bezár
 

zene

2008. 09. 19.
Az év metál lemeze – Metallica: Death Magnetic
Universal, megjelenés: 2008. szeptember 12.
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Az év metál lemeze – Metallica: Death Magnetic Nem túlzok, ha azt mondom: 2008 legnagyobb várakozásnak elébe néző metál lemeze a Metallica új albuma, melyet Death Magnetic névre kereszteltek, és a napokban szabadítottak világra. Öt év után a thrash metál atyjai retrospektív jellegű anyagot adtak ki, a végeredmény pedig lehengerlő.
Klasszikus kedvencek 2018.
„Disconnect somehow / Never stop complaining now” – A kritika fikciója

A Death Magnetic vita nélkül az utóbbi 20 év legjobb anyaga a Metallicától! 88 óta erre a lemezre várok tőlük – mondja Mike Portnoy, a Dream Theater zseniális dobosa. (Forrás:
www.heavymetal.hu) Azé a Dream Theateré, amelyik egy koncerten elejétől a végéig elnyomta a Master of Puppets-ot, a nyolcvanas évek definitív (thrash)metál lemezét, és amely az utóbbi albumain csaknem jelölt Metallica-újraírásokat helyezett el (ld. pl. As I Am, This Dying Soul, Stream of Consciousness, Constant Motion). Spekulatív módon azt is mondhatnánk, hogy amíg a Metallica a Load és ReLoad (1996 és 97), majd a St. Anger (2003) lemezzel saját renoméját ásta alá, addig a Dream Theater mint Metallica-rajongó bőszen folytatta James és Lars zenekarának megtörni látszó kanonizációját illetve – nyakatekertebben fogalmazva – kanonikus pozícióban tartását. (Ne feledjük, egy zenekar nagyságát végül mindig az élő hatás igazolja a legbiztosabban vissza.)

De vajon érdemes-e a Load/ReLoad párost – kiegészítve a St. Angerrel – továbbra is szitokszóként használnunk, amikor új vagy régi Metallica-lemezről beszélünk? Muszáj-e az értékelésnek rendre viszonyítási pontot találni, amikor a zenekar mindig is a saját önálló útján járt, soha, egyetlen percig sem nosztalgiázva bevett módszerein és elért sikerei felett? Bizonyos értelemben muszáj, hiszen a Metallicáról való jelenkori beszéd legfontosabb, megkerülhetetlennek tűnő komponense a nyolcvanas évek mára klasszikussá vált, nyomasztóan óriási hatástörténeti jelentőségű Metallica-lemezeinek folyamatos emlegetése, illetve a Load/Reload éra kárhoztatása. Ha mindehhez hozzátesszük, hogy az ezredfordulótól kezdve, különösen pedig a St. Anger és a Some Kind of Monster DVD megjelenésétől fogva makacsul stabilizálódott a „válság-időszak” kritikai fikciója, nincs az a diszkurzív ritkítás, melynek alkalmazásával újragondolhatnánk a Metallicáról szóló (köz)beszédet. Mondom ezt úgy, hogy tisztában vagyok vele: saját írásom sem von(hat)ja ki magát e diszkurzív kényszer alól. Nem, mert egészen biztosan találkozni fog olyan olvasói tekintettel, mely már a cikk címválasztását is visszaolvassa a recenzens előföltevéseibe.

Néhány pillanatig tehát elidőzve a leadben említett „retrospektív” jelzőnél – mely természetesen a szóban forgó beszéd „terméke” –, vegyünk szemügyre ezúttal két értékelést. A gitáros/énekes James Hetfield a besorolásra történő fölszólítás nyomására a 84-es Ride the Lightning és a 86-os Master of Puppets közé helyezi a Death Magneticot, hangsúlyozva, hogy persze nem születhetett volna meg akkor a lemez. Az angol Terrorizer magazin újságírója pedig az előzetes meghallgatás során olyképp fogalmazott, hogy a DM mintha a Justice és a Fekete Album közötti hiányzó láncszem lenne (forrás:
www.metalnews.hu). Dave Grohl a zenekarral készített rádióinterjújában a tökéleteshez nagyon közeli-ként jellemezte az anyagot; amikor pedig a 88-as, ultrakomplex And Justice For All-lemezzel való hasonlóság került szóba, Lars Ulrich dobos azon viccelődött, hogy vannak vélemények, melyek szerint a DM a Justice-lemez, basszussal. (Az And Justice For All hangzását általában az alig hallható basszussáv kapcsán éri kritika. A fentebbi idézetek a következő helyről származnak.) Mindezeket figyelembe véve az elvárások általában valami történeti reflektáltságot vagy annak szándékát vetítik bele a készülő/kész új Metallica-lemezbe és annak kritikai megítélésébe egyaránt.

El kell ismerni, az utóbbi időben maga a Metallica is sokat dolgozott azon, hogy a kritika fikciójának nevezhető diszkurzív kényszer megszilárduljon a zenekar ügyei körül. Ezek közül a már említett Load/ReLoad-konfliktus és a „válság”-retorika a legjelentősebbek, melyekhez az utóbbi idők „zűrzavaros” dolgai, innen legalábbis úgy tűnik, nagyban hozzájárultak. Művészet és valóság végérvényesen összekeveredett a kritikai beszédben: a St. Anger-lemez körüli felhajtás és az abban állítólag rögzített „megtisztulási folyamat” értékelése olyan képet alakított ki, mely szerint a Metallica „az útját keresi”, „megszabadul démonjaitól” és/vagy „levegőért kapkod”. Nyilvánvalóan erősítette ezt a képzetet a tagok magánéletébe „nyert” betekintés mint valóságeffektus, hiszen a Some Kind of Monster DVD – a filmezettség ellenére – úgy tudta megkonstruálni a zenekar és a zenekar egyéni tagjainak magánvalóságát, hogy szimulációjánál fogva mintegy kioltotta a közvetítettség tényét. Aki ráadásul a dalszövegekben és a cirkulatív nyilatkozatokban egyaránt igazolást talált az elmúlt évek történéseire, annak a mind jobban stabilizálódó kritikai reflexiók – melyek óhatatlanul az előbbieket termelték újra – voltaképpen, pozitív vagy negatív előjeltől függetlenül, túl nagy meglepetést nem jelenthettek.

Innen nézve a St. Anger anyagának fogadtatását jellemző „megosztottság” alapvetően diszkurzív jellegű, és talán arról a legbeszédesebb, milyen elvárások lengték körül a zenekar teljesítményét. Mindez azért (is) kettős természetű, mert a St. Anger úgy „kanyarodott vissza” (intenciójában legalábbis), hogy nem vált rokoníthatóvá egyik korábbi Metallica-munkával sem, miközben a hangzás szándékolt garázs-jellege az aktuális trendeknek – tehát a kiszuperált, steril stúdióhangzásnak – ellenébe ment. Ily módon adott is és el is vett, az pedig, hogy mindez a zenekar számára terápia volt-e vagy sem, tulajdonképpen terméketlen kérdésfelvetés. (Vesd össze a Some Kind DVD egész tapasztalatát a film végén látható, a lemez címválasztásának dilemmáját megörökítő kerekasztal-tárgyalással. Máris gondban vagyunk, ha vélt vagy valós szándékok és generált előföltevések – múlt vs. jelen, démonok vs. megtisztulás stb. – rekonstruálása alapján próbáljuk értékelni a zene tapasztalatát.)
Metallica: Death Magnetic
Ezeket figyelembe véve, mi alapján beszélhetünk az új Metallica-lemezről? Javaslatom, hogy a múlt körüli beszédet, amennyire lehetséges, függetlenítsük a Load/ReLoad- és „válság/megtisztulás”-problematikáról, s koncentráljunk arra, milyen zenei hagyományokból táplálkozik a Death Magnetic, illetve hogyan szituálja újra – ha újraszituálja – azokat.


Koncepció

Függetlenül attól, hogy a DM egyik legnagyobb tétje, vajon mennyiben „hozza vissza” a nyolcvanas évek Metallicáját, a zene értelmezhető az említett éra anyagainak koncepciózus újraértéseként. Ez nyilvánvalóan számos hallgatói tapasztalatot életre hívhat, az örömteli elköteleződéstől kezdve a kultikus távolságtartáson át az olyasfajta elhatárolódásig, mely adott esetben túl szűknek tartja a saját, újra megtalált hagyományt egy új lemez dalainak készítésekor. Az eddigi visszajelzések leginkább az előbbi kettő irányába mutatnak, különösen pedig a kultikus távolságtartás beszéde látszik erősnek: a DM ezek szerint szép teljesítmény, de ne mérjük a nyolcvanas évek klasszikus, zseniális, gyakorlatilag fölülmúlhatatlan Metallica-lemezeihez.

Lássuk a borítót. A coveren fekete, középen nyitott (üres) alakzat látható, körötte vékony, több irányba futó fekete szálak. Asszociációk: koporsó, mely mágnesként vonz (ez a legelterjedtebb), vagina (ugyancsak népszerű), valamint kulcslyuk, esetleg ujjlenyomat. A legelső könnyen feldolgozható szimbólum, ráadásul a cím és James Hetfield magyarázatai – „halálközeli élmény” mint a zenekar pusztulásának már meghaladott élménye illetve megtisztulás – vissza is igazolják. A második, a vagina kicsit távolabbi asszociáció, de szépen kitölthető jelentésmező: e szerint értelmezhető a megtermékenyítés és a születés „helyeként”, egyúttal az emberi test részeként: eminnen a DM női identitást nyer, behatolásra felkínálkozó test valamint szülőanya egyszerre. – A kulcslyuk ugyancsak könnyen kínálja magát: ez lenne az a hely, ahová az ajtót nyitó eszköz kerül, de ami még fontosabb, ezen keresztül leshetünk be valahová, ahol másképp nem szemlélhetnénk a bent zajló történéseket, csak leskelődéssel. (Az már csupán hab a tortán, hogy a frontcover „mögött” – azaz „bent”, a tokban – van a lemez, a zene materiális hordozója. Ide, tehát a tokba behatolva, középen, a CD centrumában lévő lyukba benyúlva tesszük a lemezt a lejátszóba – lám, csupa olyan metaforikus cselekvéssor, melyek spekulatív jellegüknél fogva igen vonzónak bizonyulnak…)

Mindezen túljutva érdemes többször meghallgatni a lemezt véleményformálás előtt. Ugyanis mind világosabbá válik, hogy a nyolcvanas évek Metallicájának újraértése leginkább szerkezeti kérdésnek mutatkozik. Nem csak a hosszú dalokról van szó (átlag 6-8 percesek), hanem a komplex felépítésről (egy-egy dalban legalább 6-8 téma bontakozik ki, melyek ráadásul gyakran nem identikusan ismétlődnek) és a lemez ívéről egyaránt. A nyitó és záró számok általában a leggyorsabbak, és bár tíz dalról beszélünk, hagyományosan a negyedik track a ballada. Ezúttal ismét hallhatunk instrumentális szerzeményt, melyre a 88-as Justice vonatkozó darabja óta nem volt példa. A nagyvonalú hasonlóság a régi lemezekkel azonban itt véget ér.


Dalok, megoldások & hangzás

Kezdjük a megszólalással. Úgy tűnik, a nyers, természetes sound továbbra is a koncepció része, ha nem is a St. Anger-i értelemben. A túlpolírozott kortárs metál-soundokkal ellentétben a DM sokkal magától értetődőbb, természetesebb, talán harapósabb is. A dobok kissé – nem nagyon! – előtérbe kerültek (leginkább talán a pergő), ám James ritmusgitárjának és Kirk Hammett szólójának nyersesége minden különösebb gond nélkül épül rá a vázra, melynek ezúttal szerves része Rob Trujillo mélyen döngő basszusa.
Kirk Hammett
Csaknem valamennyi dal hangolás- és beállás-szerű felvezetéssel indul, majd a harminc-negyvenedik másodperc magasságában kezdődik el. A nyitó That Was Just Your Life lassú pengetéseire tipikusan metallicás fölvezető kiállások érkeznek, majd James alaposan megtekert riffje, Lars pedig igyekszik úgy dobolni, mint a Justice nyitódalában, a Blackenedben. James szövegköpködése, majd a ritmusváltás és az ének hajlításai ugyanakkor a Toxicity-korszak System Of A Down-ját idézi, egészen a punkos refrénig és az újonnan belépő, sodró lendületű riffekig és a szélvész szólóig. (A) The End of the Line ugyanebben a szellemben folytatja, erőteljes utalásokkal a Master of Puppets dal megoldásaira. Mintha ezt támasztaná alá a szöveg is a szám utolsó negyedében, amikor is James magabiztosan ismétli: „he slave becomes the master.
James Hetfield
Nem csökken a tempó a harmadik Broken, Beat & Scarrednél sem, mely James jobbnál jobb témáiból építkezik, ugyancsak emlékezetes szólóval és énekkel. A negyedik The Day That Never Comes már idejekorán vita tárgya lett: a ballada szerkezetileg a Fade to Black és a One rokona – nem beszélve a szólisztikus részek tipikus One-átiratairól –, míg hangulata inkább a Load-lemezes Bleeding me-t juttathatja eszünkbe. Az ezt követő All Nightmare Long iszonyat húzós James-riffekkel zakatol, nyolc perces időtartama alatt pedig egyszer sem „ül le”. A lemez többedszeri meghallgatása után már itt nyilvánvalóvá válik, hogy a zenészek teljesítménye kifogástalannak mondható: James tetszetős, gyors és „tekerős” riffekből rakta össze a dalokat, Kirk pedig ugyan nem nagyon játszik olyat, amilyet korábban ne játszott volna, szólómunkája azonban hallhatóan könnyed, csuklóból jövő és ami a legfontosabb, természetesen illeszkedik ezekbe az új nótákba, nem pedig művin, mintegy azért, mert „szükség volt rájuk”. Trujillo elhivatottságát talán ecsetelni sem kell, de én amondó vagyok, hogy Lars dobjátéka – melyet mostanában a legtöbb kritika ér – igen kellemes meglepetés. Olykor ugyan úgy tűnik, mintha tanácstalanul állna (ülne) James egy-egy megcsavart témája előtt, összességében viszont nagyon rendben van. Legtöbb tere a friss, húzós Cyanide-ban van, itt alaposan bejárja szerelése valamennyi zugát, érdemes tehát külön odafigyelni rá. Az instrumentális Suicide & Redemption vége felé pedig még egy rövidebb dobszólót is hallhatunk a hangolás alatt. Nagy tévedés tehát, hogy Lars „hobbizenész” vagy mérsékelt tehetségű dobos lenne; én úgy látom, hogy Lars teljesítményének szidása csak egy újabb, ám különösen „mellélőtt” komponense a reflektálatlan „kritikai” beszédnek.
Lars Ulrich
Az instrumentális dal egyébként a mai Metallica dalíró képességének egyik legszebb referenciája. A magam részéről egyszerűen nem tudok mit kezdeni az olyan kijelentésekkel, miszerint ez „nem egy Orion”. Nem. Nem is Cthulu, és nem is To Live Is To Die – jóllehet szerkezetileg ehhez áll legközelebb (ám amíg a To Live inkább thrash, addig a Suicide… inkább stoner, és míg az előbbi inkább feszült és szorongós, addig az utóbbi felszabadult és játékos). Alighanem azonban másutt van a lényeg. Nem hiszem, hogy helyes lenne a hasonlítást konkrét értékképző értelemben használni, hiszen az pusztán a hasonlított kultikus státusát erősíti, de nem visz közelebb a hasonlító jobb megértéséhez, annak „szeretetéhez” pedig még kevésbé. Épp ezért én arra az álláspontra helyezkednék, hogy a DM instrumentálisa, mely az említett módon valóban a To Live szerkezeti vonalán mozog, de jelentős doom/stoner hatásokkal bír, önmagáért szerethető. Legalább hét, de nem szimplán egymás mellé pakolt, hanem egymásba fantasztikusan átvezetett témából áll, középen egy nagyszerűen eltalált, ártalmatlan szólisztikus betéttel, mely olyannyira könnyed és hangulatos, hogy probléma nélkül teremti meg a cím általi nyelvi és képi asszociációk valamint a zene közti utat. Ugyanígy meg lehet barátkozni (a) The Unforgiven III névre keresztelt stoner balladával (mely a Phil Anselmo által vezetett Down hatásától sem mentes). Ez a dal sokak számára már a címe miatt "megbotránkoztató" (mi a fenét jelent ez?), és bár ami a megkomponáltságot illeti, az előző kettő testvérének nyomdokain mozog, szinte biztos vagyok benne, ha nem ezen a címen futna, jóval kevesebb előítéletbe ütközne a hallgatása. Gyönyörű zongorával és nagyzenekari effektjével egyáltalán nem ciki, és nem is vállalhatatlan, sőt, én úgy érzem, hogy az itt is jelentkező „délies” zenei hatás ennek a fajta balladatípusnak kimondottan a javára válik.

Ahogy a lemezt a már említett instrumentális darab után záró My Apocalypse ugyancsak nagyon rendben van. De még mennyire! Elsőrangú James-riffekre épülő, elsöprő thrash-zúzda olyan dalok nyomán, mint a Battery, a Damage Inc. vagy a Dyers Eve – James alighanem az utóbbi húsz évben nem játszott ilyen gyorsan. Az ének olykor direkte a Slayert idézi – ennyiben nem csak elsöprő, de csipetnyit talán ironikus is –, szólója pedig a fentebb említett Metallica-nóták tekeréseit játssza újra. Ugyanakkor mégsem mondanám Metallica-kópiának; önálló identitással rendelkező, de saját hagyományával alaposan tisztában lévő, legfőképpen pedig szakadatlan léggitározásra ösztökélő, zsigeri darab, a lemez tökéletes zárlata.


Következtetések

A Death Magnetic úgy idézi a nyolcvanas évek Metallicáját, hogy nem akar egyszerűen belehelyezkedni azok kontextusába, már csak azért sem, mert játékosabb, könnyedebb hangvételű azoknál, vagyis kevésbé „feszült”. Újraérti az övéit, de merít valamennyi Metallica-korszakból, így pedig merít mindenből, amiből a Metallica valaha is táplálkozott. Mindemellett utat nyit az ekképp értett „frissülés” továbbiakban beláthatatlan és tervezhetetlen tapasztalataira, amint egy messzemenőkig nyitott hatástörténeti kimenetel abszolút párbeszédképes „résztvevőjének” ugyancsak tekinthető. A kritika azonban itt megszakad – mintegy záró gesztusával visszafordítva önmagát a föntebb hosszasan taglalt diszkurzus kényszerű rendjébe. Vállalva ezzel a kockázatot, mely szerint „magyarázza”, miért is jó a Death Magnetic (még jó, hogy ezt teszi!), illetve, hogy szerzőjének gondolatmenetét az előföltevéseinek a szóban forgó kényszertől itt sem mentesülő rendjébe olvassák vissza. Felelősségem teljes tudatában tehát kijelentem: a Metallica új, Death Magnetic címet viselő albuma az év metál lemeze.
Robert Trujillo
nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- L. Varga Péter --


További írások a rovatból

Slash, VOLT Fesztivál, 2019. 06. 27.
About Me – a hetedik lemez
Mark Rothko lemezborítók
Carmen az Erkel Színházban

Más művészeti ágakról

Interjú Zalka Csenge Virág mesemondóval
Interjú Pálos Gergely operatőrrel kétlakiságról, kapcsolatépítésről, valamint a svéd és a magyar fényviszonyok különbségeiről
irodalom

A boldogság része, a bűntudat áramütése A boldogság része, a bűntudat áramütése
Peer Krisztián: Nem a sajátod
színház

Előző héten még kellékek után szaladgáltunk… Előző héten még kellékek után szaladgáltunk…
A Létra Kulturális Egyesület Ébredés című darabjának budapesti bemutatóján jártunk


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés