Az estét a Koreai Kulturális Központ igazgatónője nyitja meg üdvözlő szavaival, melyek egy tolmács közreműködésével magyarul is elhangzanak.

A koncerttér elsötétül, a színpadon meleg kék fény megvilágításában sejlenek fel a hangszerek. Három zenész foglal helyet az U alakú emelvényen, tradicionális viseletben. Karjaikat az ég felé tartják, mely jelzésre enyhén kivilágosodik a tér, hátuk mögött vetítés veszi kezdetét. Mikor követ dobok a vízbe, az akörül megjelenő koncentrikus hullámokra emlékeztető, szintén kékes, lassan morajló mintázat vetül a vászonra. Szelíd pengetéssel törik meg a közönség tapintható csendje, majd a lélegzetelállító figyelem központjába a húrosokhoz csatlakozik az énekesnő. Hangkészlete nem az általunk megszokott temperálást képviseli, egészen éteri hangzás vesz körül. A pengetések ütésszerűek, az ének lágyan erőteljes, ezen kettősségüket pedig a harmadik zenész vonóshangszere balanszírozza teljes egésszé.

A második zeneműben a komungo mellett egy ütőhangszeres férfi foglal helyet. Egy gyors hangolást követően az előbb hallottaknál határozottabb, dinamikusabb játék veszi kezdetét. A dobolásra halk, csatakiáltásszerű sóhajok szóródnak. Tempójától függetlenül nem érzem táncosnak, inkább nevezném elemi jelenségnek. A darab életben akar maradni, a legintenzívebb értelemben. Szerkezete sűrűsödő, amik eddig csak dallamok voltak akkordikussá zsúfolódnak.

A továbbiakban immár két ütőhangszeres koszorújában foglal helyet a művésznő, a háttérben hatalmas, vízszerű vetítés. Egy autentikus fehér ruhát viselő úr sétál a színpad centrumába. Dallamos beszéddel szólal meg, amely éneklésbe táncol oda-, majd vissza, sprechgesangszerű élmény. Történetmesélése magával ragadó, nem kell értenem szavainak jelentését, csak éreznem és átengedni magamon. Az az élményem, hogy tökéletesen értem mit szeretne kifejezni. Előadásmódjában a legszigorúbb tökéletesség és a legelengedettebb lazaság egyensúlyozik, könnyedén. Az ének harmóniájának része a hangszerek összjátéka. Olyan ez, mint egy film amit nem látok, hanem átélek. Mindvégig jellemző rá a hajszálpontosság, de múlhatatlanul játékos. Jamszerű kiállások teszik még érdekesebbé a zene struktúráját, ám egy pillanatig sem válik teátrális túlzássá. Határozott és hirtelen vágással marad abba minden hang, és sötétül be a tér. A közönség fütyüléssel küldi meg a vastapsot. 

Glisszandókkal kezdődik a komungo-cselló duo. A köznyelvben is használatos „kortárs” szó a legkifejezőbb az aktuális zenei élményre. Súrlódó disszonancia lebeg a ritmustalanságban. Vonópattogtatás, dobolás a hangszerek testén, progresszió. A kakofónia kellemes oldásokra talál, mielőtt visszatérne önmaga valójába, majd ismét kitisztulna, és így tovább. Ez kezdi megadni a dinamikáját, melyre a minimalista repetitív ritmizálás segít rá. Időnként, helyenként a virtuozitás is megcsillan, felváltva a zajzenei jelenetekkel. Összjátékuk immár metronóm-pontosságú, szenvedélyesen, de játszi könnyedséggel szórakoznak. Több tételből áll ez az izgalmas kísérlet. Nem apad a fókuszált figyelem a közönségben, a cselló üveghangjai a felhangrendszert táncoltatják. Mindkét hangszer adottságai ki vannak maxolva, ezzel is lehetőséget kínálva a virtuozitás kikristályosítására. Egy mély lélegzettel megelőlegzett vonott, tartott hanggal zárul. A fináléhangulat ellenére még nem ér véget a koncert.

Dobütésre kezdődik a következő produkció, ahol az ütőhangszeres mellett a korábbiakban már bemutatkozott énekbeszélő férfi jelenik meg előttünk. Ez alkalommal egy hatalmas legyezőt tart a kezében, és a színpad közepén járkálva mozdulatsorral kíséri a zeneileg előzőhöz hasonlító előadását. Az érzelmek itt is a hétköznapinál túlzóbbak, ugyanakkor a leghétköznapibb természetességgel kelnek életre. Bár mindenképpen érdemes lenne értenem a szavait a storytelling érdekében, egyáltalán nem élem meg hátrányként ennek hiányát ezúttal sem. Gesztikulációval kiegészítve még kifejezőbb együttesét látom a történetnek. Meglepetésemre elhangzik néhány angol szó a zenemű részeként, melyre a közönség kacajjal válaszol. A legnagyobb érdeklődéssel figyelem a cselekményt, akárcsak egy kedves barátom legújabb pletykáját. 

A színpad két szélén egy-egy ütőhangszeres foglal helyet, előttük középen a művésznő díszes viseletbe átöltözve. Gongokkal kezd, mint egy meditáció. Szinte azonnal rácsatlakoznak a többiek, és gamelán forgatagba keveredünk. Heo öltözetéhez hasonlóan előkelő táncra perdül. Az ütőhangszeresek zenéjét ezúttal is lágy csatakiáltásszerű nyögések kísérik. A táncosnő arcán könnyed mosoly kedveskedik. Kellemesen belenéz a szemembe, többeknek is jut ebből a gesztusból a nézőtéren. A zene hangosodik, gyorsul, sűrűsödik, a tánc megőrzi könnyedségét. Egy ünnepség hangulatával bíró katartikus állapot uralkodik. Heo helyet foglal a többiek közt, kezében szintén kis tányérszerű ütőhangszer, mint mindenki másnál. Egyforma hangszereik mélységét a tenyerükkel képesek szabályozni, hangfürdő jellegű élmény. Szépen lassan húrosokra vált a zenekar fele, pengetések és vonások mikrotonalitása teszi intimebbé a hangzásvilágot. Dúdolást hallunk, mely kétszólamú szöveges énekké növi ki magát. Tánczene, eleinte párbeszédes, majd unisono. Az énekhang cintányérra vált, hatalmas zajkeltés veszi kezdetét. Ezt dúdolás kíséri, illetve a fazékhangú tálak hangos zengetése. A közönség továbbra is jólértő marad.

Az est befejezéseképpen minden eddigi fellépő megjelenik előttünk. A művésznő mosolyogva tolmácsolja számunkra köszönő szavait, és bemutatja a tagokat. Az egyre dallamosabbá váló sprechgesang kezdésre csatlakozik a koncert elején hallott éteri énekszó és a cselló. Találkozásuknál gyönyörű harmóniák jönnek létre. Már Heo is penget, az ütősök is puhán beszállnak. Mindehhez érkezik egy vonós, mely hangszernek a tónusa megszólalásig az emberiéhez hasonló. A balszélső dobos fájdalmas vokállal szólal meg, majd refrénszerűen találkozik össze a többiekkel. Innentől szóló kiállások és refrénszerű együttlétek váltják egymást. Elképzelésünk sincs, mikor következik el a zárlat, ugyanis a bővített szerkezet ezt sorra imitálja, újra és újra. A hosszasan elnyújtott végszót a közönség kiáltásokkal és vastapssal hálálja meg. A színházi visszatapsoláshoz hasonlóan a csoportos meghajlást követően mindegyikük egyesével is a színpad elejére sétál, mindeközben a közönség éljenző hangzavara töretlen.

Fotók: Pályi Zsófia