Tanácstalanul állok a tény előtt, hogy az eddig megjelent hazai kritikák miért voltak olyan megengedőek a Démonok között: Utolsó rítusokkal – többen méltó lezárásnak nevezik ezt a részt, amely jó arányokkal dolgozik, véleményem szerint egyik sem igaz. Ellenkezőleg: összefoglalva legfőbb észrevételeimet, azt kell mondjam, a Démonok között világának utolsó (lezáró) része potensen induló, de üres panelekből összehajigált, laza, téttelen párbeszédeket tartalmazó film lett, amely keveset szentel a lényegnek, és túl sokat a fölöslegesnek. 

Vágyaim egy lélekrabló démon után

A 60-as évekkel indít a film, a fiatal Ed és Lorraine Warren gyermekük, Judy születését várják, de már egyik korai esetükön dolgoznak. Egy titokzatos tükörrel kerülnek szembe, amelynek tetején három arcfaragvány látható. Ez a tükör, amelyet a fiatal Lorraine megérint, ujjnyomására végigreped – ez megkülönböztető jegye lesz a tárgynak. Összességében a film nagyon jól indul, a fő motívumnak választott tükör merész húzás (tükör = önismeret = hátranézés stb. – tehát nagyon nehéz a sablonos konnotációkat megújítani), de mivel még nem nagyon volt ilyen, ennyire kiemelve, kiaknázatlan a szimbólum. Lorraine-nál beindul a szülés, és világra jön Judy, aki azonban Lorraine imája után sír csak fel. A fiatal Ed (Orion Smith) és Lorraine (Madison Lawlor) nagyon hihetően alakítják Patrick Wilson és Vera Farmiga „egykori arcait.” A halva született csecsemő lelkét egy, a plafonon lógó démon szeretné magával vinni, amelynek csillognak a szemei és hosszú ujjait, fehér-hóka kezeit látjuk. Engem megvett. Egy lélekrabló démonról akartam hallani, aki a gyerekeket már kiskorukban kinézi magának. Innentől azonban szignifikánsan zuhan a film színvonala, és a démonomat sem kapom meg. 

Eltelik két évtized. Judy megnő, 1984-et írunk – van egy barátja, Tony, akivel fél éve ismerik egymást. Ez a „jelen” cselekményének egyik szála. Nekem alapvető koncepcionális problémám van azzal, hogy a film nagyon szeretne Judyra fókuszálni, de mivel a Démonok között univerzumának fókuszában a Warren-házaspár áll, ez nem sikerül – mondhatni, az anyag, a téma nem engedi elfordítani magát. Ezért a film közel háromnegyede erőlködik. Tony (Ben Hardy) rendkívül ellenszenves figura, aki hirtelen megkéri Judy (Mia Tomlinson) kezét. Tony tudja, a Warren-család „nem átlagos”, de hogy pontosan milyen a viszonya a természetfeletti világgal, nem tudjuk. Nincs eléggé kidolgozva. 

Egy családi vacsorán kiderül, hogy Ed nem ehet vörös húst, mert szívproblémái vannak, pihennie kell, és többek között emiatt sem vállalnak már terepmunkát, csupán előadásokat tartanak a gonosz erőkről, amiknek hallgatósága finoman szólva is szerény – a 4-5 főből álló közönséget már nem érdeklik az ilyesfajta sztorik. Vacsora közben Lorraine Judy vállán megpillantja annak a démonnak a kezét, akit születésekor is láthattunk a kórházi plafonon. Judynak ugyanis látomásai vannak, mint az édesanyjának, ezért Lorraine már kisgyerekkorában megtanított neki egy mondókát, amellyel elűzheti őket, de ez a mondóka egyre kevésbé hatásos.

Rájuk szakad a plafon

Mindezzel párhuzamosan megnyílik egy másik cselekményszál is – mondhatnánk, a megszokott módon, hiszen mindig van egy család, akin segíteni kell. Nekem például ebben a Démonok között 3. – Az ördög kényszerített nagy újítást jelentett, felborította az addigi „elmegyünk egy kicsit messzebb, és segítünk egy családon, akit természetfeletti erők zaklatnak” sémát, és jogi-gyilkosos perspektívából dolgozott. Már csak ezért is értékelem jobbra azt a filmet, hiszen azáltal, hogy kimozdult a megszokottból, újfajta félelmet tudott generálni – a börtön, a gyilkosság, a boszorkány olyan elemek voltak (még ha érezhetően kiforratlanul összedolgozva is), amelyek bekapcsolják a borzongást. Az Utolsó rítusok ehhez képest visszatér a megszokotthoz (ami nem baj, ez kell a közönségnek), azonban mindent összeránt, elkapkod, így kimarad az, amiért tulajdonképpen beültem a Démonok közöttre: a gonosztól való félelem, a hidegrázás, a sötét erők munkálkodásának elemi részei. 

Mit kapunk ezek helyett? A Smurl család Pennsylvaniában megveszi egy régiségkereskedőtől a tükröt. Meg van repedve. Tudjuk, ez az a tükör, amelyet Lorraine 20 évvel korábban megérintett. A tükörbe nézve az ember hajlamos meglátni saját magának „démoni” arcát, tehát érződik, hogy a film egyik üzenete is az szeretne lenni, hogy nem vagyunk tisztán jók vagy rosszak, egyszerre vagyunk mindkettők – és nem tudhatjuk, melyik pillanatban támad ránk a sötét énünk. A Smurl-család azonban feleslegesen áll ennyi tagból – bocsánat. Semmi, de semmi funkciója a legtöbb karakternek. Az egyik nővérre – aki a tükröt a bérmálásra kapta – rászakad a plafon (szó szerint, lámpástul, vakolatostul), és innentől úgy gondolják a testvérével (ennek persze nem sok nyoma van a filmben), hogy a tükör nyomasztja őket. Nagy nehezen, az éjszaka közepén kiviszik a kukák mellé, a kukásautó bedarálja az antik tárgyat – Annabelle óta tudjuk, hogy ez nem ilyen egyszerű. Egy konyhai jelenetben Heather öklendezni kezd, a tükör darabjait hányja a mosogatóba – igen, ez egy eltalált, végiggondolt mikroszál.  

Ördög és társai takarító szolgáltatás

Ha van, amit az első és második részben igazán tudok értékelni, az az, ahogy a karakterekkel bántak: a fókuszban lévő családok tagjai – még ha nem is mindegyik kapott akkora szerepet – önálló funkciót töltöttek be, valódi, dramaturgiailag is fontos figurák voltak. Ehhez képest itt van nővér, nagypapa, nagymama, apuka, anyuka, de valójában csak a bérmálkozó testvér és az ikrek az érdekesek. 

Meg talán az anyuka, aki állandóan telefonál a falra visszatehető, hosszú vezetékes telefonnal. Az ikrek azzal szórakoznak, hogy a telefon zsinórját a sötét spájzban kuksolva megragadják, így az anyuka nem tud elmenni a konyhapultig. Ez a „kábelezés” nagyon potens momentum, természetesen utána nem a gyerekek huzigálják. Azonban felhívnám a figyelmet egy apró együttállásra: később, amikor Gordon atya (Steve Coulter) a plébánián (!) találkozik az ördöggel, ismét kábeleket látunk. A technológia, a zsinór, az összekötöttség tehát ebben az értelemben élet és halál, születés és elmúlás, jó és rossz között húzódik. Világos. A plébánián, míg Gordon atya várakozik, a folyosón látványosan bedugnak egy porszívókábelt a konnektorba – takarítás. Az ördög persze rábírja Gordon atyát arra, hogy saját kezével vessen véget az életének, nyaka köré tekerje a porszívókábelt, és leugorjon a lépcső tetejéről, át a korláton. Elnézést, de érzem a paródiaveszélyt, még ha egy ilyen tragikus dologról van is szó. (Mondok egy harmadik példát is a technológiai vonalra: a telefonzsinór tökéletesen eltalált, és inkább a borzongató kategória; a porszívókábel inkább az önparódia, vázolva a kontextust; és van egy harmadik is, amely szintén hátborzongató, de van benne jól működő humor: az ikrek elemmel működő, négykézláb járó babája, amelyet az „öregasszony szellem” mozgat.) Ráadásul a gonosz mintha erősebb lenne, mint eddig: behatolt egy egyházi épületbe és megszerezte egy katolikus pap lelkét. Csak sajnos azt nem tudjuk meg, mi végre ez az erősebb gonosz? 

Túl sok boldog momentum

E jelenet két dologra hívta fel a figyelmemet. Az egyik, hogy ez a film mintha a korábbi, tág értelemben vett Démonok között-univerzum sémáit is használná egy nagy, nem túl originál mixben. A pennsylvaniai Smurl-család otthona (a ház kinézete, a kameraállás, az utcakép) például egy az egyben megidézi a második rész utcaképét és házát. A Gordon atyával történteknek Annabelle-film hangulata van. (Amúgy Annabelle most is megjelenik, teljesen funkciótlanul, Judy vízióiban, és rettenetesen idegesítő, mert inkább lenne többet és jobban integrálva, vagy sehogy.) 

A másik, amire a kábeles paródiaveszély rávilágított, hogy – és ez összefügg a borzongás hiányával – hogy ebben a részben túl sok jó dolog történik. Sok a fény, a giccs, a kertiparty. Ennek betetőzése természetesen az utolsó jelenet, amelyben (big spoiler, ki hitte volna) Judy és Tony (összecsengő nevek) összeházasodnak. A templomban pedig, a násznép között, ott mosolyognak azok, akiken a Warren-házaspár korábban segített. Ott van például Carolyn Perron (alias Bathsheba) (Lili Taylor), aki nemrég még démoni erők hatására megpróbálta lemészárolni a gyermekeit. Persze, akkor is volt a film végén megkönnyebbülés, boldogság, de kérem, még ha értem is, hogy ez befejező, búcsúrész, viszlát Démonok között cast, ezt akkor sem lehet megtenni, mert lerombolja a megépített világot, az érzést, a karaktert. Hiteltelenít. 

Az Utolsó rítusok nem tudja kikeverni fény és sötét, jó és rossz kielégítő elegyét, így sem megújulni nem tud, sem az eddigi színvonalat nem képes megugrani. De nem beszéltem a lényegről. Arról, hogy tulajdonképpen csak démont nem kaptunk. Szellemet is csak azért, mert volt három jól megtervezett szellemfigura. Ügyes CGI, ügyes design, jó maszk- és sminktervezés. Ez mindig is a filmuniverzum erőssége volt. 

Instant démondiagnózis

Summa summárum, Judy elmegy a Smurl-családhoz, mert megtudja, Gordon atya rajtuk akart segíteni halála előtt. Ed és Lorraine (meg Tony is, de ő tényleg nem túl fontos) utánamegy, és már autóba is ülnének, hogy visszafurikázzanak a családi fészekbe, de Judy ráveszi a szüleit, hogy maradjanak, segítsenek. Innen aztán mintha tényleg 5 perc lenne a cselekmény, a lényeg maga. Lorraine tesz egy pár kört a lakásban, és megállapítja: három szellem van, egy baltás, egy feleség, és egy öregasszony (a feleség anyja). Utóbbi kettővel a baltás végzett, évszázadokkal ezelőtt, amikor a telek még egy farm része volt. De a szálakat nem ők, hanem egy démon irányítja. Aki – hasonlóan Valakhoz – a szellemeket használja, hogy rejtve maradjon. Ez ugyanaz a démon, aki a szülőszobán volt, és aki Judyra vadászik. Aztán egy-kettőre meg is szállja Judyt (arányaiban nagyon közel van egymáshoz a boldog esküvő és a megszállt, opálos tekintetű Judy, de hát); a Smurl-családnak eddig se jutott sok babér, ezek után még kevesebb lesz. A padlásról a tükröt – mert ugye tudjuk, hiába dobták ki, nem lehet egykönnyen megszabadulni a démoni tárgyaktól – le kell cipelni. És az egész tetőpont, végkifejlet a padlás alatt, a folyosóra suvasztva zajlik. Ott tartják azt a nehéz tükröt szerencsétlenek, és a megoldás az lesz, hogy ráteszik a kezüket (Ed épp egy szívroham közepén), hogy végleg megsemmisüljön a tárgy és vele a gonosz erő. 

Slussz. Nincs démon, nincs részletezés. Se szó, se beszéd, már az esküvőn vagyunk. Nekem hiányzik az a démon. Aki a kezét a vállakra teszi, lelóg a plafonról – ha már ennyire vadászik Judy lelkére a kezdetektől, és ennyire elhúzzák előttünk a démonos madzagot, miért nem mutatták meg? Rossz hiátus ez, terméketlen űr. Mert a három szellemnek – hiába „néznek ki jól”, hiába van alvás közben fojtogatott apuka, levitáló, görcsbe rándult testtel; hiába a paplan alól kiintegető természetfeletti ujjak – sajnos nincs több funkciója, mint a Smurl-család tagjainak. Vannak, mert kellenek egy horrorfilmbe. Csalódottságom mérhetetlen. Összedobált paneleket, üres képeket, rossz habarcsot láttam – pedig hogy szeretem az első két részt. 

Démonok között: Utolsó rítusok - 135 perces, magyarul beszélő horror. Rendező: Michael Chaves. Forgatókönyvíró: Ian Goldberg, Richard Naing, David Leslie Johnson. Zene: Benjamin Wallfisch. Szereplők: Vera Farmiga, Patrick Wilson, Mackenzie Foy, Ben Hardy, Lili Taylor, Madison Wolfe, Julian Hilliard, Steve Coulter. Bemutató: 2025.09.04. Forgalmazó: InterCom. 18 éven aluliak számára nem ajánlott!

Képek: InterCom