Keanu Reeves karrierjének második reneszánszát hozta el a 2014-es John Wick, amelyet kollégája, dublőre, Chad Stahelski rendezett meg profi módon. A film sikerén felbuzdulva nemcsak három további folytatás következett, hanem sok más alkotó is nekiveselkedett, hogy elkészítse a maga húsbavágó, bravúros, egyszerre stilizált és talajközeli összecsapásokat felvonultató akcióthrillerjét, elég csak a Sisura, a finn második világháborús akcióorgiára vagy John Woo tavaly bemutatott Csendes éjére gondolni. A színészként Oscar-jelölt Dev Patel első saját rendezésű filmjében, A Majomemberben direkten is utal a John Wickekre egy dialógusban, valamint egy jellegzetes pisztollyal. Patel pedig azt is bizonyítja, hogy érti Chad Stahelski filmnyelvét, sőt tökéletesen imitálja is azt. Más kérdés, hogy mennyi saját ötletet tud hozzátenni a formulához, illetve mennyire működnek ezek az „újítások”.

A Majomember Indiába helyezi a bosszútörténetet, és ez a kultúrkör erősen kötődik a brit születésű Dev Patelhez, hiszen felmenői indiaiak, akik egyébként egy kenyai indiai közösséghez tartoznak. Úgyhogy az alkotó számára ez erősen személyes jellegű sztori is, ezért nemcsak írta és rendezte a filmet, hanem ő maga játssza a főszerepet is. A hőst egyszerűen Kölyöknek nevezik, ő majommaszkban küzd a ringben, egy nyugati fickó, a Tigris underground bokszklubjában, inkább féllegális meccseken, fogadásból, pénzért. Célja viszont nem a vagyonosodás, hanem hogy a helyi hatalmasság, a nacionalista párt színeiben tetszelgő befolyásos guru, Baba Shakti és csatlósa, a korrupt rendőrfőnök, Rana Singh közelébe férkőzzön, lehetőleg felfegyverkezve. Ugyanis Kölyöknek elszámolnivalója van a guruval és a rendőrrel, mivel vér tapad a kezükhöz: nemcsak édesanyjáé, hanem sok-sok falusi emberé.

Egy John Wickhez hasonló film esetében mindig nagy kérdés, mit tud hozzátenni a felsorakoztatott sémákhoz. Alapvetően az nem elég, hogy tartalmaz egy önironikus gesztust, mint ahogyan Dev Patel műve, hiszen attól még, hogy egy alkotó tudatosítja, valamit lemásol, nem lesz eredetibb a története. Patel egyrészt szívvel-lélekkel és színészhez képest meglepő hozzáértéssel kompenzál. Meglepő, mert eddig a sztár a kamera másik oldalán állt, olyan filmekben szerzett magának hírnevet, mint a többszörös Oscar-díjas Gettómilliomos, a szintén több Oscarra jelölt Oroszlán, az akcióthriller Hotel Mumbai vagy az Artúr-mondakör különleges feldolgozása, A zöld lovag. Ugyan filmográfiájában, a felsoroltak között is szerepel akciófilm, de a közönség többnyire drámákban és vígjátékokban láthatta Patelt, nem következik tehát az eddigi munkásságából, hogy rögtön akciófilmmel debütáljon rendezőként.

Márpedig A Majomemberen cseppet sem látszik meg, hogy az alkotónak ez az első akciófilmje, egyáltalán saját rendezésű filmje, mert olyan profi módon vezényelte le az összecsapásokat, amelyekből a néző bőven, talán túl sokat is kap a cselekmény során. Sőt, Patel művéről első látásra azt is hihetnénk, hogy Chad Stahelski rendezte, mert a John Wickekéihez hasonlóan kemények, húsbavágók, egyúttal talajközeliek és komplexen koreografáltak az akciók. Sok a közelharc, a pusztakezes küzdelem, hiszen Kölyök alapvetően ringharcos, aki majommaszkban látja el ellenfelei baját, pénzért. Ez a tudás jól jön neki akkor is, amikor a személyes bosszúját kivitelezi. Ezek a „csaták” a legerősebbek, a néző a lövöldözésekből kevesebbet kap, és ezek nem is annyira emlékezetesek, mint az ökölharcok.

A pusztakezes összecsapások valóban elsőrangúak. Ennek nemcsak az az oka, hogy Patel rendkívül komolyan vette a rendezést és a koreográfiát, hanem az is, hogy láthatóan elsajátított pár harcművészeti fogást, illetve fizikailag is felkészült a forgatásra. Tisztán a külső megjelenése alapján hősében az az egyedi, hogy testfelépítését tekintve átlagosnak mondható. Mármint Patel rágyúrt a szerepre, de nem pumpált magára több kiló izmot, hanem inkább szálkásított. Ő érezhetően nem akarta a Kölyköt Keanu Reeves hősének vagy Chris Hemsworth Tyler Rake-jének a heroikus magasságaiba juttatni. Figurája persze már csak a majommaszk miatt is némileg valóságtól elemelt karakter. Ugyanakkor nagyon fontos, hogy az álarc nélkül, a való életben elvegyüljön, nímandnak nézzen ki, hiszen így tud beépülni a gonosztevők közé bosszúállás céljából. Így Patel főszereplője egyszerre hiteles átlagember és autentikus akcióhős, elhisszük róla, hogy egy a sok közül, ugyanakkor képes helytállni egy marcona rendőrrel szemben is.

A Majomember legemlékezetesebb jelenete az, amelyben Rana és Kölyök először összemérik az erejüket. Ebben mutatkozik meg igazán Patel művének az egyedisége. Bár a harci koreográfia John Wick-es, a színész-rendező igyekezett a realitás talajához közelebb maradni. Lélegzetelállító, intenzív és magába szippantja a nézőt a kérdéses jelenet, ami abból következik, hogy Kölyök nem profi bérgyilkos, nem is képzett katona, hanem csak a düh, az elszántság, a fájdalom hajtja. Ilyen módon improvizál, barkácsolt eszközökkel támad, például drogba kevert fehérítővel éri el, hogy Rana orra vérezni kezdjen, ezért kimenjen a mosdóba. Itt pedig igen látványos élethalálharc, kézi tusa indul a két férfi között, nem kímélve a berendezést, és bizonyos értelemben groteszk mozzanat, hogy a szemben álló felek közül az egyik a WC láncát használja „fojtózsinór” gyanánt.

Az elkeseredett, mocskos és húsbavágó összecsapások mellett természetesen az indiai kultúra biztosít egyedi „ízt” A Majomembernek. Ez Dev Patel identitásához is szorosan kapcsolódik, ami garancia arra, hogy tisztelettel, hozzáértéssel, nem sztereotip módon mutatja be az országot. Szociografikus mélységű ábrázolást azért ettől az alkotástól se várjunk, ami kihagyott ziccer, annak ellenére is, hogy a műfaj akciófilm. A közeg és a zsáner miatt akár a túlzásokkal teli, túlpörgetett bollywoodi filmek is az eszünkbe juthatnának, de Patel szerencsére ezektől távol tartotta magát, inkább elégikus hangulatú történetet alkotott, amelyben igyekezett kellő komolysággal bemutatni az indiai kultúrát és a karaktereket. Ilyen módon táncra sem perdülnek a szereplők, bár ez a kortárs bollywoodi akciófilmekben sem jellemző már.

Patel az akciófilmes keretek között igyekezett A Majomemberben egyesíteni az univerzális bosszútörténetet a helyi mitológiával. Kulcsfontosságú szimbólum például a maszk, illetve maga a tény, hogy hősünk majomálarcban verekszik a ringben, hogy magát a majommal azonosítja. A nyugati kultúrkörben ez pejoratív, sőt Amerikában a „majomember” még rasszista felhangokkal is bír, hiszen a szélsőséges csoportok a feketéket degradálták, illetve degradálják azzal, hogy a másik főemlősökhöz hasonlítják őket. A hindu hitvilágban viszont a majomember éppen egy héroszra, Hanumánra utal, akit direkt meg is idéz a film, mivel édesanyja Kölyköt gyerekkorában Hanumán meséivel szórakoztatta, a fiúban pedig kialakult egy tisztelettel vegyes rajongás a mitológiai-vallási alak iránt. A Rámájána című ősi szanszkrit eposz szerint Hanumán az istenek által támogatott király, sőt avatár, Ráma hű szolgája volt, aki egy csapat majomnak parancsolt. Az ő segítségével győzte le Ráma Rávanát, a démonok urát, aki elrabolta a király felségét. A héroszt sok hindu vallású ember emiatt istenségként tiszteli. Mindenesetre Hanumán figurája tökéletesen alkalmas arra, hogy egy modern (szuper)hős szimbóluma legyen, mint amilyenné maga a főszereplő is válik.

Erre a hasonlóságra a majommaszkon kívül Patel az istenség más ábrázolási konvenciójának (például a szétnyitott mellkas, ami a szíven túl egy egész világot feltár) megidézése révén is rájátszik, miként az indiai valláshoz kötődő közismert motívumok is megjelennek a cselekmény során, mint például az újjászületés. Ez utóbbi szorosan kapcsolódik az Ardhanarishvara, a speciális istenalak helyi templomához, illetve a köré szerveződött transzszexuális (hidzsra) közösséghez, ahol Kölyök spirituális és harcművészeti képzésben részesül. Az Ardhanarishvara Síva és hitvese, Parvati egyfajta fúziója, az univerzum maszkulin és feminin energiáinak az egységét, elválaszthatatlanságát szimbolizálja. Ez lényegileg nem kapcsolódik szorosan a hős bosszúdrámájához, hacsak annyiban nem, hogy édesanyjával gyermekként tökéletes harmóniában, boldogságban éltek, és ezt a harmóniát bontotta meg a nacionalista és fasisztoid guru és rendőrfőnök. Továbbá természetesen erre az őserőre van szüksége ahhoz, hogy diadalmaskodjon a „démonkirály”, vagyis a guru (és csatlósai) fölött.

Sajnos általában jellemző A Majomemberre, hogy az efféle érdekes konnotációkkal nem foglalkozik kellő mélységben, de nem is foglalkozhat, hiszen Dev Patel elsődleges célja az volt, hogy akciódús bosszúthrillert alkosson. Ugyanakkor érezhető filmjén az a törekvés is, hogy társadalmilag és kulturálisan motiválja, egyedivé tegye ezt a sztorit, viszont ebben a formában joggal érheti az alkotót a felszínesség vádja. Habár az indiai kultúra egyedi ízt kölcsönöz A Majomembernek, a pörgős, sietős cselekmény nem engedi, hogy Patel egy hosszabb epizódnál és néhány flashbacknél behatóbban elidőzzön a szociokulturális háttérnél. Felvillantja a helyi problémákat, amelyek térségünkben sem ismeretlenek (lásd a Kutyák című román filmet vagy a magyar Kojotot), sőt a westernekben és néhány kortárs amerikai filmben, illetve sorozatban (mint például Taylor Sheridan művei, A préri urai és a Yellowstone) is megjelennek. Azaz a helyi kiskirályok és a kizsákmányolt egyszerű (vidéki) emberek konfliktusa alapvető a filmben.

Ám az elnyomottak sorsa, valamint az elnyomók és az elnyomottak szembenállása a háttérbe szorulnak, Patel nem tudja jól összefésülni ezeket a motívumokat a bosszútörténettel. Bár a színész-rendező elkerüli a sztereotípiákat, attól még elnagyol és leegyszerűsít. Az említett transzexuális közösség bemutatása is csak lóg a levegőben, a konnotációkon és a bosszúhoz szükséges tudáson kívül semmilyen funkciója nincs ebben a filmben. A Majomember persze felfedi, hogy Kölyök is egyszerű vidéki ember volt, akit az ördögi guru és csatlósa tettek hontalanná és jövőnélküli emberré, de azon kívül, hogy ez motiválja a bosszút, illetve hogy a gyerekkori mesékből ered a majommotívum, Patel nem nagyon reflektál a vidéki gyökerekre. Mármint átvitt értelemben. A szó szerinti értelemben vett „vidéki gyökerek” didaktikus képi szimbólumként jelennek meg a filmben.

Ezzel összefüggésben problémás, hogy A Majomember egy-két vívódási jeleneten kívül nem foglalkozik a hőssel mint drámai karakterrel sem. A cselekmény során azt látja a néző, hogy dühösen tör előre, mint egy elszabadult úthenger, letarolva mindenkit, aki az útjában áll. Ezt teszi John Wick is, aki pár „Ja”-n kívül nem sokat szól, nem is mutatja ki az érzelmeit. Sajnos ebben az értelemben Kölyök szinte teljes mértékben azonos Johnnal, holott több, korábban említett vallási-mitológiai motívum kapcsán Patel reflektálhatott volna arra, mi a bosszú ára. Hogyan hatott a hős pszichéjére, hogy elvették tőle az édesanyját? Mármint azon túl, hogy meg akarja ölni a gyilkost ezért? Mik a lelki következményei annak, hogy ez a férfi gyakorlatilag az életét tette fel rá és mindent alárendelt annak, hogy bosszút álljon? Persze látjuk, hogy Kölyök mindenkit csak kihasznál, eszköznek tekint ahhoz, hogy eljusson a gonosztevőkhöz, de ennek erkölcsi aggályai csak bennünk, nézőkben merülnek fel, magában a filmben semmilyen reflexió nem szerepel ezzel kapcsolatban.

Természetesen a helyén kell kezelni A Majomembert. Ez nem a dél-koreai Pak Csanuk legendás Oldboya, vagy a Bosszú-trilógia egyik filmje, hanem vérbeli akcióthriller, amelynek alkotója nem is tagadja, hogy a John Wickek bűvöletében készítette el a művét. Dev Patel a felszínt, a külsőségeket, tehát magát az akciót tekintve mindenképp elsőrangú munkát végzett, valamint az indiai kulturális sajátosságoknak köszönhetően valamennyire egyedi élmény a film, nem csupán egy a sok John Wick-imitáció közül. Ugyanakkor az is érződik Patel alkotásán, hogy ebből a történetből sokkal mélyebb, drámaibb, komplexebb bosszúdráma is kikerekedhetett volna, és mintha meg is lett volna erre az alkotói szándék, de az akciójelenetek prioritást élveztek. Ezekből a kelleténél is többet kapunk, van, hogy egymást érik a verekedések, üldözések és lövöldözések, ami egy idő után fárasztó lehet a nézőnek. Sőt, a sorjázás negatív hozományaként a cselekmény második felére veszítenek is varázsukból az amúgy végig jól megkomponált összecsapások. De legalább A Majomember kevesebb mint kétórás film, nem úgy, mint a John Wick: 4. felvonás, amely bő két és félórás játékidejével embert próbáló nézői élmény, sőt feladat.

 A cikkhez felhasznált képek forrása: UIP-Duna Film