Az Újratervezés címmel futó beszélgetés résztvevői Schillinger Gyöngyvér, Zeck Julianna és Vikár Erzsébet voltak – mindhárman karrierváltó nők, eredeti hivatásukat „cserélték le”, hogy más utakat keressenek. A beszélgetés moderátora Tóth Ramóna Mirtill volt, a Kalligram Kiadó szerkesztője és a Nincs online folyóirat főszerkesztője, aki elárulta, hogy még ő maga sem élte meg a karrierváltás élethelyzetét, ugyanis mindig tudta, hogy irodalommal akar foglalkozni, illetve szerkesztő szeretne lenni.

Schillinger Gyöngyvér eredetileg jogászként dolgozott – bár részmunkaidőben mai napig folytatja ezt a munkáját, most már nagyobb részt az irodalomnak szenteli a mindennapjait. „Harmincnégy éves koromban jött az a gondolat, hogy ez nem lesz elég” – jelentette ki. Zeck Julianna színésznek készült tizenhat éves kora óta: először az egri Gárdonyi Géza Színház egyengette az útját, majd felvételt nyert a Színház- és Filmművészeti Egyetemre is. „Nem tudtam elképzelni, hogy mást fogok csinálni” – árulta el. Az elmúlt években kiéleződött színházpolitikai helyzet, a különféle rossz élmények, tapasztalatok, illetve magánéleti történéseinek hatására azonban mégis megfogalmazódott benne a karrierváltás. Monodrámát, majd prózát kezdett írni, melyre a beszélgetés későbbi részében úgy utalt vissza, hogy az írás közben azt a flow-élményt kapta meg, amelyet „a színházban már évek óta nem érzett.” Jelenleg szabadúszó kulturális újságíróként dolgozik.

Vikár Erzsébet először közgazdásznak akart tanulni, majd mégis a jogra adta be a jelentkezését. „Utólag tudom, hogy én afféle igazságharcosnak gondoltam magam. – kezdte a történetét. – Érdekes, hogy az egyetemi beiratkozás első napjánál azt mondta a dékán, hogy aki az igazság harcosa akar lenni, az most álljon föl és menjen ki. És én elgondolkodtam, de nem álltam föl, hanem ott maradtam és elvégeztem.” A tizenhárom év jogi praxis után először mentálhigiéniás szakemberré vált, majd síoktató is lett.

Tóth Ramóna Mirtill gyakori jelenségnek látja azt, hogy jogászok feltűnnek az irodalmi közegekben, sőt megjegyezte, hogy egy szájhagyomány útján terjedő bizonyos vicc szerint

„a jogászok azok a bölcsészek, akik időben rájöttek, hogy pénzt is akarnak keresni.”

Ennek hallatán egyből eszembe jutott az egyik közeli ismerősöm, aki eredetileg szintén jogász volt, majd coach lett, most pedig magyar-etika szakos tanárnak tanul. Elmosolyodtam, azt gondolva, hogy talán mégis minden viccnek igaz a fele. Schillinger Gyöngyvér és Vikár Erzsébet a két karrier között látott párhuzamot: az előbbi az „életközeliség” és az élettragédiákkal való szembesülést, az utóbbi pedig a „keresés” és „kutatás” cselekedeteit emelte ki mindkét szakma esetében.

Leltár harminc felett

A moderátor felhívta a figyelmet arra, hogy a „női karrierváltás” szociális kérdésekkel is terhelt. Egy 2025-ös globális felmérést hozott példaként, mely szerint 134 évbe fog telni, mire behozzuk a nők és férfiak közötti társadalmi és gazdasági egyenlőtlenségeket. „Egy karrier elkezdésénél és egy karrierváltásnál is a társadalomban élsz, amely valahogyan reagál a terveidre, vágyaidra – ezt segítheti vagy gátolhatja is” – tette hozzá, majd beszélgetőtársainak azt a kérdést tette fel, hogy amikor úgy döntöttek, új hivatást választanak, akkor milyen rendszerszintű vagy személyes támogatásban részesültek.

Schillinger Gyöngyvér az anyaság témáját emelte be a beszélgetésbe, úgy fogalmazott, hogy a gyerekvállalás „egyenetlenné teszi a karrier kiteljesedését” a nők esetében. Már várandósága előtt belépett az irodalmi életbe, azonban regényét csak ezután az életesemény előtt kezdte írni (a Rohadjon meg az összes 2024-ben jelent meg a Kalligram Kiadónál).

Vikár Erzsébet szintén kiemelte a gyermekvállalás karrierváltásra való hatását, illetve azt is, hogy nyolcórás munkaidő mellett nem volt ideje másra („a szabadidőm nagy része arra ment el, hogy kiheverjem a munkám”). Számára egy autóbaleset volt a katalizátor, akkor érezte, hogy „közel került a halál”, nem tudta tovább halogatni a váltást. Schillinger Gyöngyvérre kapcsolódva, aki hozzá hasonlóan a harmincas évei elején döntötte el, hogy új karriert kezd, azt is hozzátette, hogy „harmincéves kora körül az ember végez valamiféle leltárt.”

Zeck Julianna számára ez a pont a harmincas évei végére jött el, átmenetet érzett a színház és irodalom között, mégis „vakon vágott bele”. Nagy segítséget jelentett neki Péterfy Gergely íróakadémiája, illetve a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem drámaíró szakára is járt.

Tóth Ramóna Mirtill a gyermekvállalás tematikájára kapcsolódva megfogalmazta, hogy a nőknek többfajta szerepet is be kell tölteniük az életben, egyik ilyen a „teljes műszakú” anyaság is, melyet talán a legnehezebb összeegyeztetni a karrierrel. „A több szerep mintha nem adna felszabadulást” – állapította meg. „Nem biztos, hogy minden férfi tisztában van ezzel a nyomással és vállalással” – fűzte hozzá Vikár Erzsébet, megjegyezve, hogy a fiatalabb generációknál már jobban látja megvalósulni a férfi szerepvállalását is a gyermeknevelésben.

Zeck Julianna így folytatta beszélgetőtársai gondolatmenetét: „A szülés óta megbolydult, hogy én most ki vagyok. Tehát hogy anya vagyok, színész vagyok, író vagyok, nő vagyok – ez teljesen megborult.” Majd azt is hozzátette:

„Mindig az vagyok, amit éppen csinálok.”

A karrierválasztás mint kiteljesedés és boldogságkeresés is felmerült a beszélgetés során. Vikár Erzsébet megfogalmazta, ahogy valakinek a karrierje, másnak lehet az anyasága vagy a hobbija adja meg a teljességet az életéhez.

Karrier vagy hivatás?

Schillinger Gyöngyvér a karrier és hivatás szavak közötti esetleges különbségre ezt a választ adta: „A karrierre külső megerősítéseket kapsz. Amikor elkezdtem írni, egy belső késztetésnek engedtem.” Hozzátette azt is, kiszolgáltatottsággal is járt ez a váltás: az egzisztencia bizonytalansága és áldozatok kövezték ki az új szakmai élete ösvényét.

A moderátor ehhez kapcsolódva felvetette az a kérdést is, hogy minden nő számára elérhető lehetőségnek számít-e a karrierváltás, felhívva a figyelmet a támogatói közeg hiányára a szülés utáni munkaerőpiacra való visszaintegrálódás kapcsán. Vikár Erzsébet szerint bár nem egyszerű, mégsem lehetetlen új hivatás mellett dönteni. „Időnként kellenek kezek, amiket elkapunk vagy kérünk másoktól” – tette hozzá. Pozitívumként említi, hogy amióta vállalkozó lett, az önmagába vetett bizalma megnőtt. Zeck Julianna is a küzdelem és bizonytalanság fogalmait fűzte ehhez – mégis, számára fontos volt, hogy a korábban említett flow-élmény vele legyen a munkája során, ezért pedig képes áldozatot hozni. Hozzáfűzte azonban, hogy az anyagi önállóságtól érezné magát teljesen boldognak.

Tóth Ramóna Mirtill a két íróvá vált jogászt kérdezte arról, hogy milyen érzést volt később belépni az irodalmi életbe. Schillinger Gyöngyvér kiemelte Kukorelly Endre írószemináriumát, mely az irodalmi szocializációban is segített neki. Meglepetést jelentett azonban számára, hogy ebben a közegben is „ugyanolyan versenyt” tapasztalt meg, mint máshol. Zeck Julianna először azt hitte, nyitott kapuk vannak az irodalomban, aztán rájött, hogy ugyanolyan gyanakodva néznek ők is mindenkit, aki kívülről jön, mint ahogyan régebben ő nézte a színházban a kívülállókat. „Benne lenni [a közegben] is nagyon nehéz – én ezt színészként megéltem. Valaki csak bejön egyszer, nem tud semmit és rohadt jó! És akkor nézed, hogy… én meg mit csinálok itt?” – fogalmazta meg.

A beszélgetés utolsó pár percében a moderátor a szakmák egymásra hatásáról és súrlódásairól kérdezett. Schillinger Gyöngyvér előnyét látta jogi karrierjének, hiszen ezáltal beleláthatott egy másik világba (regénye ráadásul egy ügyvédi irodában játszódik), azonban kiemelte, hogy a munkaerőpiacon az irodalmi munkássága akár hátrányt is jelenthetne.

Zeck Julianna nemrég vállalt el egy szerepet, melyet kíváncsian vár, ugyanis úgy érzi, „rengeteget változott azáltal, hogy mást is csinál”, illetve „megnézte máshonnan ezt a szakmát is.” Hozzátette: látja és élvezi azt a változást, hogy már újságíróként néznek rá, ha belép valahova, és nem színészként. Vikár Erzsébet a jogban szerzett tapasztalataiból a strukturális gondolkodást hasznosítja leginkább a jelenlegi munkáiban, a síoktatást pedig képes ötvözni a mentálhigiéniai tudásával.

A fügefaág hajlatában

Ahogy hallgattam a három karrierváltó nő válaszait, úgy éreztem, újjászületések történeteinek lettem szemtanúja. Sylvia Plath fügefa-hasonlata jutott eszembe, aki tragédiaként élte meg, hogy a rengeteg füge közül csak egyet választhat, hiszen az azt jelentette, hogy a többit elveszíti – így inkább egyet sem választott, és eltékozolta az összes lehetőségét. Zeck Julianna, Schillinger Gyöngyvér és Vikár Erzsébet azonban rájött arra, hogy több fügét is lehet szakítani arról a bizonyos fáról, és mindegyik füge lehet ugyanannyira a miénk.

Fotó: Schillinger Gyöngyvér és a Kalligram Kiadó Facebook-oldala