Egy pár perces nézelődés után beálltam a Nagyterem előtt várakozó sorba, azok közé, akik Szabó T. Annára voltak kíváncsiak. Előttem-mögöttem Krasznahorkai László Nobel-díjáról beszélgettek. Nem meglepő, hiszen a Margón főleg ez a hét legtárgyaltabb irodalmi témája.

Hozzáférkőzni a szerelemhez

Természetesen Nyáry Krisztián is megemlítette ezt a beszélgetés kezdetén: Szabó T. Annát kérdezte, mit gondol írótársa nemzetközi elismeréséről. A szerző Krusovszky Dénes nyilatkozatát idézte, miszerint „ezt a díjat nem a szent magyar irodalom kapta, hanem Krasznahorkai László.” Szabó T. Anna egyetértését és örömét kifejezve, „sugárzó középpontként” jellemezte a Krasznahorkait, szerinte ugyanis Nobel-díja egyben kitüntetést jelent a fordítóknak és Tarr Béla filmrendezőnek is.

A beszélgetés középpontjában a szerző október 1-jén megjelent Erősebb nálam című novelláskötete állt. Szabó T. Anna „diffúz novellákként” hivatkozott a kötetben szereplő szövegekre, és megfogalmazta, hogy a műfajhoz jól kell ismerni a sűrítés technikáját. A címmel kapcsolatban a vágy motívumát emelte ki, miszerint az embert meghaladó erők mindig is foglalkoztatták, illetve úgy vélte, „a lefojtástól erősebbek lesznek a szenvedélyek”, melyek tematizálódnak is mind ebben a kötetben, mind az életmű más darabjaiban is.

Nyáry Krisztián megjegyezte, hogy a másik hangsúlyos motívum ezekben a novellákban a magány, mire a szerző azt válaszolta, hogy „a költészet a magányból indul”. Ezután Sodró Eliza színész előadásában hallgathatta meg a közönség a Záróra című novella egy részletét, mely egy tizenöt éves lány sóvárgását és annak tárgyát mutatja be. A pillantás mint cselekvő erő jelenik meg a szövegben, ez áll szemben a valóságban megmutatkozó tehetetlenséggel. A szerző megfogalmazásában ez a „távolság szemmel áthidalhatósága”, melyet saját bevallása szerint a költészetből tanult, ahogy azt is, hogy „nincs személytelen pillantás.”

Nyáry Krisztián a női szemszög és női tapasztalatok reprezentációjáról kérdezte Szabó T. Annát. A szerző szerint a férfiak ugyanolyan fontos szerepet kapnak a novellákban, mint a nők, de kétségtelen, hogy a szenzualitás élményét leginkább női perspektívából vizsgálják a szövegek. Nagy Olga Asszonyok könyve című szociográfiáját emelte föl az asztalról, hogy megemlítse: a Zsuzsika anyasága című novelláját az Asszonyok könyvében található Pünkösd napja című rész parafrázisaként írta. Kiemelte továbbá, hogy a női sorsok megírásakor leginkább a hősiesség („a Hét krajcár-hősiesség”) fogalmát járta körül műveivel.

Sodró Eliza ezután a Szóló című menekülés-történetet olvasta fel, melyet Nyáry Krisztián az „önvédelem egy formájaként” és a „szabadság előfeltételeként” értelmezett. Szabó T. Anna kiemelte, hogy ebben a novellában a zene az, ami segíteni tud a narrátor helyzetén, az otthona helyett biztonságot nyújthat számára. Ezt követően a kötet borítójáról is beszélt, mely Szilágyi Lenke egyik fotója, és már korábban lemezborítóként is funkcionált az ESP Group Night Sounds albumához.

A beszélgetés vége felé szóba került a kötet végén található Tücsök és Hó ciklus is, mely narratológiailag és műfajiságában is sokszínű: magánjegyzőkönyv, monológ, interjúvázlat, önterápia, elküldött levél, munkanapló, párterápia és elküldetlen feljegyzés fémjelzi a szövegeket, emellett pedig a nézőpontok váltogatása is jellemzi. Erről a polifonikus formáról kérdezte a moderátor a szerzőt, aki Szabó Magda Az őz című regényének újraolvasásakor érezte, hogy a történet több hangon kezdett el beszélni hozzá. Egységet mégis látott a szövegek között, ugyanis mindegyik azt a célt tűzte ki, hogy „nyelvileg hozzáférkőzzön a szerelemhez.”

Az utolsó néhány percben a kötet mottójáról esett szó, mely Rakovszky Zsuzsa Zörögve és kattogva című verséből származik. (Kiváló felütés volt ez a következő programomhoz, gondoltam.) Szabó T. Anna többek között azért választotta ezt a kötet mottójának, mert a szintén ebben a versben szereplő „patetikus gyönyör” szókapcsolat kellően jellemezte az ő új művét is.

„A gyönyör mindenképpen valami pátosz – kezdte. – Megemel, kiemel, kilök. Itt, ebben a Rakovszky-idézetben, bezúzza a látszatvilágot.”

Ezekkel a gondolatokkal zárult a beszélgetés, melyet dedikálás követett.

A macska is voltaképpen ember

Kis várakozás után átsiettem Rakovszky Zsuzsa bemutatójára a Könyves Magazin színpadához, ahol Szegő János volt a moderátor. Pár perc késéssel kezdődött a bemutató, a szerző kalandos utazása történetét mesélte el felvezetésként.

Szegő János a Délutáni éjszaka című, újonnan megjelent kötet egyik fő motívumával, az álom tematikájával indított. Ehhez kínált ráhangolódást a Túlvilág című vers felolvasása Takács Katalin színésznőtől. A címmel kapcsolatos kérdésre Rakovszky így válaszolt: „Úgy képzelem el a túlvilágot, hogy akkor nem kell elválnunk azoktól, akiket szeretünk.” A Multiverzum című vers felolvasása után a valóság és az álom kettősége került a beszélgetés fókuszába. A költő úgy fogalmazott, hogy e verse „játék a gondolattal, hogy az ember több példányban létezik.” Ő maga az elmúlást tartja a kötet kohézióját képző központi elemnek, „legfontosabb szereplőjének”, melyet a címadás, a Délutáni éjszaka is tükröz.

Az Utazás című vers felolvasását követően a szerző a verset ihlető alaphelyzetről beszélt, miszerint mennyi ház és ember mellett haladunk el (akár ténylegesen, akár metaforikusan), akikről soha nem fogunk megtudni semmit. Szegő János a kötetben szereplő Forgácsok ciklus töredékességét is megemlítette, melyre Rakovszky „a gátlás oldódásának következményeként” hivatkozott.

A moderátor szóba hozta a szerző egyik legismertebb művét, A kígyó árnyékát, mely most a Magvető Kiadó Alapdarab sorozatában jelent meg újra. Erről a művéről Rakovszky így nyilatkozott:

„Valami olyasmi helyzetet kerestem [a könyv megírásához], ahol a külvilág másmilyennek tartja az embert, mint ő saját magát.”

VS című regénye is ebben a kontextusban kapott említést, melyet A kígyó árnyéka inverzének tartott ebből a szempontból.

Ezt követően a Délutáni éjszaka kötetben megjelenő, 21 szonettből álló szonettciklus három darabját olvasta fel Takács Katalin, illetve a Macska című verset, melyhez a szerző rövid életrajzi kitekintést is adott a macskákkal való kapcsolatáról. A vers tematikáját az a kérdéskör adta, hogy mit láthat és érzékelhet a világból a macska, illetve hogy „a macska is voltaképpen ember.”

A bemutatót követően észrevettem, hogy Szabó T. Anna dedikálása még mindig tart, így újra beálltam a sorba. Közben pár mondat megütötte a fülemet Vay Blankától, aki a Kávézószínpadon beszélt új, Összekapaszkodva zuhanni című kötetéről, illetve szót ejtett a Greenpeace-nél szerzett munkatapasztalatáról is. Alig fejezte be Szabó T. Anna a dedikálását (akkor már elmúlt 18.00 is!), Moa Herngren követte őt a székben, akit szintén hatalmas érdeklődés fogadott, a hosszúra nőtt sornak alig lehetett látni a végét. Egy lány, aki a sor elején állt a mellettem álló barátainak örvendezett, miután a svéd szerző dedikálta számára A válás-trilógia első részét.

Nem jutni a gyász végére

Napomat Szilasi László bemutatójával zártam, aki új regényében, a [18:48: telefon] című gyászkönyvben az elmúlás megörökítésére törekedett. A beszélgetés moderátora Turi Tímea volt, aki a cím feltárásával kezdte: a 18:48 arra az időpontra utal, amikor a szerző mindennap felhívta édesanyját, azonban ez a halála után megváltozott és írássá alakult át.

„A nyelvben van valami, ami szorosan hozzákötődik a fájdalomhoz”

– fogalmazta meg Szilasi László a keletkezési körülményekről. A moderátor arra is kitért, hogy a szerző előző könyve, a Saját élet mintha inverze lenne ennek az új regénynek. „Nincs teljesen önálló könyv” – állapította meg Szilasi végül. Amit azonban különbségnek említettek a két könyv kapcsán, az az új regény egyes szám második személyű narrációja, ami a megszólítás erejét hordozza magában.

A beszélgetés elkerülhetetlen iránya a gyászfeldolgozás és annak művészi vetülete volt. „Nem úgy van, ahogyan a tankönyvek írják – kezdte Szilasi. – Nem fog véget érni soha.” Előrevetíti ez a gondolat a beszélgetés végét is, ahol a szerző megfogalmazta: azzal, hogy írt a gyászról, beleszólt egy természetes folyamatba.

Szikszai Rémusz felolvasásában részleteket is hallottunk a regényből. Ezek egyikében a szerző művének műfajáról értekezik: zsolozsmaként, illetve mantraként jellemzi, előbbihez Juhász Gyula Zsolozsma című versét kapcsolva. Turi Tímea megjegyezte, hogy a vallásos tapasztalat gyakori tárgyát képezi Szilasi műveinek.

A formával kapcsolatban szó esett arról is, hogy az elején dátumok választják szét a részeket, majd később ezek a dátumok fokozatosan eltűnnek. A moderátor megjegyezte, felmerült az is, hogy változtatásra bírják a szerzőt, azonban Szilasi jelentőséget tulajdonított ennek „a természetes amortizációnak.”

Beszélni az irodalomról

Fáradtan, de szellemileg feltöltődve léptem ki a Nemzeti Táncszínház épületéből. Azon tűnődtem, amikor megtettem a villamosig ugyanazt a távot, amit előtte öt órával is, hogy milyen jó, hogy beszélünk az irodalomról. Mert ő is beszél rólunk, és sokszor helyettünk. Vágyról, elmúlásról és gyászról is. Néha azonban akadnak olyan események, alkalmak, mint például az eheti Margó, a múltheti Könyvfesztivál vagy Krasznahorkai Nobel-díja: ilyenkor a szerepek megcserélődnek. A külvilág kiszorul, az irodalom pedig bekúszik a hétköznapjainkba, a beszélgetéseinkbe és a gondolatainkba is.

Fotó: Kállai-Tóth Anett, Kováts Zsófi, Fekete-Hinsenkamp Celesztina /
 Margó Irodalmi Fesztivál és Könyvvásár Facebook-oldala