Habár Steven Spielberg neve ma már korántsem garancia a sikerre – és a jó filmre sem –, régen egyet jelentett a nagybetűs Moziélménnyel. A rendező tulajdonképpen kettős életművet épített, azaz egyaránt készített klasszikus, szabályos műfajfilmeket, mint A cápa, az E.T., az Indiana Jones-trilógia vagy az idén húszéves Világok harca, valamint társadalommal és történelemmel foglalkozó szerzői filmeket, mint a Sugarlandi hajtóvadászat, a Harmadik típusú találkozások, a Schindler listája vagy a közelmúltból A Fabelman család (kritikánk a filmről itt). Jellemző, hogy a kasszasikert arató zsánerfilmjeiből folytatások, sőt egész franchise-ok kerekedtek ki. Ebből a szempontból csúcsteljesítménye a Michael Crichton regényét adaptáló Jurassic Park, amelybe persze belevitt személyes, önéletrajzi motívumokat is, így apa- és családkomplexusa megjelenik a Sam Neill által játszott mogorva hős és a bajba került gyerekek kapcsolatában.

Spielberg azonban nem szívesen készített folytatásokat, A cápánál ezt be sem vállalta, és a Jurassic Parkhoz is csak egyetlen egyre volt hajlandó visszatérni, habár egyesek szerint Az elveszett világ sem ér már fel a nagy eredetihez.

Az pedig jellemző, hogy a 2015-ben indított új széria, a Jurassic World képtelen elszakadni a legelső dinós Spielberg-filmben lefektetett alapoktól, sőt mi több, az első, még egészen jól működő rész szinte arcátlan újrahasznosítása az 1993-as blockbusternek.

A folytatások, a Bukott birodalom és a Világuralom éltek némi újítással, avagy az eddigi utolsó rész komolyan vette a címbeli „világuralmat”, azonban érdemes lett volna az amúgy felemásra sikerült részek után pihentetni ezt a franchise-t. Nem így lett, mivel ez utóbbi túl jól teljesített a kasszáknál (1 milliárd dollár feletti bevétel), az ilyen esetekben pedig nincs megállás Hollywoodban. Az Újjászületés alcímű mostani epizódhoz visszatért a Jurassic Park forgatókönyvírója, David Koepp, valamint a 2014-es Godzillát és a Disney alatt készült legjobb Star Warst, a Zsivány Egyest jegyző Gareth Edwards ült a rendezői székbe, a főszerepeket tehetséges színészek (Scarlett Johansson, Jonathan Bailey, Mahershala Ali) kapták meg. Ki lehetett volna hozni ebből valami igazán emlékezetest is ennyi nagy névvel, de a végeredményről nem az „újjászületés”, hanem az „újrahasznosítás” szó jut eszünkbe.

Az Újjászületés nem reboot, hanem direkten kapcsolódik a Világuralomhoz. Öt évvel annak eseményei után járunk, és bár a dinoszauruszok elözönlötték a Földet (ami hajmeresztőnek tűnik mindenki számára, aki kicsit is tisztában van a biológiával), mostanra visszaszorultak egy szigetegyüttesre. Érdekes módon ezt az alkotók nem azzal magyarázzák, ami logikus lenne, hogy egyszerűen nem áll rendelkezésükre elég táplálék a hatalmas testük fenntartásához, hanem azzal, hogy nem bírják jelenünk éghajlatát és túlcivilizált világát. Csakhogy a ParkerGenix nevű vállalatnak és képviselőjének, Martinnak (Rupert Friend) szüksége van a három legnagyobb vízi, szárazföldi és madárszerű dinó DNS-mintájára különleges és remélhetőleg forradalmi gyógyszerek kifejlesztéséhez. Ezért a kommandós múlttal rendelkező Zora (Johansson) és egykori csapattársai vezényletével, a lelkes paleontológussal, Dr. Henry Loomisszal (Bailey) kiegészülve elutaznak a tiltott és veszélyes szigetre, az Atlanti-óceánon található Ile Saint-Hubert-re, ahol korábban kutatások folytak, de a dinoszauruszok elszabadultak és átvették a hatalmat. A veszélyes küldetést bonyolítja, hogy egy család is a környékre téved magánhajójával, és Zora nem tud nem segíteni rajtuk.

A leírásból érzékelhető, hogy az Újjászületés felemás alkotás már a koncepcióját tekintve is, azaz újít is, meg nem is.

Szerencsére az alkotók végre szakítottak az élménypark kliséjével, ezt már nem próbálták visszahozni, de a titkos kutatóbázis és a balul elsült kísérletek sablonja azért visszaköszön nemcsak a Jurassic Parkból és a World-trilógiából, hanem más sci-fikből is.

Továbbá ismét egy elszeparált sziget a fő helyszín, ahol elszabadult a pokol a ragadozó óriáshüllők képében, a franchise végső soron megint ott tart, ahol több mint harminc esztendővel ezelőtt, Spielberg legelső filmjében. Csak ezúttal az alkotók (elsősorban itt Koeppre kell gondolni, mivel ő írta a történetet) máshogy oldják meg, hogy ez is családi sztori legyen, hogy ismét lehessen izgulni egy gyerekért és szeretteiért, ne csak marcona zsoldosokat és megszállott kutatókat kövessünk.

De miért lett volna baj, ha a Jurassic World végre elszakad a gyökerektől, ha végre nem akar mindenáron családbarát lenni és megismételni a Jurassic Park-sémát?

Ebben a történetben benne van egy, a legelső, 1987-es Predator – A ragadozóhoz hasonló film lehetősége, amelyben egy keményebb dzsungelharc és túlélőjátszma bontakozik ki a magukat keménynek gondoló katonák és a tápláléklánc csúcsán tetszelgő dinoszauruszok között.

Így kezdettől fogva elég egyértelmű, hogy ebbe a képletbe nem illik bele a civil család, amelynek gyerekén keresztül ráadásul egy ügyeletes „cukiságot” is bele lehetett erőltetni a sztoriba: egy kis növényevő dinóról van szó, aki pár odadobott levél után máris a kislány ölébe bújik. Legalább lehet belőle plüssfigurát gyártani, ha a cselekmény során nem is zavar túl sok vizet! Ezért és a családi szál miatt érződik az Újjászületés roppant bátortalannak és kicentizettnek, mintha nem művészek, hanem marketingesek rakták volna össze abban reménykedve, hogy minél több ember, lehetőleg az egész család jegyet vált rá és nem mellesleg be is vásárol különféle kapcsolódó termékekből a mozizás után.

Kérdés, hogy be fog-e vásárolni bárki egy ilyen, összességében szürke, komótos biztonsági játékot követően? Ez pedig még hagyján, de a cselekmény első harmada vontatott, sőt ritmustalan, a viszonylag dinamikus nyitójelenetet magunk mögött hagyva jó félórát kell várni arra, hogy hőseink egyáltalán eljussanak a szigetre, mármint konkrétan betegyék oda a lábukat, és beinduljon az akció-kalandfilm. Rettenetesen sok az a két óra tíz perces játékidő ennek tükrében, és erről egyrészt a komótos felvezetés, másrészt a család szála tehet. Ha ezek nincsenek, ha feszesebb, fókuszáltabb és egyszerűbb az Újjászületés, akkor máris nagyobb mértékben magába szippantana, netán eredetibb lenne, hiszen eddig csak a Bukott birodalom került közelebb ahhoz, hogy egy keményebb, felnőttesebb dinós akcióthrillerré mutálódjon a Jurassic-séma. Félreértés ne essék, nem a Predator vagy a James Cameron-féle, szintén kommandósokat szörnyek ellen felvonultatót Aliens – A bolygó neve: Halál brutalitására lenne szükség, habár egy toronymagas, ragadozó hüllőket felvonultató filmtől talán ez sem irreális elvárás! Nem, ezek feszültsége, letisztultsága hiányzik a Jurassic World: Újjászületésből, valamint egy igazán misztikus és veszélyes ellenfél.

Az Újjászületés rendkívül sokféle dinoszauruszt felvonultat, de már őket is láttuk a korábbi epizódokban, legtöbbjüket magában a Jurassic Parkban. A legeleső Jurassic Worldben az Indominus rexet okos ötlet volt fő konfliktusforrásnak megtenni, így rajta keresztül, az ő fenyegetése tükrében fel lehetett térképezni a szigetet, képében volt katalizátora a cselekménynek, valamint megfelelő thrillerfeszültséget szolgáltatott. Ugyan az Újjászületésben a DNS-gyűjtés számos alkalmat biztosít arra, hogy találkozzunk hatalmas vízi dinókkal, gigászi ragadozókkal vagy még Dr. Loomist is ámulatba ejtő növényevő óriásokkal, de azt a film készítői nagyon elszúrták, hogy a fő attrakciót, a Distortus rexet csak a bevezetőben és a fináléban vonultatják fel.

Az előzetesekben megvillantott mutáns már a fantasy és a horror felé billenti a mérleget a sci-fi felől, azonban kellőképp félelmetes és hatalmas ahhoz, hogy akár a cselekmény gerincét képezze, annak fő mozgatórugója legyen.

Ám ehelyett inkább csak egy ad hoc jelleggel bedobott akadály, amit valahogy le kell gyűrni ahhoz, hogy a hősök teljesítsék a mechanikusan lezavart fő küldetést. Mechanikusan lezavart a DNS-minták gyűjtögetése, mert nincs fókuszálva a történet, a családi szál újra és újra megtöri a profi csapat szálát, ráadásul Loomis egy ponton előáll egy olyan felvetéssel, ami még gyengíti, kicsit értelmetlenné teszi a mintavételt, legalábbis ebben a formában.

A cselekmény végére azért összeérő cselekményszálakból az következik, hogy túl sok karaktert kell építgetni, jellemmel, személyiséggel ellátni, erre viszont már inkább kevés a 133 perc. Senkire sincs idő, kötelezően teljesíteni kell a DNS-gyűjtés feladatát, így nincs mód arra, hogy az alkotók kibontsák a figurákat.

A legnagyobb csalódás Johansson Zorája, akitől a színésznő nyilatkozatai alapján sokkal többet vártunk. Még sztereotip „erős nővé” sem tud érni, annyira jelentéktelen és szürke a szerepe, nagyjából csak az akciókat bonyolítja le, és annyi marad meg bennünk a karakterből, hogy jó céllövő.

Koepp próbált felrajzolni valamiféle háttérsztorit és érzelmi motivációt számára, de ahhoz képest, hogy Johansson mennyire lelkesen viszonyult az Újjászületéshez és mennyire bizonygatta, hogy ez egy komoly szerep, Zora fájóan színtelen-szagtalan hős lett. A csapatból még a dinókhoz szenvedéllyel viszonyuló Dr. Loomis és a család nagyobbik, egyetem előtt álló lányának barátja, a mulattatóan furcsa Xavier a legszórakoztatóbbak, de ők is egydimenziósak. Az pedig általában elmondható a karakterekről és velük összefüggésben a cselekményről, hogy minden és mindenki nagyon kiszámítható, a film első harmadában kitalálható, ki fog életben maradni és ki nem éri meg a végjátékot, olyannyira, hogy az elején egy roppant didaktikus szimbólum, egy szereplő mögötti hatalmas dinoszaurusz-állkapocs utal arra, hogy az illetőt be fogja kapni egy óriáshüllő.

A Jurassic World: Újjászületés összességében szürke középszer, ami sokszor még hajmeresztő logikátlanságokat is tartalmaz, habár azon már nem lepődünk meg, hogy egy méretes dinoszaurusz képtelen lefutni az apró embereket, vagy egy ragadozó kemény bőrét átviszi egy kispisztoly lövedéke.

Nem lepődünk meg, mert a Bukott birodalom csúcsra járatta a vadbaromságokat, élen azzal a jelenettel, amelyben Chris Pratt félig lebénult hőse próbálja fedezékbe rakosgatni testrészeit, miközben tőle pár centiméterre a kitört vulkán lávája „udvariasan vár”. Persze ha csak ilyen problémák lennének a legújabb Jurassic World-filmmel, de egyébként egy felvillanyozó, emlékezetes moziélményt nyújtana, ezeket elnéznénk neki. Ám sajnos az Újjászületés nézése közben nemhogy újjászületni nem fogunk, hanem talán még el-el is alszunk az unásig ismert klisék láttán, hiába erőlködik a Spielberg klasszikusát idéző zene, hogy reprodukálja a varázslatos Jurassic-hangulatot. Javasolt inkább újranézni az első két Jurassic Parkot!

Jurassic World: Újjászületés (Jurassic World Rebirth) – színes, magyarul beszélő amerikai kalandfilm, 133 perc, 2025. Rendező: Gareth Edwards. Forgatókönyv: David Koepp. Operatőr: John Mathieson. Zene: Alexandre Desplat. Szereplők: Scarlett Johansson, Mahershala Ali, Jonathan Bailey, Rupert Friend, Manuel Garcie-Rulfo, Luna Blaise, David Iacono, Audrina Miranda, Ed Skrein. Forgalmazó: UIP-Duna Film. Korhatár: 16 éven aluliaknak nem ajánlott! Bemutató: 2025. július 3-a. Képek forrása: UIP-Duna Film.