Rodrigo Plá első nagyjátékfilmje kimért, szenvtelen darab. Nem akar túl sok sallangot magára aggatni, inkább tárgyiasít. Teremtett világát sokszor láttatja egy térfigyelő kamera szürke, dátummal dokumentált képernyőjén keresztül, hogy ránk kényszerítse az objektivitást. Egy végletekig individualista hatalmi rendszer objektivitását.  Van itt minden, ami kifordítja magából a világot: korrupt rendőrség, önbíráskodó felső tízezer, és persze túlkapások sokasága. Kollektív paranoia, mely már egy meglibbenő függönyben is a Poklot véli felfedezni.

Mikor három fiú átszökik a zónát keretező nyomortanyáról, hogy lopjon valamelyik módosabb embertársától, többszörös tragédiába torkollik az éjszaka. A ház tulajdonosát a fiúk megfojtják, de közülük is ott hagyják ketten a fogukat, áldozatul esnek az őrök örök éberségének. Máris megfogalmazódik az erkölcsi dilemma: nehéz volna letenni a voksot bármelyik áldozat mellett vagy ellen, mert lényegtelen, hogy ki hal meg, a film éppen az erőszak, és ezzel együtt a rendszer értelmetlenségére helyezi a hangsúlyt. A probléma kulcsa tehát a mélyen rejtőző igazság exhumálása, mely igazság szükségszerűen mocsokból emelkedik a felszínre. A sztereotipizáltság vádjával is illethető konzekvenciák természetesen a dél-amerikai szociális berendezkedés visszásságaira fókuszálnak, hogy azután - mindezen átlendülve - valami univerzálisabbat is mondjon nekünk a film lelkünk sötét és bűzös bugyrairól.

Vajon lehet-e a az ember egyszerre kint és bent is? Ezt a kérdést hivatott bennünk felébreszteni kamasz hősünk, Alejandro (Daniel Tovar) figurája, aki a film eddig emlegetett kimért objektivitását kissé megtöri érzelmekkel átitatott reflexióival. A zóna gyermeke, de dühös erre a világra. Jó, mondhatnánk, hogy rossz korban van, és éppen konfliktusai akadnak apucival (Daniel Gimenez Cacho), aki ahelyett, hogy fiacskájával törődne, aktív részese annak hajtóvadászatnak, amelyet a zóna lakói indítottak a fent taglalt véres események után.

Talán mindezek ismeretében nem véletlen, hogy mikor Alejandro a családi ház pincéjében rábukkan a gyilkosság után elmenekült harmadik fiúra, Miguelre (Alan Chávez), pártfogásába veszi őt.  Meg akarja menteni, mi pedig félénken drukkolunk neki moziszékünk bársonyába süppedve, de nem lehetünk elég biztosak a dolgunkban. Túl sok rosszat láttunk már eddig, fázunk a vihartól, a sötét alagutaktól, a fagyott vértől és az átlátszó hullazsákoktól. Távol álljon tőlem, hogy e horrorfilmbe illő eszköztárral riogassam a nézőközönséget, de higgyék el, a film atmoszférájának megteremtői éppen ezek a natúr rémségek. Földhözragadt élet, földhözragadt halál – ennyi. Nincs hozzá lábjegyzet.

A zóna hatásos, őszinte, nyers, de a grandiózus szó valahogy nem jön a nyelvemre. Ügyesen adagolt fesztiválfilm, nemzetközi sikerek címkéivel ékesítve (Torontói Nemzetközi Filmfesztivál: FIPRESCI-díj, Velencei Filmfesztivál: Luigi Di Laurentis-díj), és a háta mögött olyan rendezői inspirációkkal, mint Werner Herzog, Lars von Trier és Costa-Gavras. Szépen kikockázott realizmus, meghintve kis lélektannal, feldíszítve a mexikói szocio-háttérrel, s elkerülve a felesleges filozofálás lehetséges csapdáit. Érdekfeszítő gondolatfolyam széttöredezett időélménnyel, nem csak a dél-amerikai filmek rajongóinak.

A zóna (La zona)

Színes, feliratos spanyol-mexikói filmdráma, 97 perc, 2007.

Rendező: Rodrigo Plá

Forgatókönyvíró: Laura Santullo

Szereplők: Daniel Giménez Cacho, Maribel Verdú, Carlos Bardem, Daniel Tovar, Alan Chávez, Mario Zaragoza, Marina De Tavira

Bemutató: 2008. szeptember 25.

Forgalmazza: Budapest Film