáradunk, mégis izgalommal és kíváncsisággal néztünk a pénteki nap elébe. Bőven álltak még a táborozók előtt kihívást jelentő feladatok, informatív előadások és jó hangulatú beszélgetések. Ebédre megérkezett hozzánk Szirák Péter, a Debreceni Egyetem professzora és az Alföld folyóirat főszerkesztője, aki a kortárs magyar elbeszélő próza főbb tendenciáiba nyújtott nekünk betekintést a délutáni program keretében. A könyvtárszobában már csatlakozott hozzá a sokunk által várt Kukorelly Endre is, aki nemcsak köteteiről és inspirációiról mesélt, hanem azt is elárulta a fordítóknak, hogy mit jelent a hvcs, és hogy miért fontos a naplóírás.

Még sötét volt az Alkotóház udvara, amikor felébredtem, de mire végeztem a szokásos napi futásommal, már gyönyörűen sütött a nap. Egy ilyen reggel után még nagyobb lelkesedéssel vágtam neki a teendőimnek: délelőtt 10-kor már a szemináriumi teremben ültem, hogy ízelítőt kaphassak a műhelyfoglalkozáson tárgyalt témákból. Imreh András ismét egy Pilinszky-verset hozott a jelenlévőknek, a nyelvileg nem nehéz, ám meglepő értelmezési problémákat magában rejtő Egy szép napon címűt. Mivel első ránézésre nem jöttek rá a résztvevők, hogy – egy több kultúrában is létező idiómával élve – hol van a kutya elásva, András arra biztatta őket, hogy kezdjék el lefordítani a szöveget.

A kínai Lu Jianchen arra volt kíváncsi, hogy mit jelent a lim-lom, míg mások azt szerették volna tudni, milyen az, amikor valakit „elönt a sírás”.

Imreh András

Bár természetesen ezek sem lényegtelen kérdések, a legnagyobb dilemmát mégiscsak az „otthonunk / borostyán csöndje” szerkezet okozta. Ebben az esetben el kellett ugyanis dönteniük, hogy a növényre vagy inkább a fényességhez köthető asszociációkat is játékba hozó, sárgás színű kőre gondolnak. Az említett részlettel kapcsolatban felmerült még, hogy hogyan alakulnak a szintaktikai viszonyok, és azt is megtudhattuk, hogy míg a németben több kifejezés is rendelkezésünkre áll, olaszul csak a ’ház’ jelentésű casa használható az otthon szó átültetése során.

Vár

Szirák tanár úr előadásait mindig öröm hallgatni, és ez most sem volt másképp: szinte elröppent az idő, miközben rengeteget tanulhattunk napjaink prózájának legkiemelkedőbb alkotóiról és irányzatairól, illetve általánosságban arról, hogy milyen funkciókat tölthet be az irodalom korunk társadalmában. Mindannyian ismerjük az érzést, amikor az olvasásnak köszönhetően saját kötöttségeinktől megszabadulva nézhetünk rá a Másikra, azonosulhatunk vele, vagy éppen fölébe emelkedhetünk, és átélhetjük az Arisztotelész által leírt katarzis-élményt. A tanár úrtól megtudhattuk, hogy korábban ez a tapasztalat fiziológiai vetülettel is bírt: a görög színház közönségének tagjai a szabad ég alatt lehűltek, a darab következtében viszont újra felhevült a testük, megtisztultak – akár a nevetés révén. Alapjaiban véve tehát talán nem is változott annyit a művészet rendeltetése a kezdetek óta.

Valójában állandóan a felszabadulást keressük, ahogy azonban a történelmi és politikai tényezők folyamatos mozgásban vannak, úgy a poétikai fordulatoknak sem szakad vége soha.

Elég csak arra gondolni, hogy a kommunista diktatúra időszakában a sorok közötti olvasás lehetőségének hála szinte a könyvek vették át az újságírás szerepét, és bár a rendszerváltás után erre már nem volt szükség, távolról sem jelenthetjük ki, hogy a jövőben nem kell többé kettős beszédhez folyamodnia egy írónak sem.

A tavalyi táborban a tanár úr a gyermekiség mint téma és elbeszélői nézőpont kérdéseit járta körül alaposabban, ami a hetvenes évektől egészen napjainkig szerves részét képezi a magyar irodalomnak. Kosztolányi Dezső széles körben ismert ciklusa, A szegény kisgyermek panaszai kiváló példa arra, ahogy egy felnőtt megpróbálja rekonstruálni gyermeki énjének immáron elidegenedett tekintetét, és az ő szemével kísérli meg látni és láttatni a világot. Mindez egyúttal nyelvi visszahelyezkedéssel is jár, a szerzőnek létre kell hoznia ugyanis azt a hangot, amelyen hőse megszólalhat. Természetesen minden alkotó másként küzd meg ezzel a kihívással, de Móricz Árvácskája, Esterházy Fancsikó és Pintája vagy Kertész Sorstalansága egyaránt idesorolható, ahogy Nádas Egy családregény vége című könyve is. Hasonló részletességgel ezúttal az autofikció műfaja került bemutatásra, előtte azonban röviden hallhattunk még néhány jellemző érdeklődési irányról, kezdve a nagy népszerűségnek örvendő biopoétikai szemléletmóddal.

Szirák Péter

A tudományág kutatói Giorgio Agamben elméletéhez nyúlnak vissza, aki a társadalmi élet fogalmát (biosz) megkülönbözteti a puszta élettől (zoé), vagyis attól a természeti stádiumtól, ahogy a világra jövünk. A két állapot különbségeinek – ilyen például a nyelv birtoklása – vizsgálata lehetővé teszi, hogy újfajta szemszögből tekinthessünk rá a társlétezőinkre. Ezáltal nyilvánvalóvá válik többek között, hogy bár életbe vetettségünk megegyezik az állatokéval, velük ellentétben mi tisztában vagyunk a végességünkkel.

Az emberi mivoltunk kondícióit fókuszba helyező irodalmi alkotások önreflexióra intenek minket, és arra ösztönöznek, hogy tudatosítsuk magunkban, fájdalomokozó teremtmények vagyunk.

Ezt követően a kultúrorvostan vagy más néven orvosbölcsészet tárgyköréhez nyúló autopatográfiába nyerhettünk bepillantást, amelyhez olyan, a betegségekkel, valamint a halál közelségével szembenéző kötetek tartoznak, mint Esterházy Hasnyálmirigynaplója vagy Karinthy Frigyes Utazás a koponyám körül, Szilasi László Luther kutyái és Nádas Péter Saját halál című műve. Szó esett még az elbeszélő próza transzkulturális, illetve kartográfiai tétjeiről Csehy Zoltán svájci útirajza, a Grüezi! vagy éppen a Jadviga párnája, Závada Pál békési szlovákokat szerepeltető regényének említésével. Ezzel a területtel kapcsolatban a tanár úr Németh Zoltánt említette, aki sokat foglalkozik a különböző nyelvek, kultúrák és nemzettudatok kölcsönhatásait középpontba állító szövegekkel.

Szirák Péter

Az előadás második felében a közkedvelt autofikciós írásmód került terítékre, amelyhez szorosan kötődik az első hallásra meglehetősen hasonlónak tűnő fiktív önéletrajz műfaja. Míg azonban ez utóbbi esetében egy képzeletbeli személy történetéről van szó, a nyolcvanas évektől egyre többször fordultak a szerzők a sajátjuk felé, kitalált elemekkel vegyítve reális tényeket. Esterházy Péter a Tizenhét hattyúk lapjain egy Csokonai Lili nevű fiatal lány bőrébe bújik, Parti Nagy Lajos pedig egy dilettáns írónő, Sárbogárdi Jolán hangján szólal meg A test angyalában. Nádas Péter viszont már valós emlékeinek is teret engedve írja meg családjának, nemzetségének múltját a Világló részletekben, ahogy esti vendégünk, Kukorelly Endre is ezzel a technikával él Rom című könyvében, amely a kommunista diktatúra egyénre gyakorolt hatásait ábrázolja érzékletesen.

Szirák tanár úr leszögezte ugyanakkor, hogy a fikció kifejezés sem feltétlenül jelenti azt, hogy az olvasottak kizárólag a fantázia szüleményei volnának, hiszen az újrarendezés következtében óhatatlanul is beleíródnak a szövegekbe olyan események, amik eredetileg másként zajlottak le.

Éppen ezért képlékenyek a fogalom határai, de az valószínűsíthető, hogy nem érdemes a történeti realizmus folytatását keresnünk ezekben a művekben, hiszen nem ígérnek útmutatást, ahogy a társadalmi szabályok megvilágítását sem várhatjuk tőlük.

Zárásként hallhattunk néhány példát a fiktív önéletrajz és az autofikció kategóriájába tartozó, esetleg e kettő határán elhelyezkedő alkotások köréből. Nádas Péter nagyregényeivel – az összeérő önéletrajzokat szerepeltető Emlékiratok könyvével és a sokatmondó címmel ellátott Párhuzamos történetekkel – kezdve a teljesség igénye nélkül elhangzott még Garaczi László, Tompa Andrea és Vida Gábor neve, de nem maradt ki a felsorolásból Bereményi Géza Magyar Copperfieldje és Térey János Boldogh-ház, Kétmalom utcája sem. Természetesen a tanár úr asztalán most is hevert egy bizonyos, „nem jelentéktelen folyóirat” lapszámaiból álló kupac, én pedig már alig vártam, hogy a kezembe foghassam a legfrissebbet. Történetesen ugyanis ebben jelent meg életem első Alföld-publikációja, egy kritika Rakovszky Zsuzsa legújabb regényéről, Az idők jeleiről.

Szigliget

Este nyolc előtt kicsivel én már el is foglaltam a megszokott fotelemet, és hamarosan megérkezett Kukorelly Endre is egy nagy szatyor könyv társaságában. Volt mit cipelnie: 1984-es debütálása óta 29 kötete jelent meg, köztük verseket, kisprózákat és esszéket tartalmazó kiadványok, valamint regények is. Endre – néha Bandi, másoknak Kuksi – kétségkívül hagyományteremtő alakjához sokféleképpen lehet közelíteni. Írásművészete tárgyalható a neo-avantgárd vonatkozásában, fontos nála a nyelvkritikai szemlélet és a származása is érdekes, ő azonban egész máshonnan kezdte. Először is kifejezte elismerését a műfordítók felé, amiért kariatidákként tartják a kultúrát, és bár ő maga is ezt teszi, elmondása szerint sosem vállalkozott erre tudatosan.

Egyszerűen csak arról van szó, hogy gyerekként semmi más nem izgatta, csak az olvasás – na meg persze a futball, amiről a következő percekben megtudhattuk, hogy nem kevesebb, mint az élet iskolája.

Tipikus úri gyerekként ugyanis nem problémamentes beilleszkedni a „helyi vagány csávók” – röviden hvcs-k – közé. Azt már mondani se kell, hogy milyen mértékben fokozza a frusztrációt, amikor a focipálya felé bicikliző lányok egy pillantást sem vetnek az emberre. Ilyen tapasztalatok után ma már maximális meggyőződéssel vallja, hogy az a legjobb, ha „mindenki lenyugszik a gecibe”, amely megfogalmazás még csak véletlenül sem idegen az irodalomtól, elvégre az irodalom akkor jó, ha nem köntörfalaz, ha brutálisan őszinte.

Egy fokkal komolyabbra fordítva a szót, megtudhattuk, hogy a futball valóban jelentős szerepet tölt be Endre életében, olyannyira, hogy a kilencvenes években megalapította a Magyar Íróválogatottat, melynek tagjai nemcsak azért járják az országot, sőt, a világot, hogy megmérkőzzenek a hvcs-kel, hanem a meccsek után alkalmanként felolvasásokat, irodalmi esteket is tartanak. Endre tevékenységei ugyanakkor korántsem merülnek ki ennyiben. Az elmúlt években létrehozott többek között egy hajléktalanokat segítő alapítványt, 2022-ben elindított egy mikrokiadót, amely az üzleti szempontok helyett a minőségre igyekszik fókuszálni, továbbá újraélesztette a kommunizmus ideje alatt megszűnt Baumgarten-díjat, ami jelenleg közösségi finanszírozásból működik. Mindezeken kívül – ahogy arról már Nagy Gerzsontól is hallottunk – írószemináriumot vezet, ahol a tanítványok egyik állandó feladata a naplóírás. Ez a tevékenység az ő rutinjának is fontos része, ahogy Thomas Mann, Márai Sándor vagy Csáth Géza legőszintébb, mindenféle „irodalomakarástól” mentes szövegeit is naplóikban lehet megtalálni. Éppen ezen kendőzetlenség okán nem szeretné ugyanakkor, ha saját feljegyzései egyszer nyilvánosság elé kerülnének. Már az Ezer és 3 című könyve miatt is érték támadások: bár sikerült kiadni egy svéd fordítást, előtte négy helyről is visszadobták radikalitására hivatkozva.

Nyilvánvalóan ő is vágyik rá, hogy kedveljék a műveit, de amikor ír, képtelen arra összpontosítani, hogy megfeleljen az embereknek.

Előfordul, hogy megijed saját magától is, de szerinte csak szenvedélyből lehet ezt csinálni, semmi estre sem a pénzért.

Szirák Péter és Kukorelly Endre

Szirák tanár úr már a beszélgetés elején feltette a kérdést Endrének, hogy hogyan viszonyul a származásához, illetve mennyiben befolyásolta a pályáját az, hogy a kommunista diktatúra deklasszálta a családját. Az már korábban kiderült, hogy Endre édesanyja tipikus budai úrilány, apja pedig ludovikás tiszt volt, ebből kifolyólag őt magát csak negyedszerre vették fel a bölcsészkarra. Egy alkalommal azonban kivételesen előnyére vált a háttere, méghozzá akkor, amikor megismerkedett Ottlik Gézával, ő ugyanis nagy tisztelettel viseltetett a katonaság iránt.

Endre ezen a ponton a fordítók lelkére kötötte, hogy ha még nem tették, feltétlenül olvassák el az Iskolát, mert sehonnan nem fognak annyit tanulni a férfiak közötti bonyolult viszonyrendszerekről, mint Ottlik regényéből.

Meghatározó élményként említette még Mészöly Miklós Film című könyvét, amely szokatlan és meghökkentő volt számára, illetve Erdélyi Miklós, a neo-avantgárd jeles képviselőjének Metánját. Egyébiránt velük is személyes kapcsolatot ápolt: első kötetének bemutatására Mészölyt kérte meg, ő maga pedig Erdélyi temetésén mondott beszédet, amelyre ma sem tud meghatódás nélkül visszagondolni.

A továbbiakban a tanár úr arra volt kíváncsi, hogy a művekben markánsan megjelenő humoros-ironikus hangvétel is visszavezethető-e valamely pályatárs hatására. Endre szerint ez inkább a „Zeitgeist”, illetve azon törekvés számlájára írható, hogy némiképp feloldja a magyar irodalom túlzó komorságát. A délutáni előadás témájához visszakanyarodva az autofikciós írásokról is szó esett: Endre elmesélte, hogy a TündérVölgy című regényét el akarta olvastatni az édesanyjával, ő azonban pár nap után félbehagyta, mert túlságosan zavarta, hogy semmi sem egyezik meg a valósággal. Hiába volt intelligens nő, egyszerűen nem értette, hogy miként képes a szöveg átvenni az uralmat szerzője felett, és felülírni az önéletrajzi elemeket. Az este végéhez közeledve mi is egy olyan kisprózából kaphattunk ízelítőt, ami sejthetően személyes emlékekből született. Focizó fiatalok jelentek meg előttünk, aztán egy elhagyott bicikli, ami annyira az elbeszélő szívéhez nőtt, hogy még évek múlva is visszajárt megnézni, mígnem már csak az U-lakat maradt meg belőle.

És mindez „azért hangzik érzelgősen, mert érzelgős”.

Kukorelly és Szirák

Zárásként Endre a műfordítással kapcsolatos gondolatait is megosztotta velünk: szerinte az idegen nyelvű szöveget nem kell feltétlenül hibátlanul belesimítani a saját kultúránkba, és „feljavítani” sem szükséges. Ő sokkal inkább hisz az „erős fordításban”, ami látni enged egy nüansznyit a forrásnyelv jellegzetességeiből, és be tudja mozdítani a fogadóközeget. Szirák tanár úr ezen a ponton lezárta a beszélgetést, de természetesen ezúttal is sokáig maradtunk még: Endre érdeklődéssel fordult minden jelenlévő felé, őszinte kíváncsisággal folytatta az ismerkedést a táborozókkal, és még a magával hozott példányokat is felajánlotta nekik. Megint mozgalmas napot zártunk, én pedig alig hittem el, hogy az ezt követő írásom már az utolsó lesz.

Fotók: Bakó Sára, L. Varga Péter

PKÜNKAA Prae Műfordító Tábor a Petőfi Kulturális Ügynökség, valamint a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával jött létre.

 

nyomtat

Szerzők

-- Bakó Sára --


További írások a rovatból

irodalom

Az Élet és Irodalom Könyvtolmácsok című beszélgetéssorozatának első alkalma
Lengyel riportirodalom - Prae 2023/2 lapszámbemutató
A magyar lap- és folyóiratkultúráról – 2024 elé

Más művészeti ágakról

Denis Villeneuve: Dűne – Második rész
art&design

Múzeum készül Mexikóvárosban
Kristyna Litten: 80 kutyával a Föld körül


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés