G. István László kötetbemutatóján nem maradt üres szék a Magvető Caféban. Turi Tímea köszöntötte a vendégeket, majd a beszélgetés indításaként megemlítette a frissen megjelent kötet (Visszáján végtelen) és a szerző előző kötetének címe (Villanó por) közti párhuzamot. G. István László válaszként felolvasta a kötet hátsó borítóján szereplő idézetet, majd egy példázatot említett, melyben az Úr egy követ ad az embernek, mindkét oldalán kijelentésekkel, azonban nem tudható, hogy a két oldal közül melyik az első. Ezután a kötet felépítésébe nyújtott betekintést, a görög mitológiából ismert párkákkal állította azt párhuzamba.

Bevallása szerint a terek, melyeket a kötet berendez, megtartó pillérek. Egyrészt a lakhésziszi (a görög mitológiában Lakhészisz a három párka egyike, aki a sors fonaláért felelős) vonalat viszik tovább, körbejárva annak a kérdését, hogy mi az, ami a sorsunkban tart, ami támasztja azt. Másrészt az átroposzi szálon (Átroposz az élet fonalának megszakítója a görög mitológiában) futnak a versek, ami, mint „egy bizonyos árnyék”, a visszája mindennek, ami nélkül nem lehet értelmesen megélni ezeket a pilléreket. Hiszen nem tudhatjuk, hogy annak a kőnek melyik az eleje és melyik a háta, ahogy a szövetnek, ha a színén jelen van valami, akkor az a visszáján nincs jelen, mégis végtelenül megnöveszti az árnyékát.

„Ebben a titokban van a vers tétje: ezt a végtelen árnyékot meg tudod-e jeleníteni vagy sem” – foglalta össze.

Turi kiemelte, hogy a beszélgetés során szóba kerülő témák a szerző eddigi köteteiben is felbukkantak, most azonban új perspektívából közelíti meg őket.

Én mindig ugyanazt a könyvet írom

– válaszolta G. István László. Ezt követően a kötetben szereplő képleíró verseket említette, melyek az Átroposz jelentette megszorultságot vetítik ki a képi világra, teret adva a képek szereplőinek a megnyilvánulásra.

A képleíró versekről a kötet első ciklusára terelődött a szó. A szerző bevallása szerint ez az eddigi egyik legszemélyesebb ciklusa, mely egy anya-verssel indít, és egy, a feleségének szóló művel zár. A ciklusban ott vannak ezeknek a szövegeknek az árnyékai is, az átroposzi szál visszája. Első műként a Kérés című verset olvasta fel, melynek eredetileg az első ciklusban lett volna a helye, ám végül az ima ciklusba került. Az Ujjaimat számolom című vers elhangzása után a Varratos ékszer című verset hallhattuk, majd a Szövetség címűt, melyet a szerző a nővérének ajánl. Az első felolvasási blokkot a ciklus záróversével (Holt nyelv) fejezte be.

A felolvasást követően Turi a kötetben található emberi viszonyokról kérdezett, melyek nem csak létező személyek közt jöhetnek létre; illetve az álom és valóság viszonyát is kiemelte. G. István László elismerte, hogy az álomversek más köteteiben is jelent vannak, és sokszor segítenek az ellenpontok megvalósításában.

Ezek után a kötet különös mellékszereplőjéről, a „bukott emberről” esett szó. A karaktert elemezve a szerző kitért arra, hogy a

„kötetben mindig van egy E/1-es személy, akinek a bukott emberrel való viszonya sokkal jelentősebb, mint a bukott ember portréja”.

Maga az említett karakter is többféle alakot vesz fel, a könyv végére már szinte bukott angyalként jelenik meg. Ismét egy felolvasás következett, ezúttal a második ciklusból hangzottak el művek.

Turi a kötetben szereplő egyén és közösség viszonyát emelte ki következőként. A harmadik ciklusról kérdezett, melyben közéleti versek találhatók. „A versek sajátossága, hogy mindig nagyon személyesek maradnak, az egyén szempontjából próbálják meg a hazához való tartozás lehetőségeit kutatni” – tette hozzá. „Előbb a visszája” – hangzott a szerző felvezetése, majd felolvasta A rénszarvas, a Hazám, a Sötétvirágzás és a Háború és béke című verseket.

A beszélgetés ezt követően a forma kérdését érintette. Turi afelől érdeklődött, hogy a szerző mi alapján választ szabad és kötött forma közt.

„Azt nem én választom, hanem az anyag” – vallotta be a szerző.

Elmondása szerint a „szabadversek belső mérték szerint íródnak”. Ismét a képversek kerültek szóba, Turi a „formák közötti fordításnak” nevezi a szövegek tétjét. A szerző állítása szerint a ciklusban kétdimenziós alakok próbálnak megszólalni, főképp nagymonológok formájában. A képek tudatosan nem magyar, de közismerten ismert alkotások. A Felnőnek a színek ciklus néhány versének felolvasása sem maradhatott el. Turi megjegyezte: „Különböző beszédmódok tárháza is lehetne ez a könyv”, amire a szerző az imák tükrében reflektált. „Az előző kötetet az imák pillérként vették körül” ám ebben „a sors és a három párka nem enged azonnal imádkozni”, így kerültek az imák ennek a kötetnek a végére. Zárásként G. István László a kötet utolsó ciklusából olvasott fel.

Fotók: A Magvető Kiadó Facebook oldala / Hornyák Adrienn