A szél hátracsapja a nadrágom lengő szárait. A Millenáris Parkban a viharos idő ellenére is péntek délutáni a hangulat; iskoláscsoport fotózkodik az egyik kiállítóépület előtt, a betonsíkon, a mesterséges tó körül gyerekek rollereznek, a totyogókat a szülők terelgetik.

Nem ez az első Margóm, egész jól kiismerem magam a Nemzeti Táncszínház épületének tágas tereiben. A félemeletről kilátás nyílik a parkra, az épület külső fala hatalmas üvegablakokból áll. Belátni innen a földszintet is, ahová újabb és újabb emberek lépnek be. Köztük Babarczy Eszter, akinek a bemutatójára érkeztem. Megyek is a Nagyteremhez, hogy időben be tudjak állni a növekvő sorba.

„Traumából írok”

Az Apám meghal című kötet bemutatója felolvasással kezdődik; Fullajtár Andrea, a Katona József Színház színésze a szövegben megszólaló apát különösen élethűen és elevenen szólaltatja meg. A beszélgetést Ott Anna moderálja, aki először személyes benyomását osztja meg; számára a könyv az apa haláláról szól, és ez esetben konkrétan a szerző apjának haláláról. Babarczy nem ellenkezik; helyes a moderátor elsődleges olvasata. Szüksége volt rá, hogy megírja az apja halálának elhúzódó, küzdelmes folyamatát, amelyben „részvéttelenül vett részt”. Ez egy olyan folyamat, teszi hozzá, amelyre a társadalom nem készíti fel az embereket.

Ott szerint izgalmas kettősség uralja a könyv narrációját; az elbeszélő képviseli a gyerek perspektíváját, aki féli és tűri az autoriter apa agresszióját, de képviseli a felnőttét is, aki mindezekre reflektál, aki apjával egy újfajta, gondoskodó viszonyt alakít ki. A moderátor arról kérdez, melyik hozzáállás, melyik érzelem volt a központibb az írás során.

Babarczy kendőzetlenül válaszol: a hideg harag és az ezen való megütközés volt a meghatározó érzelem.

Ott említi a regény különleges szerkezeti felépítését, szerinte a naplóbejegyzések alatti, lábjegyzetben futó reflexiókban rejlik a mű tétje. Babarczy elmondja, hogy a fiktív naplóbejegyzésekkel a mindennapok tartalmatlan egymásutániságát szerette volna megmutatni, és ezt nem akarta elfedni egy dinamikus sztorival. Ezért születettek meg a lábjegyzetek, amelyek a múlt felkutatására, arról való gondolkodásra épülnek – fejti ki a szerző. Az E/2-es megszólítás, az apa megszólítása pedig a kétségbeesésből született, a korábban lehetetlen párbeszéd pótlására.

Ezt követően Ott a bátorságról kérdez, és arról, volt-e szabály, amelyhez Babarczy alkalmazkodott az alkotás során, hiszen nem akárkinek, hanem egy közismert, ikonikus rendezőnek a halálát írta meg. Babarczy közvetlenül kijelenti: „traumából írok”. Az apja halála után, két éven keresztül nem merte megírni a művet, mivel félt a lehetséges sértődésektől, a tabuk, szabályok felrúgásától.

Bevallja, a rákdiagnózisa hozta meg az elhatározását: ha egy éve van hátra, azt annak fogja szentelni, hogy megírja az apa történetét.

A beszélgetés legelevenebb része, amikor a teljesítménykényszer kerül szóba; Babarczy a sokszínű életút, a tudományos és alkotói karrier mögöttes motivációiról vall. Sokáig a teljesítményelvárás vezette, sok mindenbe belefogott, de mindent abbahagyott, mielőtt jött volna a valódi megmérettetés, ahol kiderülhetett volna az emberről, hogy valóban jó-e vagy sem. Úgy fogalmaz, egyik szerepből ugrált a másikba. Gyerekkori vágya volt, hogy öt élete legyen, nevetve jegyzi meg, ezt sikerült teljesítenie.

Babarczy és Ott beszélgetése komoly hangvételű, a tárgyalt témák súlyosak és nyomasztóak, nem maradnak a felszínen. A közönség végig, pisszenés nélkül figyel. Enyhe fellélegzést nyújt, amikor Babarczy a kötetben megjelenített gyengédségről beszél, bár ez a gyengédség sem áldozat nélküli; az erőteljes és erőszakos apa eltűnésével megjelenik egy gyámoltalan ember, aki nem követel, csak szüksége van, eziránt az ember iránt már képes gyengédséget, szeretetet érezni az elbeszélő.

A beszélgetés végén kiderül, hogy a szerző jelenleg egy új könyvön dolgozik, de ez már nem traumából, „nem a sötétségből születik”.

A következő programig van egy rövid szünetem, kimegyek levegőzni. Nehéz megállapítani, hogy már a szürkület ereszkedik, vagy az esőfelhők rétege sűrűsödik a fejünk fölött. Elolvasom az ÉS-ben megjelent, friss Károlyi-kritikát az Apám meghalról. Számomra ezzel záródik az előző beszélgetés.

Üvölt, de úgy, hogy azért ne legyen olyan hangos

Mécs Anna Rutin című kötetét a Kávézószínpadon mutatják be, ami az épület legközpontibb helyszíne – ki rövidebben, ki hosszabban, de mindenki belehallgat az itt folyó beszélgetésekbe. A moderátor Réz Anna, az ELTE Filozófia Tanszékének adjunktusa, kedves oktatóm volt az egyetemen, úgyhogy izgatottan foglalok helyet a második sorban.

A beszélgetés elején rögtön megtudjuk, hogy egyfajta női kollaboráció szemtanúi leszünk; a kötetből azok a nők fognak felolvasni, akik hozzájárultak annak megszületéséhez, fontos szereplői voltak Mécs életének az alkotás idején. Három különböző hangon, Halász Rita, Gurubi Ágnes és Tóth-Czifra Julianna tolmácsolásában hallhatunk szövegrészleteket – különbözőek, mégis mind autentikusan hangosítják ki a női tapasztalásokat – az anyaság hétköznapjairól, a test változásairól, a fogantatás nehézségeiről. A szövegek természetes, jól működő humora elnyeri a közönség tetszését, hangos nevetés kíséri a felolvasásokat.

Réz a kötetcímül választott „rutin” fogalomról kérdezi a szerzőt. Mécsnek célja volt, hogy a cím egy tágas asszociációs mezőt tárjon fel: jelentheti a rutinszerű szexualitást, de a terhességgel járó orvosi viziteket és a gyermekágyi időszak mechanikus rutinját is.

Rétegzettség jellemzi a regény főszereplőjét, sokszor önsajnáló, de gonoszkodó is tud lenni, állapítja meg Réz. Erre reflektálva jegyzi meg a szerző, hogy tudatosan nem akart szimpatikus, egyoldalú szereplőt teremteni; szerinte a társadalom általában együttérzéssel vagy sajnálattal fordul az anyához, az anya-szerephez.

Ő a rejtett jelenségeket akarta megmutatni, a valódi, sokszínű érzelmi élettel járó anyaságot.

Réz behozza az autentikus anyai hang kérdéskörét: létezik-e ilyen, és ha igen, van-e lehetősége megszólalni az orvosi, pszichológiai tanácsoktól visszhangzó, társadalmi szabályoktól feszített közegünkben – ilyen szólamok, külső intelmek, hiedelmek többször megjelennek a regényben is, emeli ki a moderátor. Mécs elgondolkozik a kérdésen, lehetségesnek tartja, hogy az autentikus anyai hang nem tud megszólalni az elvárások közepette. Hozzáteszi, az anyai hang helyzetfüggő is, van, amikor idegességében, kialvatlanságában káromkodik vagy kiabál.

Réz erre reflektálva  megjegyzi, hogy az anya ezt is csak visszafogottan teszi – legalábbis a felolvasott részlet szereplője, üvölt, de csak úgy, hogy azért ne legyen olyan hangos, ne ébressze fel a babát, ne zavarja nagyon a férjét. Mécs egyetért a feltevéssel, mely szerint sok anya moderálja, korlátozza természetes reakcióit és érzelmeit a szabályteli világban.

A Rutin bemutatója összeségében nagyon jó hangulatú, oldott beszélgetés moderátor és szerző között, amelyet a jól időzített felolvasások színesítenek.

Az olvasó lélegzése  

A nap utolsó eseményén Tóth Ramóna Mirtill kérdezi Légrádi Gergelyt Éppen annyi című kötetéről. Érezhető, hogy összeszokott beszélgetőpartnerek, Légrádinak két korábbi kötetét is Tóth szerkesztette.

A beszélgetés első blokkjában a formaiság kérdését járják körül. Légrádi nem formákban és műfajokban gondolkozik. Állítása szerint, az inspiráló gondolathoz rögtön társul a formaiság, a műfaj, amelyben aztán megírja azt. Nem állít fel hierarchiát a műfajok között, mindegyiknek megvan a saját működési módszere és gyönyöre.

Beszél az alkotófolyamatról: ha regényt ír, minden élménye, érzékelése a regénybe ízesül. A kispróza írástechnikájának kapcsán mesél az Az utolsó lökés című novelláról: a szöveg négy-öt másodpercet nagyít ki, azokat a pillanatokat, amikor egy mozdonyvezető meglátja a sorompó közé szorult autót, de nem tud mit tenni és teljes sebeséggel közelít felé a vonattal. E szövegében különleges ritmust teremt: a belső hangok, gondolatok lüktetése kiegészül a vonatkerekek ritmikájával. Szándéka szerint ezzel befolyásolni tudja az olvasó lélegzését – és a fiziológiai változással egyidejűleg következik be a szövegben a tragédia.

Légrádi szövegeiben E/1-es belehelyezkedések és leíró-láttató részek váltakoznak, ez utóbbiak nem értelmeznek, „csak” megmutatnak – Tóth ebben látja a Légrádi-kispróza receptjét. Légrádi egyetért: nem szándékozik ítélkezni a szövegeiben. Úgy gondolja, a szöveg elkészültével következik az olvasó feladata, hogy átgondolja, „továbbírja” azt.

Az egyes szám első személy szerinte sok csapdát rejt: nagyobb eséllyel tolódik az elbeszélés a giccs és az érzelgés irányába, sőt – és idézi Nádas Péter gondolatát – rendkívüli módon torzít is.

Légrádi ezért alkalmazza a „kameratekintetet”, amellyel rávilágít a relativitásra.

Tartalmas dialóg alakul ki Tóth és Légrádi között a szavak képalkotó funkciójáról, a képek láttató erejéről és a képiség, a zene és a képzőművészet hasonlóságáról.

A szerző felolvassa Szavatossági idő című novelláját, melynek kapcsán szóba kerülnek a hétköznapi szokások, rutinok. Légrádi elutasítja Tóth feltételezését, mely szerint „mániákus” emberekről írna;  az embernek szüksége van fogódzókra a hétköznapokban, a szokások nyújtotta biztonságra. A szerző szerint mindannyiunknak vannak „mániákus” jellemzői. A közönséghez szól: tegye fel a kezét, aki számolta már életében a lépcsőfokokat.

A beszélgetés végén egy szervező lép ki a pódiumra, felhívja a figyelmet, hogy Légrádi még dedikál, és a kötet beszerezhető a Bookline standjánál az emeleten. Mosolyogva hozzáteszi: csak tizenkét lépcsőfok.

Fotók: Kováts Zsófia, Margó Irodalmi Fesztivál és Könyvvásár Facebook-oldala