Az alkotók nem törekszenek elmesélni Janovics Jenő teljes életrajzát, annak inkább legmeghatározóbb eseményeit villantják fel, a sors provokálta kényszerdöntéseinek és elkerülhetetlen emberi találkozásainak tükrében. Ki is volt ő? A kolozsvári magyar nyelvű színjátszás eddigi történetének egyik legmarkánsabb egyénisége, 1896-tól – huszonnégy éves korától – 1945. november 16-án bekövetkezett haláláig a Kolozsvári Nemzeti Színház színésze, rendezője, és csaknem harminc éven át igazgatója is volt. Eközben felépített két színházépületet is a városban, egyet a Hunyadi téren, egy másikat a sétatéren, és a magyar mozi erdélyi úttörője cím is az övé lett.

Miközben szállingóznak a nézők az előadásra, Janovics felesége Poór Lili (Albert Csilla alakítja) ezüsthajú anyókaként fogadja őket, helyet kínálva és kicsit eldiskurálva velük, amíg elfoglalják helyüket. Majd a majdnem horror filmbe illő nyitójelenetben - akár a Ragyogás című filmben, amikor Jack Nicholson baltával nyitogat ajtókat – megismerkedünk a hátizsákos, menekülő főszereplővel. Az alkotó-team korábbi közös munkáját Az Ifjú barbárok című előadást Bartók Béla személye köré építette, most – a szintén erdélyi születésű – Bartók az első képben átadja ajtótorlaszoló baltáját a kolozsvári Janovicsnak, és innentől máris az ő harcát látjuk, így összekapcsolva az előadásokat.

A folytatáshoz jól jön a színész-rendező-direktor munkásságának némi ismerete nevezetesen, hogy a magyar filmgyártás egyik előfutára volt, így szerepet játszott Korda Sándor és Kertész Mihály rendezők karrierjének indulásában. Miután megismerkedünk Janoviccsal (Bács Miklós), Méry bácsival, a színházi tűzoltóval (Bíró József) és Bürger Antal öltöztető szabóval (Kardos M. Róbert) in medias res színpadra kerül számos filmjelenet Janovics mellényéből előhúzott filmszalagok megelevenedéseként: a sétapálcás Charlie Chaplin, a Casablanca, A keresztapa, a Mátrix, az Alien egy-egy pillanata, szereplői is. Janovics előélete alapozza meg, hogy ez a felvezetés ne puszta poén legyen a produkcióban, hanem értelmet nyerjen és egyben a kitekintést jelentsen Hollywoodra. Ezt a jelenetet követi egy szereplőválogatás annak stábjával: operatőr, rendező, asszisztens, világosító, hangosító, és velük újra az ezüsthajú Poór Lili, aki kávét szolgál fel nekik. A filmesek párhuzamosan ülnek a nézőtérrel, a szereplőket oldalról látjuk, míg a kivetítőként funkcionáló hátsófalon élvezhetjük arcjátékukat. Erős improvizációs hatás lengi át a jelenetet. Sorban érkeznek a jelentkezők, és a színházi háttérmunkások is elcsípnek – mintha spontán történne – egy-egy szerepet a készülő filmben. Gedő Zsolt míves stand-up jelenetet kapott, eljátszhatja, hogy a színész bármire képes annak érdekében, hogy „megvegyék”. Mindegy milyen ő maga, ott van benne Indiana Jones, Rhett Butler, Frankenstein, és képes bármilyen nyelven beszélni, mellette jól kidolgozott alakítást hoz Váta Lóránd is, egy random francia filmrendező alakjában. (Elvárják az alkotók, hogy a felvillanó Pathé – 1896-tól működő legnagyobb francia filmprodukciós vállalat – feliratból felismerjük a nemzeti hátteret, ezzel értelmezve a rendező személyét ).

A casting után visszaugrunk a történetben 1919-re, amikor a címszerepben Bács Miklós a trianoni döntés miatt elveszti a Kolozsvári Nemzeti Színházat és annak igazgatói székét is. Dacos ember, a saját vagyonából továbbra is fenntartja a magyar nyelvű színjátszást Erdélyben, mert az 1910-es években indított filmstúdiója és több tucat filmje üzleti haszna ezt lehetővé teszi. E második részben a színház utolsó Hamlet-előadását látjuk miközben a románok épp elfoglalták a magyar színházat kétszer annyi néző karéjában, mint amennyi szék volt a teátrumban, és a katonák végül puskatussal oszlatták szét az előadás közönségét. Pedig a román hatóság az előadás előtt Fortinbrast (norvég királyfi a Hamletben) eleve nem engedte színre lépni, véletlenül sem akarták azt látni, hogy a leköszönő magyar színházi hősöknek „harci tisztelet” ad a közönség általa. Amikor a színház a színházban jelentben az 1919-es előadás szereplői meghajolnak, az aktuális közönségből feltör taps, kifejezve ezzel kollektív gyászukat az elbukott magyar színházért. De az előadásnak nincs vége ezen a katartikus csúcsponton, jön még úgy félóra, nyitva ezt egy vad legényes táncjelenettel, majd a kamerák segítségével a kulisszák mögé követjük a szereplőket, és végig nézzük Bartók Béla (Imre Éva) hosszas és kicsit kínos zongoraszék válogatását és annak bejáratását, miközben megszűnik a „negyedik fal”, és Fortinbras helyett az első sorok közönsége veszi vállaira Bartók Béla-Hamletet, kicsit megjáratva őt székestül a nézőtéren.

Janovics történelmi kora és saját életeseményei – amelyek leginkább a színház és film gründolás, a hatóságoknak való megfelelés körül forgott – felhasználásával lendületes, humoros képi ötletekkel teli produkció született, de sem hangulatában, sem a jelenetsorok kidolgozásában nem egyenletes előadás, és még a befejezése is csalóka. Ez számomra nagyjából rendjén is van, hisz ez ifj. Vidnyánszky Attila rendezői kézjegye, akkor és ott élvezhető fergeteges színpadi történésfolyam. (Gondoljunk közel kéttucatnyi rendezése közül az Iván, a rettenet, a III. Richárd, a Woyzeck, A félkegyelmű, A nagy Gatsby, Szerelmek városa, Egy szerelem három éjszakája, Liliomfi című előadásaira). Azonban most Janovics Jenőről, akinek végülis emléket állítanak az alkotók, nem sokat tudunk meg, ha nem készülünk belőle. Bács Miklós alakította főhős nem elevenedik meg nagy formátumú, jelentős színházi alkotóként, egy távolságtartó, magát túlhajszoló, opportunizmusra hajlamos ember képe rajzolódik ki, akinek néha ugyan ökölbe szorul a keze, de mégsem lendíti meg azt sosem. Janovics Jenő élettörténete még wikipédián is izgalmasabb. (Kis csalódás, hogy Vecsei H. Miklós és Németh Nikolett szövegében szinte egy az egyben az online világenciklopédia sorai köszönnek vissza, amit éppen az előadás előtti este olvastam el.) A korabeli sajtót és Janovics személyes írásait utóbb böngészve, a főhős kevesebb mártíromsággal és nagyobb prakticizmussal élhette az életét, persze értékleni kell, hogy a sajtó adott esetben a talajmenti epika, míg a színpad a dráma színtere. Felmerült az alkotók eddig látott színpadi munkáival szembeni kis ellenérzés is a fikciós vagy verbális sziporkák miatt. Most például Janovics és Ady Endre (Farkas Loránd) meg nem történt találkozásának míves színpadra állítását láthattuk. Kortársak voltak, akár megtörténhetett volna, és az előadás után biztosan sokan jönnek ki azzal a felismeréssel, hogy milyen jópofa, ahogy ők ketten bujkáltak egy elmeszanatóriumban a cudar román hatóság elől. (Az alkotóktól tudjuk már, hogy 2026 nyarán a harmadik erdélyi születésű nagyságunkról, Adyról szól a következő rész, nem véletlenül dadogott most alakja egy tébolydában).

A produkció láttán érződik az erős és ihletett művészi csapatmunka. A koreográfus Berecz István, a zeneszerző Mester Dávid, a díszlettervező Csiki Csaba, a jelmeztervező Cs. Kiss Zsuzsanna munkája egységes, értelmezhető és élvezhető keretet ad a színészek játékának, a fellépők pedig kétségtelenül élik-élvezik az estét. Átjön a nézőtérre, hogy maguk mit gondolnak 1919 és 2025 alkotóművészi párhuzamáról, hogy a legtöbb színházat, ahogy száz éve, ma is az önfeláldozó, magukat kizsigerelő, áldozatos munkát végző dolgozók éltetik a történelmi viharok közepette, azok dacára, és ma is vannak Janovics Jenők, akiknek jár majd az utókor főhajtása.

Janovics Jenő életéből inspirálódva, Vecsei H. Miklós és Németh Nikolett szövege és a társulat improvizációi alapján: Janovics
Kolozsvári Állami Magyar Színház
Szereplők:
Janovics Jenő: Bács Miklós,
Méry bácsi, házi tűzoltó: Bíró József,
Bürger Antal, öltöztető szabó: Kardos M. Róbert,
Poór Lili: Albert Csilla,
Ady Endre: Farkas Loránd,
Bartók Béla: Imre Éva
valamint Tőtszegi Zsuzsa, Bodolai Balázs, Váta Lóránd, Pánczél Lilla, Daradics Hannah, Gedő Zsolt, Kiss Tamás, András Gedeon.
Alkotók:
díszlettervező Csíki Csaba,
jelmeztervező Cs. Kiss Zsuzsanna,
zene: Mester Dávid,
koreográfus Berecz István,
rendezőasszisztens Dávid Helga,
előadásvezető Albert Enikő,
dramaturg Németh Nikolett
rendező: ifj. Vidnyánszky Attila
Bemutató: 2024. szeptember 25. (Az írás a 2025 június 12-i, az Országos Színházi Találkozón való fellépésről született.) Fotók: Bíró István