Biztos kevesen tudják, hogy a század elején volt olyan költőnk, aki verset írt a Titanic 1912. április 15-én történt katasztrófájáról. A vers április 21-én jelent meg, és akármilyen meglepő, Gyóni Géza (1884-1917) a szerző.

„Ma eltorzult itt a mosoly, / Mely torz valókon gúnyra ferdül. / Ma átizent a vén halál / Az óceánokon keresztül.” ‒ kezdődik a vers.

Gyóni itt is a 8-9 szótagos jambusi periódusokat használja, ahogy e kötetben általában. Ez a 8-9-es sorpár véleményem szerint akár Gyóni egyik védjegye is lehetne, ahogy Reviczkyé ennek megfordítása, a 9-8-as. (Egyébként a Reviczky-hatás számomra látható Gyóninál, különösen a költő korai korszakában, a szerelmes verseiben, erről a sorpárok 8-9-es, vagy 9-8-as ritmusa is árulkodik, ráadásul a Hajnalban a perronon című költeményben Reviczky alakja is megjelenik.)

Az előző idézetben különösen szépen zenél a teljesen tiszta jambusokból álló „Ma átizent a vén halál”-sor.

Nem véletlenül cseng ilyen tisztán: ez az első versszak leglényegesebb sora. „Jég-kripta áll a tengeren / És benn ezer-ötszáz halottak. // Jég-kripta áll a tengeren / A rémületnek templomául” ‒ hangzik a folytatás némileg újsághír-jelleggel, ám annál hatásosabban. A „Jégkripta áll a tengeren” sor zenéje is emelkedett, ünnepélyes, főleg a spondeuszos, lassított kezdet miatt. A szerző egyébként az esetet allegorikusnak érzi. A halál és az ember, valamint a természet erői és az ember harcának jelképévé teszi, mely küzdelem az emberi sors alapvonása: „Mert leshet százezer halál / És elsüllyed bár száz Titáni ‒ / De az ember-sors egy marad: / Éggel, földdel, vízzel csatázni”.

Egyébként ez a vers e kötet egyik legjobb darabja, és hat nappal a hajó elsüllyedése után jelent meg.

E kötetből tudtam meg azt is, hogy Sopronban Gyóni először az Ógabona téren lakott, vagyis éppen ott, ahol mi is meg szoktunk szállni, majd innen költözött át az Orsolya-térre, ahol az emléktáblája látható. Ebben a lakásban ismerkedett meg főbérlője fiatal lányával, Gizellával, de az ügy plátói maradt.

Gyóni Ferenc azt írja, hogy Gyóni Géza néhány verset hagyott az asztalán reggelente, hogy a szobáját takarító lány megtalálja azokat. Ezt a történetet Gyóni Ferenc bizonyára magától Gizellától hallotta, aki eltette ezeket a verseket, de amikor Gyóni más nőbe lett szerelmes, állítólag elégette őket.

A versek mégis bekerültek ebbe a kötetbe. Hogyan történhetett ez meg? Állítólag Gizella annyit olvasgatta őket az elégetésük előtt ‒ mely időszak maximum pár hét vagy egy hónap lehetett ‒, hogy megtanulta őket, és harminc év múlva emlékezetből (!) leírta őket Gyóni Ferenc számára. „Egyik takarításkor a leány verset talál az írómappán az ékes hajkoronáról (…) egész kis ciklus lesz belőle. A lány elrejti. De aztán elmarad a folytatás. A leány gyanítja, hogy miért: költője hűtlen lett (…) Mérgesen elégeti a verseket. Szerencsére azonban a leány olyan jól megtanulta könyv nélkül akkor a kapott verseket, hogy mint özvegy, nagy tiszteletű asszony is le tudta még írni számunkra.” Nem túl valószínű számomra ez a történet. (Ráadásul Gyóni máskor is írt szőke hajú lányokról.)

Gizella elég jó memóriával rendelkezhetett, hogy meg tudott tanulni ilyen bonyolultnak mondható verseket,

mert Gyóni esetében nem a népdalok egyszerűségéről van szó, pedig még azok is módosultak az idők során, ezért élnek több változatban. A három, Gizellának írt vers címei a következők: Én szép szőke Madonnám!, Jégszívű…, Szerelem és én! Érdekes a felkiáltójelek első látásra indokolatlan használata, de a kötetben máshol is találkoztam hasonlóval, bár ott indokoltabbnak tűnnek (pl. Pihenj meg!). E Gizella-versek a formájukban és a csiszoltságukban is eltérnek némileg a többitől. Az elsőben Gyóni Géza a nibelungizált alexandrin ritmusát követi a 14-13 szótagos sorokban, és a belső sormetszetek is elég pontosak. De ez a nibelungizált forma különös a kötetben. Egyébként a vers sorai közhelyesebbek a Gyónitól megszokottnál, ahogy például ez is: „Én szép szőke Madonnám, óh ha szeretnél engem!”

A Jégszívű… című Gizella-vers néhol adys, a Szerelem és én! című költemény pedig olyan ritmusokat, anapesztusokat (tititá) használ, melyek e könyv tekintetében Gyónitól szokatlannak mondhatók. (Anapesztusok Gyóni összes verseiben is felbukkannak, mondjuk az Anyaföldben címűben, de akkor sem jellemző rá.) Már a Szerelem és én! első sorában felbukkan e ritmussejtelem: „Jött őszi hideg nap…” Tátá-tititá-tá. De ebben a sorban már kettő tiszta anapesztus is van: „Le térde előttem a porba”. Titá-tititá-tititá. Ebben a sorban egy: „Jött újra. Hitetlen gőgösen talált.” De az utolsó strófa négy sorából már háromban előkerül, jelezve a vers fináléját, csúcspontra érését: „Jöjjön koszorús nyár violás ölében. / Most jön, haja szőke, szója elaltat.” (Az első sor kiemelkedően szép.)

Végül a vers két anapesztust tartalmazó sorral zárul: „Ha szólna: szeretni akarlak.”

Mindent összevetve ezek a Gizella-versek kevésbé szabatosak, mint a többi. Mi történhetett, ha nem hisszük el Gizella történetét, mely szerint elégette a verseket, és fejből írta le őket sokkal később? Mivel nem akarom túlmisztifikálni, túlbonyolítani a dolgot, fogadjuk el, hogy ezek valóban Gyóni sorai! Ám az emlékezetből való leírásuk számomra nem tűnik valósnak. Szerintem Gizella valószínűleg mégis megőrizte ezeket a verseket, és csak azért találta ki az elégetős-mesét, mert nem akarta őket kiadni a kezéből. Féltette őket.

Gyóni hírlap-verseire visszatérve beszélnem kell még a humoráról, mely nem a legkönnyedebb, de ‒ ahogy mondani szokták ‒ legalább megpróbálta. Például ebben a soproni versben (A halál oka) egész épkézláb poént süt el: „A háziuram haldokolt, / Sőt meghalt, Isten nyugosztalja (…) A család bőgött egy kicsit, / Halottkém jött, hogy körülnézzen ‒ / S beírta a halál okául: / Megszakadt lakbéremelésben.”

Gyóni költészetének szintje egyébként nagyot ugrott az első világháború alatt.

Az én kedvenc versemet is ekkoriban írta, a Vasárnap a sáncont, de a Levelek a Kálváriáról-ciklust is ki kell emelnem. Azt valószínűleg többen tudják, hogy Gyóni Géza hadifogságban halt meg, elborult elmével, 1917-ben. De még ezt is elég ‒ elnézést a megfogalmazásért ‒ „érdekesen tette”, legalábbis irodalomtörténészi szemszögből: hiszen éppen a 33. születésnapján történt, június 25-én, az úgynevezett krisztusi korba lépve. Talán nem véletlenül.   

Fotó: Petőfi Irodalmi Múzeum