Keanu Reeves roppant sokszínű pályát tudhat maga mögött, hiszen játszott szépfiút kosztümös filmekben (Veszedelmes viszonyok, Drakula), kacérkodott komédiákkal (Bill és Ted zseniális kalandja) és indie drámákkal (Otthonom, Idaho), a Holtpont és a Féktelenül pedig utat nyitott számára az akciósztárok világába. Ezen a téren a Mátrix hozta el számára a nagy áttörést, a Wachowski testvérek korszakalkotó sci-fije tényleg globális szupersztárrá avatta őt, és akármilyen szkeptikusan fogadták a képregényrajongók húsz évvel ezelőtt a Constantine-t, amelyben egy, amúgy Stingről mintázott szőke démonvadász szerepét osztották Reeves-re, ma már ezt is kultusz övezi. Aztán valahogy a 2010-es évek közepéig a színészt elkerülték a fajsúlyos filmek, úgy tűnt, mintha kezdene kiszorulni a fősodorból. Mintegy életmentő volt számára a 2014-ben bemutatott John Wick, amelyet részben mátrixos dublőrével, a rendezővé előlépett Chad Stahelskivel együtt valósítottak meg. Az alapkoncepció teljesen abszurdnak, már-már paródiajellegűnek tetszett. Azaz adott egy kiöregedett bérgyilkos, aki már teljesítette utolsó megbízását, ám elveszíti feleségét, élete értelmét, az asszony által ráhagyott kiskutyát pedig orosz gengszterek ölik meg és elrabolják a kocsiját is, ezért véres bosszúhadjáratba kezd.

Stahelski és a társrendező, a szintén dublőr múlttal rendelkező David Leitch egyedi módon valósította meg mindezt, vagyis egy szürreális, videójátékszerű és neonfényes világban realista, sőt dokumentarista stílusú, földhözragadt, mégis látványos akciók bontakoztak ki.

A siker miatt szinte kötelező folytatások mindezt csak tovább fokozták és grandiózus (háttér)történetet kanyarítottak a John Wick-univerzumhoz, mert hogy ebből franchise lett. Az első spinoff, A Continental című háromrészes minisorozat nem volt túl meggyőző abban a tekintetben, hogy a John Wick világa tényleg megérdemli a kibővítést, és bizony a Balerina, az első mozis melléktörténet sem sorakoztat fel erős érveket az univerzum-építés mellett.

Az egyébként Budapesten is forgatott Balerina a John Wick harmadik és negyedik része (kritikánk itt olvasható) között játszódik, Ana de Armas hősnőjét, Eve-et pedig Unity Phelan – egyébként valódi balettáncos – karaktere ihlette, aki egy jelenet erejéig feltűnt a John Wick 3-ban. A sztori szerint Eve apja a Ruska Roma tagja, édesanyja pedig a Szekta nevű szervezet bérgyilkosa volt, ám a szektások nem tűrték ezt a kapcsolatot, így az anyát megölték, míg Eve-éknek menekülniük kellett. Végül az apát is meggyilkolták, így a lány elárvult, de a jó öreg Winston, a Continental hotel vezetője felkarolta és elvitte a Ruska Romához, ahol profi bérgyilkost neveltek belőle is. Eve azonban nem felejtette el, honnan jött és kik miatt vált a zsarnoki csoport kiszolgáltatottjává, úgyhogy az első adandó alkalommal elindul, hogy kinyomozza, hol van a szektások fészke és vezére, a Kancellár, akin bosszút állhat.

Az akciókat és a világábrázolást tekintve a Balerinára nem lehet panasz, habár a pletykák szerint ezekkel is volt gond bőven, mert utólag újra kellett forgatni jó néhány jelenetet, és még olyan szóbeszéd is terjedt az interneten, hogy ezeket Chad Stahelski – aki elvileg csak produceri minőségben vett részt a Balerina elkészítésében – rendezte Len Wiseman direktor helyett. Ezt ugyan mindketten cáfolták (így a film bemutatója környékén persze nem lenne szerencsés beismerni, hogy Wiseman elszúrt pár dolgot), de szerencsére összességében nem látszik meg a végeredményen, hogy voltak ilyen konfliktusok vagy problémák a kulisszák mögött. Számos, ötletesen megvalósított akciójelenetet láthatunk a cselekmény során, legyen szó a vérpezsdítő nyitányról, amelyben Eve Keanu Reeves-hasonmás édesapja (egyébként David Castañeda játssza) próbálja leszerelni a szektások állig felfegyverzett katonáit egy darabig nagyon is eredményesen. A heroikus küzdelem természetesen elkerülhetetlen tragédiába torkollik, de katartikus és remekül megalapozza a hangulatot, az akciókoreográfia pedig a John Wickekhez méltó.

A folytatás impozáns, és szerencsére Wiseman és a John Wick 3–4. írója, Shay Hatten átmentették azt a finom iróniát a fősorozatból, ami olyan egyedivé teszi ezeket a filmeket.

Néhány kritikában és nézői visszajelzésben olvasható, hogy az egyik jelenet már túlzás, paródiába hajlik, amelyben Eve és egy civilben séf bérgyilkosnő tányérokat dobálnak egymás fejének. Azonban akik ezt stílustörő hibának tartják, szem elől tévesztik, hogy miből indult ki ez a franchise: egy kiskutya meggyilkolásából és egy mutatós sportkocsi ellopásából. Wick ezek és később persze a szabadsága elnyerése miatt gyilkolt le hadseregeket.

Egy John Wick-filmet éppen azért szeretünk, mert egyszerre lehet szórakozni a lélegzetelállító akcióin és a paródiába hajló, ironikus képsorain.

Ugyanez érvényes az előzetesekben már megvillantott lángszórós összecsapásra is, amelyben Eve és a Kancellár egyik verőembere úgy lövöldöznek egymásra a pergőtűzzel, mintha legalábbis sima pisztolyokat vagy gépkarabélyokat tartanának a kezükben. Ennek a végkifejlete pedig még abszurdabb, mint amilyennek a trailerek alapján sejtettük, de azok után, hogy Winston lelőtte Johnt a harmadik rész végén, majd hősünk több emeletet zuhant az utcára és túlélte, ebben a filmsorozatban ilyen lángszórós őrültségen nem szabad fennakadni!

Igaz, többek között ezért sincs a Balerinának egyedi identitása, mert a főszereplő változását leszámítva gyakorlatilag ugyanazt kapjuk két órán keresztül, mint a fősorozat filmjeiben. Kérdés persze, hogy ez baj-e. Alapvetően nem, mert ennek a franchise-nak nem állna jól a túl tragikus vagy drámai hangvétel. John feleségének elveszítése az első részben vagy John hattyúdala a negyedik filmben szívfacsaró és libabőröztető, de Stahelskiék ennyivel megelégedtek, több (melo)dráma nem illene egy ilyen világhoz, amelyben videójátékokat (kiváltképp a John Wick szellemi elődjének tekinthető Hotline Miamit) idéző aranytallérokkal fizetnek, vagy rendőrök nem nagyon vannak, csak a Felső Kör és egyéb frakciók uralkodnak, szabják meg a szabályokat.

A Balerinában minden további nélkül megtörténhet, hogy egy gonosztevő kiadja a parancsot, aztán az addig nyugalmas vendéglátóhely személyzete (de talán még a vendégserege is) fegyvert ránt, és Eve életére tör.

Sőt, a legelső John Wicket idéző neonfényes klubjelenetben az előtérben harcoló főszereplők körül úgy táncol tovább a tömeg teljes nyugalommal és önfeledten, mintha legalábbis csak egy játék előre beprogramozott NPC-iből (nem játékos karakter), tehát „háttérdíszletekből” állna. Mindez nem hiba, hanem a John Wick világának szerves része.

A főhősnő szemszögéből már nagyobb gond, hogy a Balerinának valójában nincs egyedi identitása, és ez kiszúrás Ana de Armasszal is, aki a Kopp-kopp című elvetemült Eli Roth-thriller után újból együtt játszik Keanu Reeves-szel, de sajnos ezúttal ő húzza a rövidebbet. Míg a tíz évvel ezelőtt bemutatott kultfilmben de Armas remekel az őrült gonosztevő szerepében, itt túlságosan vissza kell fognia magát. Persze Reeves is csak tőmondatokban és faarccal kommunikál a tetralógiában, de ő mind karakterét, mind sztárperszónája nagyságát tekintve élő legenda, akit úgy szeret a közönség, ahogy van, színészi hiányosságaival egyetemben.

De Armas számos filmben bizonyított már, sőt a Nincs idő meghalniban már kacérkodott a globális akcióhős szerepével, de ő még inkább a szárnyait próbálgatja ebben a zsánerben, ezért jó lett volna neki markánsabb, egyedibb hőst írni.

Az biztos, hogy a színésznő száz százalékban odateszi magát az akciójelenetekben, látszik, hogy tökéletesen elsajátította a koreográfiákat és nem kímélte testét, erre pedig bevallottan Reeves inspirálta őt, aki köztudottan, még a hatvanhoz közel is maga kivitelezte a kaszkadőrmutatványokat. Sőt mi több, az alkotók igyekeztek egy egyedi küzdőstílust kidolgozni a színésznőnek, illetve címszereplőjének, valamint ezt egy viszonylag hosszú és komplex tréningjelenettel indokolták meg, így azoknak sem lehet egy szava sem, akik szerint hiteltelen, hogy egy 1,68 méter magas, és „vasággyal negyvenkilós” nő kétméteres izomkolosszusokat is a földre visz. De Armas teljesen hiteles a szerepben, mivel a Balerina megalapozza a hősnő szaktudását, azt pedig be kell látni, hogy a megfelelő technikák alkalmazásával és az ellenfél gyenge pontjainak „kitapintásával” bárki ártalmatlaníthat bárkit.

A probléma nem ezzel, hanem azzal van, hogy valószínűleg a stúdió nyomására a Balerinába beleerőltették John Wicket. Ez az értelmetlen „fanservice” már csak azért is nehezen fogható fel, mert a Lionsgate A Continentalt hagyta, hogy a maga útját járja. Tisztes középszernél ez a minisorozat sem lett jobb, de a fiatal Winston a saját jogán és erejéből teljesíthette küldetését, azaz dönthette meg a Mel Gibson által játszott gonosztevő uralmát és vehette át tőle a hotel irányítását. A Balerinában sajnos a készítők nem álltak meg Reeves kezdeti súlytalan cameójánál, hanem be kellett hozni a színészt és Johnt az egyik kulcsfontosságú jelenetbe, illetve jelenetsorba. Ezért Eve óhatatlanul az árnyékába kerül, hiszen mindenki tudja, hogy John Wick megállíthatatlan, és a legprofibb bérgyilkos, akivel egy ilyen „zöldfülű”, mint Eve, nem veheti fel a harcot vagy nem érhet fel hozzá kvalitásokban.

Súlyos hiba, ha egy új hőst akarunk teremteni, de mégis behozunk mellé egy élő legendát, aki mellett csak eltörpül az új, ígéretes tehetség.

Ráadásul nagyon erőltetett és némileg a korábbi filmek történéseit is felülírja John Wick vendégszereplése, ennek pedig mesterkélt és suta dialógusok az eredményei, de még a végső leszámolás is megsínyli a hős jelenlétét. Emiatt persze a Balerina nem válik kvázi John Wick-filmmé, de Wick feltűnése megkérdőjelezi Eve létjogosultságát, és még a gonosztevők is illogikusan cselekednek, amikor Reeves karaktere felbukkan.

Ám sajnos, ha Johnt kivennénk a képletből, a film utolsó harmada akkor is több sebből vérezne. Egyrészt a készítők nem elégedtek meg a sablonos bosszúmotivációval, a családi tragédiát tovább kellett fokozniuk egy melodramatikus és rendkívül klisés fordulattal, ami ráadásul erőtlennek és jelentéktelennek bizonyul egy újabb tragédia miatt. Másrészt a Gabriel Byrne által játszott főgonosz még a John Wick direkt túlpörgetett és valóságtól elemelt világához képest is egydimenziós és sematikus karakter. A Kancellár persze olyan szektát irányít, amelynek Winston és a Ruska Roma Igazgatója szerint sincsenek elvei, becsületkódexe, így semmi sem szent számára. Azonban éppen ez a gond: ennek következtében Byrne figurája tipikus és gyorsan felejthető köpönyegforgatóvá válik, ami jelentős visszalépés a szamurájfilmek sajátos normák szerint működő gonosztevőit idéző John Wick-antagonistákhoz képest. Ezzel összefüggésben pedig elmarad a rituális párbaj is, mivel egy ilyen negatív hőssel talán nem is működne a rituális párbaj. Persze korábban éppen azt hánytorgattuk fel a Balerinának, hogy nincs saját identitása, de ha már ennyire ragaszkodott a John Wick-sémákhoz, akkor egy sokkal őrültebb, jellegzetesebb és emlékezetesebb, Gabriel Byrne-höz is méltóbb antagonistával rukkolhatott volna elő.

A Balerina tehát nem tesz hozzá sokat a mostanra talán kicsit már kifáradt John Wick-sémához. Látványos akciói elszórakoztatnak abszurd világával egyetemben, de hősnője kihagyott ziccer több szempontból is: egyrészt családi melodrámáját leszámítva valójában csak egy női John Wick, másrészt éppen John hatalmas árnyéka miatt nem tud önálló jogon létezni, mivel az alkotók beleerőltették a legendás hőst a cselekménybe. Így a továbbiakban lehet, érdemesebb lenne inkább csak Wickre koncentrálva bővíteni az univerzumot, vagy éppen ellenkezőleg, merészebben, de akkor radikálisan szakítva az ikonikus bérgyilkossal.

Balerina (From the World of John Wick: Ballerina) – színes, magyarul beszélő amerikai akcióthriller, 125 perc, 2025. Rendező: Len Wiseman. Forgatókönyv: Shay Hatten. Operatőr: Romain Lacourbas. Zene: Tyler Bates, Joel J. Richard. Szereplők: Ana de Armas (Eve), Anjelica Huston (az Igazgató), Gabriel Byrne (a Kancellár), Ian McShane (Winston), Norman Reedus (Daniel), Catalina Sandino Moreno (Lena), Keanu Reeves (John Wick), Lance Reddick (Charon). Forgalmazó: Fórum Hungary. Bemutató: 2025. június 5. Korhatár: 18 éven aluliak számára nem ajánlott.

A cikkhez felhasznált képek forrása: Lionsgate