A HAB-ban nyílt Hideg izzás című kamarakiállítás Nagy Dániel elmúlt alkotói periódusából merítkezik, méghozzá a Kék körök című triptichont és a Tűzfolt című kvázi-grafikai sorozatot mutatja be. A művész kovácsoltvas szobrai felületeiken hordozzák az idő lenyomatát, a természet finom mimikáit, és a maszkulin energia nyers és erőteljes behatásait is. A rozsda – mint az oxidáció organikus kémiai folyamata –, nem csupán a pusztulás metaforája, hanem természettel való kollaboráció is: az anyag testén végbemenő változás a környezeti erők hatására. E szobrok nem rejtik el a hő által okozott égésnyomokat, színfutásokat, megperzselt vagy hártyaszerűen lehűlt rétegeket sem – épp ellenkezőleg: a megmunkálás vége nem a precíziós simítás, hanem az erőhatás konzerválása.

A kovácsoltvas szobrok önkéntelenül eszembe juttatták a Paragone vitákat, vagyis a 15-17. század aktív filozófiai és esztétikai diskurzusát arról, hogy vajon a szobrászat vagy a festészet képviseli a magasabb rendű művészeti formát. Erre az egyébként érdekes kérdésre ezúton én sem szeretnék választ találni, bármilyen meglepő, viszont néhány gondolata évek óta kísért. A Paragone során a szobrászat mellett szóló egyik legfontosabb érv a művész testi jelenléte és fizikai erőfeszítése volt: a művész nemcsak szellemi, de fizikai párharcot is vív, melynek nyomai nem takarhatók el a felületen, és ezzel az olyan nagy nevek, mint Michelangelo, Vasari és Alberti is egyetértett. „A szobrász verejtékezik, küzd, az anyag ellen dolgozik, miközben az izmai is formálják a testet; nem pusztán az elme, hanem az egész test részt vesz a teremtésben.” Mert a szobor – ahogy Michelangelo írja – nem születik, hanem kiszabadul az anyagból, és ez a felszabadítás mindig testi küzdelem. A szobrász teste együtt dolgozik az anyaggal – ezért a munka, az izzadság, a hő nyoma ott marad a felszínen.

Nagy Dániel munkáinak felületei tudatosan nem kerülnek továbbmunkálásra: így a kovácsolás erőteljes gesztusa nem zárul le, hanem állandó jelenlétként lüktet a már hideg anyagban. A roncsolt, szilaj felületek olykor emlékeztetnek a kiszáradt síkságok repedezett textúráira, koralltelepek műholdas felvételeire, vagy a mikro- és makroszkopikus világok képeire. Máskor idegen, lakatlan vagy élhetetlen bolygófelszínek is eszembe jutnak róluk – olyan posztapokaliptikus tájak, ahol az emberi jelenlét mintha csak hiányként, archeológiai nyomként lenne jelen. Egyetlen apró, kvázi szigetként mégis ott marad a művész kéznyoma: nem a kompozíció középpontjában, nem hangsúlyos gesztusként, hanem visszafogottan, a művek sarkaira, széleire száműzve, lábjegyzetként jelenik meg egy-egy anyagból visszahajlított patkóforma. A jelenlét így nem válik uralkodóvá, csak jelzéssé – halvány, de tudatos emlékeztetőként az alkotó testéről és döntéseiről.

A Hideg izzás cím önmagában egy paradoxon, egy olyan poétikus kettősség, ami jól reflektál a kiállított munkák közötti egyensúlyra és különbségre is. A kovácsoltvas plasztikák súlyos, szinte brutalista tömege szembeállítható a papírmunkák efemer könnyedségével, ami szinte fellélegzést hoz. A Tűzfolt grafikák izzó vasak lenyomatai papíron, amelyek nem csak megjelölték, de fel is perzselték, áttörték a papírt, jelezve ezzel erőteljes hatalmukat. E performatív aktus, ahol a művész hátralép, és az anyag, a folyamat, a tűz válik képpé, különösen szép motívuma annak a kettősségnek, amely a kiállított munkák egészét átszövi: nehéz fémek robosztus testei és a papír sebezhetősége, valamint az emberi kontroll és a kontroll feladása közötti mozgásban a paradoxon nem ellentmondásként, hanem egyensúlyként jelenik meg.

A hideg és az izzás kettőssége egyébként a magyar irodalom visszatérő szimbóluma is. József Attila Téli éjszaka című versétől Weöres Sándor dallamos Galagonyájáig ugyanaz a paradox viszony rajzolódik ki: az őszi vagy téli hidegben valami épp nyugvó természeti formának a belső tüzét és energiaáramlását hangsúlyozzák, amelyekben épp úgy lüktet a tűz emléke, vagy maga az élet, ahogyan Nagy Dániel már kihűlt papír és vasmunkáiban.

Nagy Dániel "Hideg izzás" című kiállítása 2024. június 4-ig látogatható a HAB -ban (Budapest, Andrássy út 112.).

Fotók: A művész jóvoltából.