Január 21.

A zsinagóga. 1936-ban adták át, aztán ’38-ban a hitközség tagjai külföldre menekültek, aki nem, azt a nácik haláltáborokba küldték.

Hétköznap reggel van, a brnói önkormányzat külföldi kulturális kapcsolatokat intéző munkatársa kérésére kinyitották és megmutatták, különben zárva lenne. Bauhaus. Az avantgárd funkcionalizmus és a puritán ortodoxia kézfogása úgy, hogy a konzervatív, óhitű gyülekezet talán észre sem vette, hogy részt vesz egy művészeti forradalomban.

Ötszáz főre tervezték, manapság nagyjából húszan jönnek össze; nagy ünnepeken az egész Moravia régióból kétszázan is. A tervező, Otto Eisler nem tartozott az irányzat sztárjai közé, de benne volt a közép-európai építész kapcsolati hálóban; szociális érzékenység és ökonómia jellemzi a munkáit. Nem az ilyesmik teszik látványossá és híressé a házakat, Eisler afféle csendes mester – viszont ha elképzeljük, hogy ebben a térben ötszázan összejönnek (lent a férfiak, a karzaton a nők és a gyerekek), akkor látjuk, hogy a térszervezés varázslója volt.

A háború alatt a németek raktárnak használták, a kommunista rémálom alatt is az maradt, műhelyek is voltak itt; a rekonstrukciót 2016-ra fejezték be – figyeltek a stílusra: a homlokzatot és a belső teret is az eredeti állapotban állították vissza, a kilincsektől, fogantyúktól, a lámpákon át a padokig és korlátokig.

Van itt néhány vitrin is könyvekkel. A lágerek felszabadulása után találták őket, vagy a túlélők hagyatékából kerültek elő, a lapok szélén gyakran jegyzetekkel az életkörülményekről, a környezetről – kordokumentumok.

A városban, a házak előtt a kövezetbe épített plakettek emlékeztetnek a hajdan ott élő zsidó áldozatokra.

Délután megnézzük a nagy víztározót. Olyasmi, mint Budán a Gellért-hegyi tározó, csak ebben már nincs víz, múzeum. Az egyik csarnokban éppen fényfestő show vagy valamilyen lézeres mutatvány megy; vaku nélkül csinálok pár képet, a kis gépem keresgéli a lehető legnagyobb zárnyílást és a lehető leghosszabb expozíciós időt a sötétben – ennél jobban nem tudta megoldani. Azért a méretek látszanak.

Január 22.

Olomouc – nálunk a német neve ragadt meg: Olmütz. Morvaország fővárosa a középkorban, aztán a harmincéves háborúban egy svéd hadsereg lerombolta; Brnóval is próbálkoztak a svédek, de az kiállta az ostromot, épen maradt, és átvette a dominanciát a régióban.

Van itt egy szökőkút a főtéren Julius Caesar barokk lovasszobrával. Így került az a szobor a kútra:

Mese az olmützi kútról

– Akkor hát, megegyeztünk, derék Amperi… izé, Ampiobronto…

– Ambioptreteocacatorix a nevem, nagy Caesar. Ahogy azt már tegnap is mondtam.

– Ó, igen, ne haragudj, nagy törzsfőnök. Tehát ahogy megállapodtunk, mi holnap tábort bontunk, és északra vonulunk a Morava folyó mentén, szétverjük a germánokat, és nektek itt ezentúl nyugtotok lesz tőlük – mondta Caesar.

– Köszönet a jóságodért, nagy Caesar. A boii törzs cserében ősztől gabonát, birkagyapjút és mézet szállít nektek délre, Posonium helyőrségbe a Danubius mellé.

– Ahogy mondod derék kelta vezér, Archaix… Amperopi… Ambisaurus…

– Khm. Ambioptreteocacatorix, kedves Caesar, Ambioptreteocacatorix. Egyszerű kelta név, nem tudom, miért nem lehet megjegyezni, azt jelenti, hogy A Kegyes Folyamisten Üzenetét a Víz Csobogásából Népének Bölcsen, De Nem Érthetetlen Absztrakciókban Elmagyarázó, Bár Ősz Hajú, De Még…

– Ó, igen, bocsáss meg, kérlek, nagy Amveli… Ambivalyenix…

– Ambioptreteocacatorix, kedves Caesar.

A kelta vezér mögött idegesen morgolódtak a boii harcosok, Caesar mögött nyikorogtak a legionárius testőrök vértjei.

– Persze, persze, de a lényeg az, hogy ti is jól jártok, meg mi is jól járunk, mindenki jól jár. Kivétel a germán markomannok, hahaha.

– Hát akkor igyuk meg az áldomást, hogy a szellemek kegyesen nézzenek erre a mi bölcsen megkötött szerződésünkre.

A boii törzsfőnök intett az embereinek, erre azok behoztak három nagy kecskebőr tömlőt. Caesar elsápadt.

– Bocsáss meg, dicső… Asztero… Textil, egyáltalán nem akarlak megsérteni, de mi ezt egyáltalán nem ihatjuk meg. A katonáim fele kidőlt a hasmenéstől, mert ittak a folyótokból, ebből a Moravából.

A sátor sarkában a kelta druida pap fertelmes átkot morzsolt el a foga között.

– De nem is vizet akarok veletek itatni, te római. Hanem sört.

Caesar mögött az egyik római halkan öklendezett, a sátorban legyek zümmögtek, kintről behallatszott egy fosztogatás miatt félholtra korbácsolt legionárius hörgése.

– Megbocsáss, nagy Arti… Antotoxin, de a sörötöket, vagy mit, éppúgy annak a piócatenyészet folyónak a büdös, posványos latyakjából főzitek. Mi ehhez nem vagyunk hozzászokva.

Caesarék ép bőrrel kijutottak a vezéri sátorból, másnap tábort bontottak, a folyó mentén északra vonultak, találkoztak a germánokkal, beszéltek a vezérükkel, Alarikkal, az megmutatta nekik a forrást, ahol rendes vizet szerezhetnek, ott Caesar felállíttatta saját lovasszobrát, szerződést kötöttek gabona, birkagyapjú és méz eladásáról a posoniumi helyőrségnek, áldomást ittak rá Alarik Pannoniából importált borával, aztán hazamentek, és a következő évben a germán markomannok elkergették a keltákat.

Útban Róma felé így szólt Caesar a mellette lovagló tribunusához:

– Látod, Marcus Antonius, ennek az Alariknak legalább…

Itt a szöveg rekonstruálhatatlanul elmosódott, így nem tudjuk, mit mondott Caesar, csak Antonius válasza maradt olvasható a pergamenen:

– Olomouc.

Január 23.

Ipari pokol következik. Azért szép is. Brno a 19. században robbantott a textiliparral, akkoriban rengetegen dolgoztak az ágazatban, mára a gyárak jó része ipari műemlékként érdekes.

Ádám és Éva, illetve Éva és Ádám nem használtak szerszámokat, nem ismerték a tüzet, így a fémeket és a kerámiát sem, az edényeik gyümölcshéjakból, tökhéjból voltak – és ami a leglényegesebb: nem voltak ruháik, így fonniuk és szőniük sem kellett.

A textil a bűnbeesés velejárója. A bűnbeesés kínos ügy, ekkor Isten utasítást adott a klímáért felelős angyaloknak, hogy hajtsanak végre módosításokat a pályaíven és Föld tengelyének dőlésszögén, ettől a Földön évszakok lettek, télen az emberek fáztak, tehát kellett ruha stb, és ez így történt más területeken is. 

Most vessünk egy pillantást a nehézipar születésére John Milton Az elveszett Paradicsom című eposzának 1. énekével. A bukott angyalok – immár ördögök – első dolga a Pokolban, hogy feltalálják a bányászatot, a kohászatot és az építőipart (műfordító: Horváth Viktor, szaklektor: Péti Miklós):

Nem messze egy hegy állt; a szörnyű csúcsa   1, 670
tüzet s gomolygó füstöt pöfögött,                          671
alul lerakódás fénylett derengve                          672
a kéntől, és ez biztosan jelezte                          672
a méhében rejtőző érceket.                               673
Egy nagy létszámú brigád szállt oda,               674
(…)
Mammon vezette őket; az, aki             678
a legkevésbé volt emelkedett              679
az Égből bukott szellemek között;        680
(…)
Az emberek először általa,                     684
az ő sugallatára megtanulták,                685
hogy kell a Föld közepét átkutatni,          686
szentségtelen kézzel kifosztani                686
anyjuk, a Föld legbelsejét a kincsért,       687
amelyet jobb lenne elrejtve hagyni.          688
Az osztaga széles sebet nyitott               689
a hegybe, és feltárta az arany                690
telérjeit.
(…)
A közeli síkságon rekeszek          700
készültek; amelyek alá a tóból      701
cseppfolyós tűz ereit zsilipelték;     701
egy másik sokaság csodálatos      702
szakértelemmel öntötte a súlyos     703
ércet, fajtánként elkülönítette;          704
majd lefejtette az öntvényrudakról     704
a habos salakot. Egy harmadik          705
többféle öntőmintát dolgozott ki           706
a földben, s a fortyogó rekeszekből       706
titokzatos úton töltötte meg                   707
őket, mint amikor az orgona                 708
sok regiszterébe egyszere fújnak       709
egyetlen léglökést a szelepek.              709
Hamarosan egy roppant épület         710
emelkedett, ahogy a pára száll fel,      711
édes harmóniák szép dallamával,          712
templomszerű, körül pilaszterekkel,         713
arany architrávokkal áthidalt                        715
dór oszlopokkal; s éppúgy nem hiányzott      714
a párkányzat s a fríz reliefekkel                  716
faragva; és gazdagon ornamentált          717
arany volt a tető.

Ez az épület az ördögök parlamentje volt. Úgy tűnik, nem csak az ipar, de a demokrácia is pokoli találmány – tudják, ez az a szisztéma, amellyel Hitler és mások néha választásokat nyernek. Amúgy jó lenne, de csak mert nélküle még rosszabb lenne. A Mennyekben nincs demokrácia.

Január 24.

A Spilberk másik oldalán áll az Ágoston-rendi apátság Szent Tamás temploma. Itt dolgozott Gregor Mendel, a genetika atyja – a neve eredetileg Johann, a Gregor felvett, szerzetesi név. Kapott vagy 300 négyzetméter területet az apátság gazdasági kertészetében, azt parcellákra osztotta, bevetette borsóval, a parcellákat precízen jelölte a borsó évjáratával, a borsónemzedékek számaival, évről évre figyelte a változásokat, és felvázolta magának a tulajdonságok átörökítésének mintázatait. Még nem tudhatott a génekről, sem óriásmolekulákról, DNS-spirálról: statisztikai módszerekkel dolgozott. Darwin kortársa volt, nagyjából egyidőben publikálták a felfedezéseiket, Darwin híres-hírhedt lett, Mendelről pedig csak a brnói értelmiség egy része tudott. Kit érdekelnek az összehasonlító számoszlopok és a borsógenerációk unalmas statisztikái? De hogy a majomtól lettünk?! Na ez a botrány.

Mendel végül főapát lett, és kitöltötte az életét az ezzel járó adminisztrációval.

A templom mellett áll egy kereszt, a kivégzett arany Jézussal.

Mese a kivégzésekről

– Kis lépés egy embernek, de hatalmas ugrás az emberiségnek – mondta Neil Armstrong, mikor kiszállt a holdkompból. – Na jól van, ez volt a píár, most pedig nézzünk szét. Már nem látnak bennünket a Földről.

Levették a nehéz szkafandert, sóhajtottak egyet, és elindultak az aszfaltozott műúton Lunaville, a közeli kisváros felé.

– Te Edwin, mi a fene az ott? – kérdezte Armstrong a társát, Edwin Aldrint.

– Mi lenne, Neil? Egy paraszt szénát gyűjt a réten a tizenkilenc kezével.

– Nem, az szerintem nincs tizenkilenc, hanem legfeljebb tizenkettő. Majd később megszámoljuk rendesen. De nem arra gondolok, hanem arra a micsodára ott a keresztútnál.

– Arra az oszlopra?

– Igen, igen. Valami himbálódzik rajta. Nézzük meg!

Közelebb mentek, nézegették, aztán nézték a mezőn gereblyéző parasztot, aztán megint a póznán lógó alakot, aztán megint a parasztot.

– Te, ezek hasonlítanak – mondta Aldrin.

– A fellógatott izé csak a szobor verzió. A fene tudja, miért csinálják.

Aztán sápadtan, szó nélkül mentek tovább a város felé. Később Armstrong azért odaszólt Aldrinnak:

– Ezt ne mondjuk el, ha visszamentünk.

– Jó, jó, de várjunk még, hátha csak valami őskori emlék. Lehet, hogy nincs is velük semmi baj.

Beértek a városba, küldöttség jött eléjük, ünnepségek következtek és köszöntők, utazás a Hold túlsó oldalára, New Mooncity-be, a fővárosba, gyárlátogatások, iskolalátogatások, koncertek és istentiszteletek, egyetemlátogatások, színházi előadások, ünnepi körmenetek, országgyűlési ülés látogatása, kutatóintézeti látogatások, aztán Armstrong és Aldrin visszamentek a Földre.

– Na mi volt? – kérdezték a NASA-nál.

– Semmi jó. Mérges gázokat pöfögnek a légkörbe, koszolják a folyóikat, néha megölik vagy bezárják egymást szűk helyekre, a templomokban akasztófák vannak az oltárokon, az egyházi iskolák falát bitófák díszítik, a kislányok arany akasztófa ékszert kapnak szülinapjukra, a főtereken kenderkötélen vagy drótsodronyon szobrok himbálóznak a szélben a tizenkét kis kezükkel…

– Szerintem az legalább tizenkilenc – vágott közbe Aldrin.

Azóta a NASA azt terjeszti, hogy a Holdon nincs élet.

Január 25.

A Janáček színháztól nem messze áll egy emlékmű: már messziről láttam, hogy a Jótündér emlékműve. Illetve a Jóboszorkányé az Óz meséből. A varázspálcából találtam ki: hosszú rúd van a kezében, a végén ötágú csillaggal, ahogy azt a mesefilmekben láttuk. Volt csalódás, amikor kiderült, hogy egyenruha és rohamsisak van rajta, a nyakában dobtáras Kalasnyikov géppisztoly, a kezében zászló – a jóhiszemű embereket a csillagban végződő zászlórúd téveszti meg. De ez az alkotás legalább már nem az ’50-es évek merev sematizmusa, inkább a háborús romantika; a katona ruhája szinte mozog, minden realisztikus, mégis patetikus, a teátrálisan felemelt fegyvertelen kéz Delacroix szabadság allegóriáját idézi. Akkor a legjobb a hazugság, ha igazi.

És volt még a Divadlo Radost; gyerekszínház a félig külvárosban. Játékosan posztmodern teatralitás; a homlokzat ezt mondja: „hé, vegyetek észre, itt vagyok, semmi értelme ennek a böszme ferde párkánynak, de jól néz ki, együtt a műrozsdás acél cuccal itt a homlokzatomon”. Jól is néz ki. Tőle jobbra, balra, a polgári 19. század épületei; így együtt végképp jól néznek ki.

Bementem, a portás néni megengedte, hogy mászkáljak az aulában, bentről nagy sivalkodás, dübörgés hallatszott, ment a délutáni előadás. Megnéztem a műsorplakátot: Az Állatfarmot is színre vitték; Orwell akkor sem gyerekszerző, ha állatokról van szó, de nem árt, ha a gyerekek megtudják, milyen állatok tudnak lenni az állatok.

Január 26.

Kigyalogoltam abba a külvárosba, ahol néhány éve már laktam pár hétig – egy olyan kerületbe, ahol a háztömböktől közrefogott belső terekben a lakóknak kertjeik vannak; és onnan már a városon túli erdők sincsenek messze. A szocializmus zsánerképei; Hrabal és Menzel világa – azért már nem pont olyan, csak nekem húzott be az emlék.

Na de közben ott volt az egyetemi negyed, meg irodaházak, ezekkel a fenségesen ijesztő méretekkel.

Ugyanaz minden emberevő intézménynek: iskola, laktanya, börtön – bármelyikből megyünk át a másikba, nem ér meglepetés, mert a korábbi helyünkön ugyanaz volt az alaprajz: folyosóról nyíló típushelyiségek sora – emberek számára, illetve nem, hanem az intézmény számára. Szállodák, kórházak, hivatalok, szintén ezzel az alaprajzzal, ezzel az eszmével: ezen nevelődtünk, ez a gépek kora – a gondolkodásban, a világérzékelésben, a reflexeinkben. Csak illúzió, hogy nagy különbség van a luxushotel, a sötét börtön, a halálos laktanya és az általános iskola között. Esetleg a felszínen – a mélyben ugyanarra hangol mindannyiunkat a közös alaprajz.