Kör, kör, kör för helvete! – így kiabál egy svéd csoport a budapesti reptéren a transzfer buszon, hogy leszállt velünk a gép. Nem akar indulni a buszsofőr, ezek meg türelmetlenek, és kiabálják svédül, hogy menjél, menjél, menjél már, a pokolba! Mindez így hangzik kiejtve: sör, sör, sör för helvete! A svédül nem tudó magyar buszsofőr akármit gondolhat, de a legnagyobb valószínűséggel azt, hogy ezek a nagyhangú, részeg svédek mit meg nem engedhetnek maguknak?! Aztán hogy helyre billentsem az egyensúlyt, odakiabálok a honfitársaimnak svédül, hogy a „kör” (kiejtve: sör) mit is jelent, és megtanítom nekik a három alapvető szót: sör, bor, pálinka. Mert én valahol a bardóban vagyok (a köztes zónában Svédország és Magyarország között), tehát ide is, oda is tudok szólni. Megköszönik a vidám felvilágosodást, és mivel a svéd kiejtésemen érzékelik, hogy nem az az anyanyelvem,

hirtelen azt sikerül mondaniuk: befogadnak a segítségemért. Én meg csak ennyit felelek: nem kell befogadnotok, én is svéd vagyok.

Igen, svéd vagyok, és nem magyar. Svéd turista, mint ők. Pontosabban svéd állampolgár, és nem magyar, mert a magyar állampolgárságomat visszaadtam. Mert mi is a magyar? Szerintem nem az állampolgárság határozza meg, hanem az, milyen nemzetiségűnek vallja magát az ember, és az, hogy mi az anyanyelve. Az anyanyelvem nyilván magyar, bár remekül beszélek még három másik nyelven is. A nemzetiségem magyar és svéd, mert a svéd kultúrát is sajátomnak vallom, az állampolgárságom pedig svéd.

Vagyis jogi szempontból igenis svéd turista vagyok Magyarországon.

Ez nem egyik pillanatról a másikra lett így, már korábban is kicsit úgy láttam Magyarországot, úgy mozogtam, mint egy turista, aki eljön ide egy időre, aztán szépen hazamegy oda, ahol lakik. (Másik, hosszabb esszé témája lehetne az, hogy szerintem mi a haza, az otthon.) Nem túl gyakran van lehetőségem jönni. És nem is vagyok jelen sem a társadalmi, sem a nyelvi, sem egyéb változásokban – messziről, kívülről szemlélem ezeket. Ennek persze van sok előnye! Minthogy annak is, hogy a svéd társadalmat és kultúrát is tudom valamelyest objektívebben látni, mert van egy-két külső referenciám (például az, hogy életem első harmadát Magyarországon éltem le, vagy hogy elég sokáig norvég párom volt). Nekem nyilván több olyan dolog szembetűnik mindkét országban, ami a helyiek számára láthatatlan marad, mert elsiklanak fölötte.

Ezért szerintem nekem komoly feladatom az, hogy mindezekre a „láthatatlan” dologra rámutassak. És külön szerencse, hogy még írni is tudok ezekről.

Három hétig voltam most megint Magyarországon – ezúttal hivatalosan is svéd turistaként. Az idő nagy részét szokás szerint Debrecenben töltöttem, ahol a családi találkozásokon kívül irodalmi eseményeken szoktam részt venni. A véletlennek és egy Instagram-bejegyzésnek köszönhetően eljutottam például egy Juhász Anna által vezetett beszélgetésre, ahol Áfra János és Terék Anna olvastak fel, Hrutka Róbert pedig zenélt. Sajnos nagyon kevesen hallgattuk őket, és nem azért, mert nem volt érdekes a téma, nem voltak ismertek a művészek, hanem azért, mert nagyon rossz volt a szervezés. A Csokonai Fórum hírlevele sem ment ki, a regisztráció is akadozott – tehát sokan valószínűleg nem is tudtak róla. Ezt nagyon sajnáltam. Aztán egy hasonló szervezési hiba miatt öt (5) ember ült a közönség soraiban egy másik rendezvényen (ugyanaz a szervező, ugyanaz a helyszín). Ráadásul a beszélgetésben résztvevők alig találtak a helyszínre (sose jártak ott korábban), mert nem kaptak tájékoztatást, és ha én (más ügyben) nem keresem őket telefonon, oda sem találtak volna. Aztán még csúszott is a műsor, és ennek mindenféle negatív következménye lett. Ez az esemény egyébként a Magdafeszt része volt.

De Budapesten is láttam néhány érdekes dolgot. Elmentem a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra, amit idén a Bálnában rendeztek meg.

Még életemben nem voltam ott, és ahogy közeledünk az épülethez, látok egy katonai tankot, aztán még egyet. Meg is kérdeztem, ezek meg mit keresnek itt. Nyilván azt nem tudtam, hogy itt van a honvédség toborzóközpontja. (A Bálna egész földszinti része.) Aztán valamivel halkabban megjegyeztem: „nektek nem is kell, hogy a háború idejöjjön, tudtok ti magatoknak is háborút csinálni!” Nem az a baj, hogy van honvédelmi toborzóközpont, hanem az, hogy egy nemzetközi könyvfesztivált egy toborzóközponttal ugyanabba az épületbe szerveznek. (Mivel szerintem az írók és olvasók nagy része nem annyira militarista, ne adj isten, pont pacifista, mint én.) A sok huszár, kiskatona, a fronton harcolók és az ápolók között felverekedtük magunkat az emeleti részre, ahol maga a könyvfeszt volt. Hatalmas tömeg, szűk tér, egyetlen standot sem lehet átlátni a szűkös hely miatt, semmit meg nem lehet találni. Teljesen az engem kalauzolóra hagyatkozom, és még így is összefutok pár emberrel. Nem is összefutás ez, hanem gázolás – nem lehetett kikerülni az illetőt, és majdnem teljes testfelületünkkel érintkeztünk. Később az egyik sarokban dedikáltam, de azt meg észre sem lehetett venni, mert François-Henri Désérable-lal, a felkapott, fiatal, francia regényíróval való beszélgetésre várakozva végeláthatatlan, kettős sorban gyülekeztek az emberek. Valaki engem is megkérdezett: „itt milyen esemény lesz?” Én meg rávágtam, hogy fogalmam sincs, mert akkor még nem is tudtam ki takar ki engem a figyelemből.  Az illető meg így: „Már maguk sem tudják?” (Szóval azt gondolta, én a Könyvfesztiválnak dolgozom.) Aztán azt is látom, a hatalmas hírverés miatt összegyűlt tömegnek egy jelentős része be sem fér a (túl kicsi) terembe. Hát, így! Csak még egy aprócska megfigyelés erről a könyvfesztiválról! Összeütköztem pár írótárssal, akik picit zavarodottan, beszűkült tudattal álldogáltak a tömegben. Nyilván volt, akinek amúgy is lehetett elég baja, de a tömeg, a felfordulás, a szervezetlenség sem segített a lelkiállapotukon. Ezek szerintem odafigyeléssel elkerülhetők lennének. Ha a Csokonai Színház, a Magdafeszt, a Budapesti Könyvfesztivál nemcsak látszatszervezéssel, hanem okosan, átgondoltan figyelne erre. A háttérmunka legalább olyan fontos, mint maga a produkció. Sőt, a háttér adja az alapot.

Én mint szerző, csak hab vagyok a tortán, hogy úgy mondjam. És persze az is világos, hogy a szervezés csapatmunka – a szervezők és a fellépők között is.

Azt látom, Magyarországon még mindig nagyon sok a fesztivál, a folyóirat, a könyvkiadó, színház, kiállítás stb. mondjuk a svéd viszonyokhoz mérten, pedig a két ország lakosainak száma elég hasonló (cirka 10 millió). Az nem baj, hogy sok, hiszen pezsegjen csak a művészet, a kultúra. A baj az, ha a mennyiség a minőség rovására megy. Ha valamit nem tudunk megszervezni rendesen vagy a pénz, vagy az emberi tényezők miatt, akkor ne szervezzük meg. Felesleges. Akkor talán arra a kevesebb rendezvényre, intézményre több idő, pénz, figyelem jut. Nem tudom. Ez csak az én véleményem –  egy EX magyar, svéd turista véleménye. Biztos, hogy a helyzet ennél sokkal összetettebb, árnyaltabb. Nem is akarok én tippeket adni, vagy megmondani a tutit, azt én nem tehetem. Inkább azt szeretném, ha erről mások is elgondolkodnának, ezt megbeszélnék, megvitatnák pont azok, akiknek valójában a dolguk volna.

A szerző fotóival