Az idei Jókai-bicentenárium valóságos reneszánszt indított az író életművének kutatásában: az emlékévhez kapcsolódva az elmúlt hónapokban sorra láttak napvilágot a különféle szövegkiadások, tematikus lapszámok, konferenciák és podcastek, tudományos, vagy szórakoztató igénnyel megjelenő publikációk. Jókai-lázban ég a szakma, s nem alaptalanul, hiszen nemcsak a 19. század, de napjaink viszonylatában is kevés olyan magyar szerzőt említhetünk, akinek pályája hasonlóan termékeny talajt kínál a kutatómunkának. Egy ennyire szerteágazó életmű szépsége a sokoldalúság – kisebb-nagyobb hangsúlyeltolódással az irodalomtörténésztől a legfiatalabb olvasóig bárki megtalálhatja a maga Jókaiját. Sokan, sokféleképpen írtak már a szerzőről, ugyanakkor szembetűnő hiány mutatkozik a gyerekeket megcélzó kiadványok sorában: az író leghíresebb regényeinek kivonatolt változatait leszámítva kevés az olyan kötet, amely kimondottan Jókai személyére fókuszál. Ezt az űrt kívánja betölteni Kiss A. Kriszta nemrég megjelent életrajzi könyve, A fiú, aki mindent el akart mesélni.

A Naphegy Kiadó Életrajzi sorozata olyan kiemelkedő magyarok bemutatására törekszik, akik a maguk korában úttörőnek számítottak. A kötetek nem titkolt célja a példateremtés – az első magyar orvosnő Hugonnai Vilma, a felfedező Kőrösi Csoma Sándor, vagy a Nobel-díjas Karikó Katalin alakjával megismertető történetek arra ösztönzik olvasóikat, hogy példaképeik mintájára álljanak helyt az őket érő nehézségekkel szemben. Kiss A. Kriszta Jókai-életrajza koncepciójában ugyan követi a sorozat korábbi darabjaiban felállított modellt, mégsem egyszerű tisztelgés a hajdani írófejedelem előtt: A fiú, aki mindent el akart mesélni lapjain kibomló alakrajz középpontjában egy változó szerepkörökben helytállni képes, tehetségét számtalan téren kamatoztató egyéniség áll, aki kalandjai során nem mellesleg a magyar irodalom egyik meghatározó figurájává nőtte ki magát. Jókai festőként, színházi alkotóként, közszereplőként, de még kertészként is feltűnik a kötet lapjain, szerteágazó érdeklődésének ilyesfajta felvillantása kitágítja az íróportrék megszokott kereteit. A bemutatott életútrétegek sokszínűsége jól tükrözi a szerző műveiben is érzékelhető pluralitást, az Egy magyar nábob, Kárpáthy Zoltán, vagy Az arany ember-féle klasszikusok szerzőjeként beskatulyázott író helyett egy sokoldalú, jó humorú személyiséggel találkozik a befogadó.

Az említett többszólamúság érzékeltetésére kiválóan alkalmas a kötet epizodikus szerkesztésmódja: az alapvetően lineárisan haladó életút egymáshoz mozaikszerűen illeszkedő, töredékes, kitérőket megengedő történetkockákból építkezik, átfogó monográfia helyett egy-egy kulcsmomentum felvillantásával igyekszik felvázolni a szerző életét meghatározó eseményeket. Mindez időben széles távot jár be, az út az 1800-as évek Komáromától az ezredforduló párizsi világkiállításáig vezet, olyan, az életrajz szempontjából jelentős pillanatokat érintve, mint a Petőfivel való barátság, az 1848/49-es forradalom és a bujdosás évei, a Laborfalvi Rózával kötött házasság, az írói sikereket hozó regények megszületése, találkozás Erzsébet királynéval és Otto von Bismarckkal, Nagy Bella megismerése stb. Ezek az anekdotikus jelenetek kiegészülnek a szerző belső világát, személyiségfejlődését előtérbe helyező passzusokkal: a kisiskolás Jókai félelmei és vágyai, családja iránti szeretete, imádott feleségének elvesztése, vagy az öregkor megélése mind fontos témái a műnek. A kötet kellő óvatossággal egyensúlyoz a Jókai-mitológia sarokpontjai és a hús-vér alkotó nagyon is emberi megnyilvánulásai között, az így kirajzolódó figurával pedig már sokkal könnyebb megtalálni a kapcsolódást.

A fiú, aki mindent el akart mesélni filológusi alapossággal megszerkesztett, a Jókai-kutatás jelen állása szerint történetileg hiteles szöveg, amelynek kiindulópontját a szerző életrajzi igénnyel publikált írásai képezik. Kiss A. Kriszta minderről részletesen is beszámolt az Alföld Online-nak adott interjújában: „A mesekönyv szövegének alapját Jókai saját autobiografikus publicisztikai írásai (»önéletírás-darabjai«) képezik, ezekből válogattam és építkeztem. Természetesen számos átkötő szövegrészt, a felütést és a lezárást magamnak kellett megírnom – ezekben pedig próbáltam imitálni Jókai hangját és stílusát. A stílusimitáció kérdésére még visszatérünk, fontos azonban reflektálni az önéletrajziság problémájára. A kötet epizodikus szerkesztésmódja kiválóan alkalmas a kontextusukból kiragadott, a szerzői életműben olykor egymástól távol elhelyezkedő forrásszövegek összeollózására. Egy meg nem született Jókai-önéletrajz ez, az író szavait felhasználva, Kiss A. Kriszta tolmácsolásában. A szerző munkásságában jártas olvasónak nem nehéz ráismerni a kérdéses szöveghelyekre, még ha azok sokszor átdolgozott formában köszönnek is vissza. A korábban felvázolt sokszínűség megképzésében is jelentős szerep jut ennek a montázstechnikának, az életmű különféle korszakaiból beemelt írások természetükből adódóan más-más aspektusát domborítják ki Jókai személyiségének: érzékelhető különbség van a gyerekkori visszaemlékezés narrátora, a pályája csúcsán lévő felnőtt férfi, és a halál árnyékából kiszóló öregember megszólalásmódja között.

A kötet magját képező intertextuális játék sikeréhez szükséges, hogy a felhasznált szöveganyag nyelvileg-stilárisan homogén egységként tudjon működni. Kiss A. Kriszta jó érzékkel dolgozza át a rendelkezésére álló korpusz disszonanciáit, ahol kell, egyszerűsít és modernizál, igazodva a megcélozott korosztály igényeihez. A mai olvasó számára sokszor bonyolult, helyenként archaizáló Jókai-passzusok helyett a kötet a szerző mondataiban rejlő játékosságot, humort és sokszínűséget kívánja felmutatni, ezáltal megfelelő kiindulópontot jelenthet az író világával még csak ismerkedő befogadónak. A híres emberek életrajzán alapuló gyerekkönyvek örök hibája, hogy mondanivalójuk lebutításával kívánnak közelebb kerülni olvasóikhoz, A fiú, aki mindent el akart mesélni azonban nem ilyen: infantilizálás helyett partnerként kezeli fiatal közönségét, nem riad vissza az olyan nehéz témák tárgyalásától sem, mint a társadalmi szerepvállalás, gyász, vagy a magány. A Jókai stílusát imitáló szöveghelyek zökkenőmentesen illeszkednek az eredetiekhez, sokszor nehéz eldönteni, hogy kinek a hangján szólal meg az adott történetrész. A különböző mozaikdarabokból összerakott elbeszélés így válik tényleges önéletrajzzá, autobiografikus eszközöket működtető, komplex alkotássá, amelynek alanya és szerzője olykor egy és ugyanaz a személy.

Az elbeszélést alkotó szólamok sora nem lenne teljes a Jókait árnyékként kísér(t)ő „házi szellem”, Kakas Márton említése nélkül. Újabb irodalomtörténeti csemege: a kezdetben élclapfiguraként létrehozott karakter egyike Jókai leggyakrabban használt alteregóinak, akinek bőrébe bújva a szerző szabadon publikálhatta gunyoros, leleplező hangnemben megírt tárcáit, szórakoztató, többnyire aktuális témákra reflektáló kritikáit. A fiú, aki mindent el akart mesélni kakastaréjos kisembere is hasonló funkciót lát el, végig az író mellett maradva kommentálja az eseményeket, humoros beszólásaival feloldja az érzelmileg megterhelőbb részeket, pimaszul „helyreteszi” Jókai önfényezését, mindezt pedig úgy, hogy hozzászólásai sosem fordulnak rosszindulatúvá. Kakas Márton felbukkanása erősíti a szöveg önreflexív karakterét, jelenléte arra sarkallja a befogadót, hogy ő is kritikusan viszonyuljon az olvasottakhoz, merjen kérdezni és vitatkozni példaképével.

Kiss A. Kriszta Jókai-életrajza üdítő színfolt az egyébként is tetemesre duzzadó bicentenáriumi törekvések között, filológusi igénnyel megkomponált, mégis szórakoztató kiadvány, amely végig szem előtt tartja célközönségét. Klasszikus biográfia helyett olyan összetett szerzőportrét tart kezében az olvasó, amely a mesternek kijáró pódiumot elhagyva magára az emberre kíváncsi, annak minden sikerével és bukásával, álmával és szomorúságával. A fiú, aki mindent el akart mesélni történeteiből kirajzolódó Jókai-kép olyan sokrétű személyiséget ígér, akit humora, lelkesedése, világgal szembeni kíváncsisága tesz felejthetetlenné, inspirációként szolgálva az őt követni vágyóknak.