A jelentős életművel rendelkező ismert alkotók mellett több fiatal tehetséges költő verseit is felvonultató kötet előszavában Németh Zoltán – mindkét antológia szerkesztője – igyekszik releváns magyarázatot adni a két opus címválasztásában tapasztalható hasonlóságról és különbségről.  Németh Zoltán a „természetellenes vadságot" úgy határozza meg, mint ami „olyan versekre utal, amelyek a halál jeleit írják versbe”; azaz ezek az alkotások valamilyen formában az élet természetes lefolyásával állnak szembe radikálisan, vagy foglalkoznak az azt – testi-lelki értelmezésben egyaránt – erőteljesen ellehetetlenítő tényezőkkel. Ez a gesztus elsősorban annak köszönhetően értelmezhető a korábbi opus ellentétpárjaként – írja Németh –, mert a Természetes vadság versei „az emberiben működő ősi, testi, ösztönös, sőt állati energiákat, a burjánzó vegetációt, a »vadon«-t, a poétikai értelemben vett vadságot szólaltatták meg”.

Az újonnan megjelent antológia tehát ezzel ellentétben olyan lírai ábrázolás- és megszólalásmódokat ígér, amelyek „vadul” fordulnak szembe a lét természetes voltával, és fókuszálnak az olyan témákra, mint például a háború, a koronavírus, a pandémia, a test működésképtelensége, az önpusztítás, a kielégíthetetlen, olykor aberrált szexuális vágyfantáziák stb., és válnak ezáltal határsértővé, és „teszik elgondolhatóvá az elgondolhatatlant.” Az antológia olyannyira hangsúlyosan reflektál az előszóban felvonultatott témakörökre, hogy már a kötetindító Gyurász Marianna-vers (Február huszonnégy) címe is a valóságban zajló ukrán-orosz háborús konfliktus kezdődátumára utal; ezzel a szöveg integrálja azt, hogy a mű időpontjelölő felütése (és versszövege) egyszerre működik a realitás szintjén zajló, borzasztó veszteségekkel járó, értelmetlen háborús megszállás aktuális reakciójaként, ugyanakkor az antológiában betöltött pozíciójával azt hangsúlyozza, hogy az életellenességet a fikció szintjén magába foglaló kötet is elkezdődött: „pedig fogalmam sem volt / hányan ülnek most ugyanígy, / félig felhúzott térddel, / értetlenül” – olvasható Gyurász Marianna versében. Az említett tárgykörön belül izgalmas olvasmány Gerevich András Háborút ne! című alkotása is, amely az Isten és a vallásosság szembenállásának aspektusán keresztül reprezentálja a földön zajló embertelenséget; a lírai én ebben a szövegben a teremtőt tehetetlennek, kétségbeesettnek és gyengének ábrázolja, képmutató híveit viszont a világ – és egyben a mindenható – vesztét okozó felelősként vonultatja fel: ezzel egyértelműen az emberi gyarlóságra vezetve ki a világ aktuális problémáit:  „Csak háborút ne! – riad fel az isten, / mielőtt saját hívei kéjjel megfojtják, / a szavait kedvükre átírják és kiforgatják, / és a templomokban mélyre szívják a tömjént, / míg egymást áhítattal szentté avatják.”

A kötetben – mint már az elhangzott – jelentős szerepet kapnak a testet felemésztő betegségről szóló alkotások is, amelyek közül Szőcs Petra Járvány című koronavírus-verse érdemel elsőként említést; a költemény a kovid terjedésétől való mindenki számára jól ismert pszichés félelmet és pánikot idézi meg tökéletes érzékletességgel: „(…) megint elhunyt egy túlsúlyos család. / Mi is kövérek vagyunk. / (…) Orvosok plexipajzsban járnak, / (…) Egymást gyanúsítjuk torokfájással.” Az antológiában a teljes fizikai leépülés – vagy annak lehetősége – azonban nemcsak a koronavírus-járványon keresztül reprezentálódik; a test betegség által történő erodálása Kormányos Ákos Víz és vér című költeményében szintén erőteljesen jelen van, amely szöveg egy onkológiára kerülő beteg nyelvén szólal meg; a haldokló a stádiumait fokozatosan konstatáló érzelemmentes öndenfiníciói után – „Három napja rosszul lettem, / mentőt hívtam. / Sürgősségi, majd az onkó. / Rossz a vérképem. (…) Androgün lettem” – ironikus-szürreális módon szögezi le, hogy az ő testét a leírtakkal ellentétben mégsem emészti semmiféle kór (?), hiszen csak egy dolgozója (?) az osztálynak. A vers zárósora azonban még ennél is messzebbre megy: a bizarr előzményekkel radikálisan szemben állva ugyanis a lírai én a mindenki számára legáltalánosabb és legtriviálisabb egészség- és hogylétdefiníciót adja az olvasó tudtára: „Amúgy jól vagyok.”

A Természetellenes vadság Németh-féle meghatározásában egyértelműen helyet kapnak a szexualitásról szóló költemények, amelyek kategóriájába Nemes Z. Márió A harmadik pénisz című szövege is besorolható; a vers lírai énje a „JUDITOK” elérhetetlenségének vágyát fogalmazza meg a fej-agresszió-külvilág-szellem négyesének vonatkozásában: „És ezt a meleg testet nem lehet megszerezni, ezt / csak kapni lehet. Valahogy úgy kellene / magát adnia a JUDITOKNAK, hogy ne érezzem / külső tárgynak, hogy oly bizalmas és nyílt lehessek vele szemben, mint magammal;” de bátran ebbe a halmazba illeszthető Tóth Lilith Viktória BDSM című verse is, amely költemény a nő szempontjából történő „természetellenesen vad” szexuális fantáziák iránti sóvárgásként fogható fel: „a hámsejtjeid otthagytad a párnán a korbácson / a véred ízét is érzem / arcod a talpam alatt / maradandó hegek a hátadon / néhány bennem.”

A színvonalas alkotásokat tartalmazó második Bázis-líraantológia szövegeinek többsége tehát egy olyan világot reprezentál, amelyben olykor csak egy hajszál választja el az életet az élettelentől. A versek főként a saját esendőségünket, gyengeségünket és tehetetlenségünket, továbbá a testünkön kívül történő, az épségünket, az egészségünket és az egzisztenciánkat befolyásoló idegen elemek kiszámíthatatlan hatásmechanizmusainak a témáját járják körül; bár amíg a lírai ének valahogy megszólalnak, addig az talán mindig jót jelent: feltételezi, hogy – ha nagyon-nagyon szenvednek is, de – valamilyen formában mégis csak „élnek” és „virulnak”. Ami viszont a létezésen túl van, azt egyelőre ebből az antológiából nem tudhatjuk meg: de ne is siessünk nagyon vele – maradjon minden létező még sokáig az életnek az innenső oldalán!

Németh Zoltán (szerk.): Természetellenes vadság, Bázis, 2023.