bezár
 

irodalom

2023. 11. 02.
Kérnénk még repetát
Interjú Grecsó Krisztiánnal
Tartalom értékelése (1 vélemény alapján):
Grecsó Krisztián a kortárs magyar irodalom meghatározó alakja. Sokszínű történetmesélő. Énekel, zenél, önálló estje van. Alanyi író és közéleti szereplő. Radikális őszinteségére oda kell figyelni. A pilisvörösvári könyvtár közelében egy kerthelyiségben ülünk le, és kezdünk el beszélgetni. Ami elsőre szembetűnik, az a jelenléte és a figyelme. Ahogy képes egy pillanat alatt belemélyedni egy beszélgetésbe. Mindezt teszi a lehető legtermészetesebben, bizalommal felém, akit két perce ismert meg, és bizalommal a világ felé, hogy érdemes őszintén beszélni, illetve csak úgy érdemes. In medias res benne vagyunk a sűrűjében, és közben elbűvöl az a könnyedség, életigenlés, derű, ahogy még a nehéz helyzetekben is képes rátekinteni a világra.

PRAE.HU: Hamarosan a Lányos apa című köteted kapcsán fogsz beszélgetni egy író-olvasó találkozó keretei között a pilisvörösvári könyvtárban. Milyennek látod a mai világban az apaságot? Mennyit változott az apakép?

prae.hu

Nagyon átmeneti korszakban vagyunk, amikor sokféle folyamat zajlik párhuzamosan. Van a tradicionális modell, melyben az apa a tekintély, a biztos pont, és az apa hagyományosan nem mutathatja ki érzéseit. Egyszer édesanyám férje rám olvasta, hogy borzasztó apa leszek, és nem lesz tekintélyem a gyerek előtt. De ezzel nem tudok mit kezdeni, akkor sem, hogyha egyébként rengeteg problémám van a mai helyzettel. Nem tudom a tradicionális apaképet választani, egyszerűen a habitusomba nem fér bele. Ebben az átalakuló helyzetben a társadalom azt várja az apáktól, hogy jelen legyenek a gyerek életében és a gyereknevelés már ne legyen csak anyai feladat, hanem apai is. Van egy elvárás, hogy azt a történetet, amit a gyerek újszülött korától kamaszkoráig ír, ami a legősibb ösztöneit fogja meghatározni, azt együtt írd vele. Viszont, ha egy melós, aki három műszakban dolgozik, széttárja a kezét, és azt mondja, hogy erre semmilyen társadalmi körülmény nem adott, akkor be kell látnom, hogy tulajdonképpen igaza van.

PRAE.HU: Úgy látom, hogy a mai családok nagyon elszigeteltek és magányosak. Nincs egy megtartó közösség vagy egy tágabb család. Régebben, mikor generációk még együtt éltek, a gyereknevelés feladatai és terhei is megosztódtak.

Ezzel tökéletesen egyetértek. A többgenerációs családmodell teljesen eltűnt, ezáltal a fiatalok nagyon magukra vannak hagyva a gyerekneveléssel. Emellett a közösségi színtereken is nagyon megváltozott minden. Korábban létezett egy felnőtt védelmi háló, mely a veszélyben vagy kiszolgáltatott helyzetben lévő gyereket körülvette. Ha én gyerekkoromban az utcán rágyújtottam volna, az lett volna a legkevesebb, hogy kiveszik a kezemből a cigarettát. Most ott tartunk, hogyha egy gyerek életveszélyes helyzetben van a játszótéren, akkor kétszer is meggondolom, hogy rá merjek-e szólni, mert nem biztos, hogy annak jó vége lesz, hogy én beleavatkoztam. Ez a jelenség az atomjaira hullott magyar társadalmat tükrözi. A közösségi felnőtt háló teljesen megszűnt. És ez az elszeparáltság nagyon sok szorongást szül. Kiegészítve azzal, hogy amit láthatsz a másik ember gyerekneveléséből, azt a közösségi médiában láthatod, ott viszont „mindenki tökéletes, és mindenki remekül csinálja”. Ezáltal annyi szorongásnövelő tényező van, hogy az majdnem kibírhatatlan.

PRAE.HU: A Lányos apa című kötet három ciklusból épül fel. Az első ciklusban olvasható a Gólyakalifa című novella, mely édesapádról, illetve az ő hiányáról szól. És arról a küzdelemről, hogy megtaláld azt az egy mondatot, ami leginkább megragadja őt. Szoktad azt érezni, hogy túl szűk a nyelv?

Ha a nyelv szűk, akkor bennem van a baj. Akkor én nem találom az utakat, mert mindent meg lehet csinálni vele. Ami a Gólyakalifát illeti, én mindig szórakozom azzal, hogy minden kötetemben igyekszem kikacsintásokat, kijáratokat adni másik köteteimhez. Így aztán ha az olvasó jön velem, és követi ezeket a könyveket, akkor egy idő után egy naprendszerben találja magát, ahol ezek a bolygók egymáshoz képest is működnek valahogyan. Azzal is szoktam szórakozni, hogy az előző kötet az azt követő könyvemhez mindig kapcsolódik. A következő kötetre már van egy utalás az adottban. A Gólyakalifa az a szöveg, ami a következő könyvem felé a kikacsintás. Egy aparegényt írok. Ennek a mondatait meg nyelvét kerestem akkor ebben a szövegben.

PRAE.HU: Szeptember végén volt az Egy életem című stand-up ested bemutatója a MOM Kultban. Teljesen egyedül, másfél órán át mesélsz a színpadon az életedről. Kreatív útkeresésről, kudarcokról, sikerekről, örömről, fájdalomról. A színházi bemutatókat általában hat hét próbaidőszak előzi meg. Nálatok hogy zajlott a felkészülés?

Öt-hat hét nálunk is volt. Nagyon sokat dolgoztunk. Az Egy életem egy sorozat, amit Lévai Balázs talált ki. (A sorozat következő szereplői Szinetár Dóra, majd Mucsi Zoltán lesznek. – A szerk.) Az amerikai típusú stand-upot honosítja meg. Nem a stand-up comedyt, hanem azt a stand-upot, ahol emberek a sorsukról, életükről, problémáikról, sorsfordító eseményekről, családi kötelékeikről beszélnek. Én egyáltalán nem akartam ezt, és nagyon erősen tiltakoztam. Végül úgy győzött meg Balázs, hogy megmutatta nekem Carrie Fisher stand-up előadását. A színésznő egy olyan hollywoodi család sarja, ahol az egész család élvonalbeli hollywoodi sztár volt. Kiül Carrie Fisher egy gyönyörűen berendezett térbe, és nagyon őszintén, sok öniróniával elmeséli, hogyan is működött ez a család. Ja, hogy ezt így is lehet, gondoltam, ez már érdekes. Az én esetemben azt a szerződést sikerült megkötni a nézővel, hogy itt lesz egy radikális őszinteség, önironikus narratívában, ami lehet akár vicces is, de nem feltétlenül az.

PRAE.HU: Az az önirónia, ahogyan a fiatalkori útkeresésedről, kreatív szárnybontogatásaidról mesélsz, azonnal szimpátiát vált ki a nézőben. Nem veszed magad túl komolyan. Ez a mindennapi életben is jellemző rád?

Szerintem igen. Különben a színpadon sem működne. Nem lett volna hiteles, mert ugye színész nem vagyok, tehát nem tudom eljátszani. Az az alulnézet, ahonnan a nagyszüleim, szüleim nézték a világot, illetve voltak kénytelenek nézni a világot, az életem első tizennégy évében annyira a sajátom lett, hogy azt nem lehet elhagyni. Jelen pillanatban olyan kisszerű az életünk, olyan nevetségesen kisszerű szituációkban mozgunk szerkesztőként, pedagógusként, íróként, hogyha ahhoz nincs elég iróniád, és elhiszed magadról, hogy a hivatalnokok és házmesterek országában te alkotóként valóban fontos vagy, akkor megaláztatások sora lesz az életed.

PRAE.HU: Érdekes hozadéka az Egy életemnek, hogy valóság és fikció milyen szinten ölelkeznek össze. A fikcióhoz általában irodalmi műveket, drámát, színházat, filmet társítunk. A mindennapi életet pedig a maga valóságában és racionalitásában kezeljük. Holott a fikció a mindennapi életünk része. Jelen van egy sokszor meghallgatott családi anekdotában vagy akár az emlékezetünk torzításaiban.

Azt akartuk megfogalmazni, hogy már maga az énkép is fikció. Az, hogy ki vagy te, és hogy meséled el a történetedet, már egy nézőpont. Az már egy narratív pozíció, ahonnan ezt el akarod mesélni, és ahonnan nézve valahogyan látszik. Mert amarról nézve már másként látszott volna, tehát az egy másik helyzet. Alapvetően ezt a tényt, miszerint már az énkép egy kreáció, és azon tudsz változtatni, hiszen te kreáltad, és ha úgy kreáltad, hogy ez a valódi énedtől távoli, akkor ezen lehetséges korrigálni. Ezeket a kreált helyzeteket próbáltuk az Egy életemben megteremteni, hogy elmesélek valamit, majd meg is kérdőjelezem azonnal. Így szerintem hatékonyabban lehet olyan tükörhelyzetet generálni, amibe a néző szívesen belenéz, és szívesen azonosul vele. Valójában erről szól mindig: a néző a fontos, és az ő egóját kell birizgálni. Ha ezt elég hitelesen csinálod, akkor akar veled jönni. Nekem ez hatalmas kihívás volt, bevallom majd belehaltam. Nagyon sokat tanultam belőle. Sokat tanultam belőle színházról, színházi dramaturgiáról. November 11-én lesz a következő előadás a MOM Kultban.

PRAE.HU: A művészetnek van egy terápiás jellege. Íróként újrafogalmazol dolgokat. Az Egy életemben az útkeresés mellett traumák és fájdalmak is előkerülnek, melyeket alanyi módon mutatsz be a színpadon. Neked ezek az újraélések tudnak terápiaként működni?

Hogyne. Nagyon sokszor interjúhelyzetben mondtam ki olyan dolgokat, amikkel a kérdező szembesített. Mondok egy példát. A gyógytornászom, Kapitány Zsuzsa, a rákbetegségem utáni rehabilitáció szempontjából és lelkileg is nagyon fontos volt számomra. Amikor jött a COVID, a gyakorlatokat online csináltuk. Ebben a helyzetben megkérdezte, hogy nincs-e kedvem egy interjúhoz, mivel a járvány miatt anamnézishiány állt elő a gyógytornászképzésen. Így elkezdtük vele közösen felidézni a dolgokat, és abban az interjúhelyzetben, vagyis valamilyen értelemben publikum előtt, mondtam ki először egy felismerésemet: Milyen különös dolog, hogy

a gyógyulás utáni pillanatokban, a régi életed kulisszáiba való beilleszkedésben, amikor mindenki gratulál, hogy meggyógyultál, akkor vagy a legmagányosabb. Akkor szembesülsz azzal, hogy milyen területeket vesztettél el közben, de erről senkinek nem tudsz beszélni, mert mindenki azt mondja, hogy örülj, hogy élsz. Azt mondtam a gyógytornászoknak, hogy tudjanak erről, hogy az ő rehabilitációjuk ebben a fázisban zajlik. Ez a felismerés egy interjúhelyzetben került elő, és ez nekem is újdonság volt. Amit a nyelv és a terápiás írás tud, azt ilyen értelemben a színpad is tudja.

A helyzet előhoz valamit, amit korábban nem tudtál kimondani.

*

Az interjú véget ér és pár perc múlva már a Lányos apa kötetbemutatóján vagyunk a Pilisvörösvári Könyvtárban. Szépen sorakoznak az asztalon az egymásra fektetett Grecsó kötetek: Lányos apa, Magamról többet, Vera, Jelmezbál, Megyek utánad, Pletykaanyu, Isten hozott. A kötetek mellett gondosan elhelyezve az elengedhetetlen plüssfigura: Az író kislánya minden eseményre egy kedves plüssállat kíséretében engedi el édesapját.

Teltházzal, tapssal és nagy szeretettel fogadják Grecsó Krisztiánt. Parti Orsolya, a moderátor, nagyon kedvesen felajánlja, hogy bemutatja az író életművét és díjait, az író ettől nagyvonalúan eltekint. Leül, és mesélni kezd. Mesél szegvári gyerekkorról, Móricz 35-ös naplójáról, Szabó Magdáról, egy kivágott újságcikkről, Esterházy hiányáról, az első írói kísérletről, megelőlegezett bizalomról, ringatásról, gyerekversről, ihletről. Pillanatok alatt eltelik másfél óra.

Ízig-vérig történetmesélő. Megteremti azt a közvetlen kapcsolatot, ami a családi tűzhely melegével analóg. Amit mond, számít. Nem tekintély alapon számít. A karizmája tart fogva. A jó szó és az őszinteség.

És Pilisvörösvár lakói hallgatják. Nevetnek, szórakoznak, meghatódnak, kérdeznek. Ilyen egy igazi író-olvasó találkozó. Élő. Inspiratív. És kérnénk még repetát. 

nyomtat

Szerzők

-- Nikolett Fantoly --

A színház szerelmese vagyok. Táncművészként kezdtem a pályámat, majd színészként folytattam. Jelenleg is játszom. Az Anyaszínház független színházi társulat állandó tagja vagyok. Az ELTE BTK-n hallgatok film- és színházesztétikát. A színi beszámolók írása, hála Pikli Natália tanárnőnek, szívügyem lett.


További írások a rovatból

Bemutatták Szvoren Edina Kérődző Kronosz című könyvét
Horváth Iván (1948-2024)
Kovács Dominik és Kovács Viktor Lesz majd minden című regényéről

Más művészeti ágakról

Luke Korem és Simon Verhoeven Milli Vanilli – Az évszázad botránya című filmjeiről
Kritika az Orfeo ed Euridice új felvételéről
A Friss Hús Határhelyzetek című nemzetközi szekciójáról
színház

Podlovics Laura: Nem félünk a sötétben / Budapest Bábszínház, Kísérleti Stúdió


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés