Senki sem állíthatja, hogy a magyar történelem ne volna tele izgalmasabbnál-izgalmasabb hullámhegyekkel és -völgyekkel, ahogy azt sem, hogy hazánk ne játszott volna fontos szerepet a mindenkori Európa történetében. Egyvalami azonban sohasem voltunk: gyarmattartó birodalom. Hacsak a bőven az Északi sarkkörön túl fekvő, kies Ferenc József-földet számításba nem vesszük, Magyarország bizony nemigen tette ki a lábát Közép-Európából, vagy ha mégis, akkor abban más népeknek (főképp az osztrákoknak és a lengyeleknek) is szerepük volt. A trianoni békeszerződést követően hazánk területe teljes egészében a Kárpát-medencén belülre korlátozódott, ennek eredménye pedig egy meglehetősen homogén társadalom lett. Kis eltérésekkel ugyan, de azonos nyelvet beszélünk, nem túl nagy nálunk a kulturális diverzitás és sok a hasonló összetételű, hasonló múltú közösség. Bár rendkívül polarizált viszonyok közt élünk, azért megértjük egymást, vannak egyezményes hivatkozási alapjaink. Minden magyar tudja, ki volt Puskás Öcsi, meddig voltak itt a törökök, és a héregi nyugdíjas bármikor képes megvitatni a hajdúbagosival, mennyit fogyasztott anno télen a Wartburg.

Mindez nincs így Franciaroszágban. Ez a közel hetvenmillió fős állam ugyanis nemcsak kiterjedésében sokkal nagyobb Magyarországnál, de évszázadokon keresztül hatalmas gyarmatbirodalom felett is uralkodott. Több ma önálló ország tartozott a fennhatósága alá (például Kanada, Madagaszkár, Marokkó vagy Algéria), sőt, napjainkban is rendelkezik Európán kívüli „megyékkel” (gondoljunk csak Francia Guyanára, Francia Polinéziára vagy éppen Martinique-ra). A kolonialista múlt kétélű fegyver. Egyrészt jelenti azt, hogy a franciák hosszú időn keresztül bitorolták a hatalmat bizonyos területeken, ahol elnyomták az őslakosok kultúráját, másrészt viszont azt – és ez leginkább a 21. században látszik kibontakozni –, hogy ezeket a kultúrákat be is olvasztották a magukéba. Vagyis, manapság franciának lenni rengeteg dolgot jelenthet, legkevesebb annyit, hogy az ember valamilyen formában kapcsolatba hozható ezzel az országgal. Bürokratikus szempontból azonban más a helyzet, a „francia” állampolgárságot jelenti, ami teljesen más természetű közösség, mint a Magyarországon és általában Közép-Kelet-Európában a 19. század óta divatban lévő nemzet-alapú önértelmezés tenne lehetővé. Egy francia vagy akár egy spanyol állampolgár általában nem az országa alapján gondol magára (persze kivételek biztosan vannak), hanem inkább egy tartomány, vagy egy város szülötteként. Azoknak a franciáknak tehát, akik külföldön születtek, nincs könnyű dolguk. Sőt, bizonyos értelemben nagyobb kihívás is csatlakozni egy ilyen differenciált társadalomhoz, mint egy nemzethez. Nem jelent olyan sokat, ha az ember beszéli a nyelvet vagy ismeri a történelmet, kevesebb az elsajátítható közös kapcsolódási pont. A bosnyák származású Maja Bajevic vagy a francia-olasz hátterű, de Szenegálban felnőtt Tatiana Trouvé alkotásai személyes kudarcokról és az emigráns pária-lét nehézségeivel, idegenség érzetével szembesülő egyén frusztrációjáról mesélnek.

Bajevic és Trouvé már a kiállított művészek közé tartoznak, így – még mielőtt a többiek előkerülnek – lassan ideje szót ejtenem a magáról a Talált terepenről is. Ezt az időszaki tárlatot Jan Elantkowski és Kálmán Borbála, a Ludwig Múzeum kurátorai az ADIAF (Association pour la Diffusion Internationale de L’Art Français) nevű magánműgyűjtői szövetség és a Magyarországi Francia Intézet felkérésére rendezték meg. Az ADIAF célkitűzése, hogy a francia kortárs képzőművészeti szcéna ne csak állami forrásokból táplálkozzon, hanem magántőkéből is. Nagyjából olyan ez, mint nálunk az Esterházy-család mecenatúrája, és ahogy nekik is van saját díjuk (az Esterházy Art Award shortlistes alkotóinak időszaki kiállítása június 6-án nyílt meg a Ludwigban), az ADIAF is kioszt évente egy hasonló elismerést. A Marcel Duchamp-díjra 2000 óta minden évben négy művész kap jelölést, akik közül a zsűri választja ki a szerinte legjobbat. 2015-ig a nyertes egyéni tárlatot rendezhetett a Musée National d’Art Moderne-ben, 2016-tól azonban mind a négy jelölt lehetőséget kap egy három hónapos, csoportos kiállításra a Centre Pompidou-ban. Lévén utóbbi egy állami fenntartású intzézmény, látható, hogy a magángyűjtemények elég jó kapcsolatot ápolnak az állammal is.

Az augusztus 24-ig látható tárlat 18 művész (nyertesek és jelöltek vegyesen) munkáit mutatja be, hogy ezzel illusztrálja a francia kortárs képzőművészet aktuális témáit, kérdésfelvetéseit. A Talált terepen cím egyrészt Marcel Duchamp ready-made-jeire, másrészt arra a dokumentarista felfogásra utal, mely napjainkban sok, francia vagy Franciaországhoz kötődő művészt jellemez. Egy „megtalált” téma felkutatása mély, gyakran nem is elsősorban művészeti, hanem tudományos, aktivista és szociálantropológiai terepmunkát igényel. Ennek az irányvonalnak a célkitűzése, hogy közelítse egymáshoz a művészetet és a közéletet. Gyarmatosított kultúrákat és egyéb marginalizált csoportokat tesz témájává, vagyis politizál. A politikus, társadalmilag érzékeny művészet ma Magyarországon nem divat, vagy legalább is nem igazán látható. Ebben a tekintetben van mit tanulnunk a franciáktól, elsősorban azt, hogy állást foglalni, belekötni vagy beleállni bizonyos témákba és ezáltal felelősségre vonhatónak mutatkozni igenis menő dolog. Sőt, ez a vitathatóság teszi a művészetet merésszé és plasztikussá.

Franciaországban már az is politikai kérdés, hogy egyáltalán ki számít francia művésznek. Zineb Sedira például algériai szülők gyermekeként Párizs-külsőn nőtt fel, majd Londonban kezdte a karrierjét, ott alkot ma is. Az észak-afrikai múltat és az attól való elszakadást dokumentálja, a Ludwigban két videómunkát láthatunk tőle, melyek közül az egyiken saját apja szerepel, aki elhagyott birtokára visszatérve emlékei között vándorol a tarlón. Mohamed Bourouissa is Algériában született, szintén a francia főváros perifériájáról jön, sajtófotónak tűnő, ám gondosan megkomponált képein is erről a miliőről beszél. Nála a társadalmi rétegek egymás iránti ridegsége a világos és sötét tónusok, illetve a fekete és fehér emberi bőrszínek szembeállításával kap erős vizuális kontrasztot.

A bevándorlás és az ezzel párhuzamos társadalmi elidegenedés összefügg az elnyomó és elnyomott kultúrák belső feszültségével, a kolonializációval. A gyarmatosítás felett érzett bűntudat és frusztráció témája lesz a kortárs művészetnek akár emberi közösség, akár a természet esett, vagy esik neki áldozatul. A martinique-i kötődésű Julien Cruzet egyebek mellett a karibi múltból is merít, merészen erotikus fonalszobrai viszont inkább szinkretisták, azaz többféle hagyományt ötvöznek, néhol következetlenül, hiszen nincs már múlt, amihez vissza lehetne nyúlni. Az 1956-os hidrogénbomba-kísérlet helyszínéül szolgáló Marshall-szigetek giccsbe hajló naplementéinek fotóit radioaktív anyaggal lespriccelő Julian Charrière művei akár az itthoni viszonyokra is utalhatnának. A természet Magyarországon is egyre inkább az ipar martalékává válik, elég csak a lakóparkok mellett felhúzott akkumulátorgyárakra, vagy a vastól vöröslő Sajó-folyóra gondolnunk. Hasonló kérdéseket feszeget Noémie Goudal egy esőerdőszerű táj széthullását végigkövető melankolikus, videó-etűdje is.

A Talált terepen tehát nagyrészt az uralomról, a hatalommal való visszaélésről szól. Az ember társadalmi és természeti relációin túl még két aspektust kap jelentősebb szerepet: a narratíva és a helyreállítás fogalma. A narratíva a kolonializált közösségek sajátos nézőpontjainak felerősítésére szolgál. Ez a „hangadás” folyamata, amikor a művész olyasvalakit, vagy -valakiket állít művészete középpontjába, akiknek a hangja egyébként nem jutna el a többségi társadalomhoz. Ilyenkor a művész a mediátor szerepében lép fel, engedi, hogy a másik rajta keresztül nyilatkozzon meg. Így hat ránk a kiállítás talán legerősebb darabja, Bertille Bak Bányászporontyok című hangos videóinstallációja is, egy különösen megrázó alkotás, mely több földrész kiskorú bányamunkásainak mindennapjait mutatja be. A művész kérésére az alkotás folyamatában egy múzeumpedagógiai foglalkozás keretein belül magyar óvodások is részt vettek; az általuk festett szivárvány az installáció felett kapott helyet, ezzel kiemelve a munkavégzés szabadágának és kényszerűségének ellentmondását.

Bak művében a fókusz alapvetően a munka és a játék közötti szakadékon van, ám Magyarországon – ahol a szivárvány politikailag meglehetősen terhelt fogalomnak számít –, plusz jelentéssel is bővül. Az eredetileg Isten és ember közötti szövetséget jelképező szivárvány idővel a sokszínűség, a szeretet és a szexuális kisebbségek elfogadásának nemzetközi szimbólumává vált, amelyhez ma elsősorban az LGBTQ+ közösségek jogai és láthatósága kötődnek. Hazánkban azonban az állami gyűlöletkeltő propaganda ezt a jelentést politikai eszközzé torzítva igyekszik ellenségképpé tenni. A felfokozott negatív marketing eredményeképpen a szivárvány ma visszatetszést kelt sok magyar emberben. Ez a jelenség pedig elvezet bennünket a kiállítást jellemző negyedik aspektushoz, a helyreállításhoz, vagyis a traumatizált társadalmak öngyógyulási folyamatához. A helyreállítás igénye egyfajta autenticitáshoz való visszatérést sürget, a történetek újramesélését és a jelképeket toxikus megbélyegzéssé degradáló jelentésrétegek lebontását szorgalmazza. Egyfajta öntisztulásról van itt tehát szó. Hasonlóképpen jár el Kader Attia is A másik lenyomata című munkájával. Az algériai származású művész által kiállított, elektronikai cikkek papírcsomagolásából származó ready-made-ek a szemlélőben egy felszámolt kulturális kisebbség szellemét idézik fel.

A politikához és a művészet társadalmi felelősségéhez visszakanyarodva el kell ismernünk, hogy állítani bizony nem könnyű. Mondhatnám azt, hogy mi, magyarok ebben különösen el vagyunk maradva, hiszen kényesebb társadalmi kérdésekbe a cinizmus és az így-is-úgy-is értelmezhetőség védőburka nélkül valóban nem sokan állnak bele. Pedig volna mit mondanunk az egyre mélyülő társadalmi szakadékokról, a közönyről, a honfitársaink ellen táplált, gyakran mesterségesen keltett rosszindulatról, a törékeny jogbiztonságról, a dezintegrált és kriminalizált kisközösségekről, illetve a mindezekből fakadó morális értékválságról. Viszont a Talált terepen kiállításon szereplő francia művészek sem sokkal direktebbek. Bár a társadalmi fókusz jobban megvan náluk, mint magyar kortársaiknál, Bertille Bak Bányászporontyain és Céleste Boursier-Mougenot az ember belső szorongásainak tükröt tartó Klaviatúraszékein kívül egyik alkotás sem mozdítja ki igazán az szemlélőt a komfortzónájából. Ez inkább egy lírai, elmélkedős tárlat, amely önreflexióra késztet, és a történetmesélés új formáival (Camille Henrot), a művészettörténet jelenkori szerepével és a művésszel, mint polgárral (Thomas Hirschhorn), a régi művészeti struktúrák és alapanyagok újra felhasználásával (Anri Sala) foglalkozik.

Végezetül szeretném kiemelni, hogy ez egy nagyon tág spektrumot átfogó kiállítás, sokféle alkotó sokféle világlátása ötvöződik benne. Kálmán Borbála és Jan Elantkowski kurátorok kifüggesztett „széljegyzeteikkel” segítik a látogatót, hogy könnyebben megtalálja a kapcsolatot a nagyon egyéni és nagyon különböző művészeti univerzumok között. Bár egy ország művészetét talán nem érthetjük meg teljesen egyetlen kiállításból, tanulhatunk némi reflexiót és az ő kérdéseiket magunknak is feltehetjük.

Talált terepen – Művészeti gyakorlatok a Marcel Duchamp-díj 25 évéből
Helyszín: Ludwig Múzeum
Kurátorok: Jan ELANTKOWSKI, KÁLMÁN Borbála
Kiállító művészek: Kader ATTIA / Maja BAJEVIC / Bertille BAK / Mohamed BOUROUISSA / Céleste BOURSIER-MOUGENOT / Mircea CANTOR / Julian CHARRIÈRE / Julien CREUZET / Latifa ECHAKHCH / Cyprien GAILLARD / Noémie GOUDAL / Camille HENROT / Thomas HIRSCHHORN / Bouchra KHALILI / Kapwani KIWANGA / Anri SALA / Zineb SEDIRA / Tatiana TROUVÉ
Megtekinthető: 2025. április 9. – augusztus 24.
Fotók: Biró Dávid, a Ludwig Múzeum jóvoltából