A Me Too mint mozgalom ugyan már a kétezres évek óta létezik, de ennek 2017-ben indult második hulláma vált ismertebbé a #MeToo hashtaggel a Harvey Weinstein-botrány után. A hashtaget használók megosztották saját traumáikat, amelyeket addig titokban tartottak, mivel a szexuális zaklatásról vagy nemi erőszakról nehéz beszélni már csak azért is, mert a társadalom egy része stigmatizálja, sőt hibáztatja az áldozatokat.

A nagy port kavart Weinstein-ügyet követően sorra hullottak ki a csontvázak a szekrényből, azaz a szórakoztatóiparban dolgozó nők és férfiak egyaránt előálltak saját rémtörténeteikkel, így sok esetben bálványok dőltek össze és karrierek törtek derékba.

Szexuális zaklatással és más visszaélésekkel vádolták például Kevin Spacey-t, Marilyn Mansont, Marton László színházi rendezőt, és Amber Heard is előállt egy cikkel, amelynek következtében Johnny Deppet, volt házastársát állították pellengérre családon belüli erőszak miatt. Azonban a #MeToo-mozgalmat már a kibontakozása idején korrumpálták olyan esetek, mint Asia Argentóé. Argento ugyan a #MeToo egyik „élharcosa” volt, de Jimmy Bennett amerikai színész éppen, hogy őt vádolta meg szexuális zaklatással. Manson ügyében – amelyet egykori partnere, Evan Rachel Wood indított el – az egyik állítólagos sértett visszavonta vádját, és azt mondta, hogy a rocksztár nem ártott neki, a Wood által vezetett csoport kényszerítette arra, hogy sározza be őt. Spacey is több ízben pert nyert, ráadásul az ő és Bryan Singer esetében csak fokozta a problémát, hogy intim férfikapcsolataik miatt a jobboldali populisták az LMBTQ-mozgalommal hozták összefüggésbe a szexuális zaklatásokat.

A legnagyobb port eddig Johnny Depp virginiai pere kavarta, amelynek eredménye Deppnek kedvezett, rajongói úgy értékelték, hogy győzött, Heardöt pedig hazugnak titulálták. A színésznő szerint gyakorlatilag elhallgattatták őt és mindazokat a nőket, akiket hozzá hasonlóan bántalmaztak párkapcsolatukban. Így a nyilvánosság előtt több ízben meggyengült, egyesek szerint hitelét is veszítette a #MeToo, és ezzel összefüggésben szimptomatikus, hogy a Weinstein-ügy két hőséről, a visszaéléseket feltáró oknyomozó riporterekről szóló 2022-es Azt mondta (itt írtunk róla) megbukott a mozikban. Igaz, a kritikai fogadtatása pozitív volt, ami nem állítható Luca Guadagnino legújabb rendezéséről, a Vadászat utánról. A Szólíts a neveden, a Sóhajok, a Challengers (itt írtunk róla) és a Queer (itt írtunk róla) alkotójának műve megosztó film abban az értelemben is, hogy éppen a #MeToo felvázolt problémájára és hátulütőire világít rá, sőt kritizálja a feministák legújabb nemzedékét és általában az amerikai liberalizmust is. Vagy: kritizálja ezeket? Tényleg nekik megy? A Vadászat után esetében baj, hogy fel kell tennünk ezeket a kérdéseket.

A történet főhőse a Julia Roberts által kiválóan eljátszott Alma. Alma a Yale Egyetem megbecsült professzora, akire felnéznek diákjai és kollégái egyaránt. A klasszikus feminizmus híve, tehát azt vallja, hogy egy nőnek igen is joga van karriert építeni, és nem kötelessége otthon főzőcskézni. Megteszi ezt helyette a szintén értelmiségi, pszichiáterként dolgozó férje, Fred, aki még szeret is a konyhában sürögni-forogni maximális hangerőn lejátszott zeneszámok kíséretében (a Fredet megformáló Michael Stuhlbarg is zseniális, olykor mulattató alakítást nyújt). Alma talán túlságosan is jó kapcsolatot ápol kollégájával, az Andrew Garfield által remekül eljátszott Hankkel, aki félreérthetetlenül nyomul a nála idősebb professzorra. Van egy riválisa is, a gazdag és befolyásos családból származó Maggie, akinek példaképe Alma, sőt talán ennél gyengédebb érzelmeket is táplál tanára és pártfogója iránt. Jó viszonyukat kihasználva a fiatal nő megpróbálja a saját pártjára állítani Almát, amikor szexuális zaklatással, sőt nemi erőszakkal vádolja meg Hanket. Így Alma két tűz közé kerül, hiszen Hank irányába barátsága és bajtársiassága, Maggie felé viszont oktatói kötelessége és elvei húzzák. Az ügyet pedig bonyolítja, hogy Maggie plágiumgyanúba került, amelyre éppen Hank hívta fel a figyelmét, a férfi erre apellálva tagadja a szexuális bűncselekmény vádját, azaz szerinte a hallgató csak el akarja őt tüntetni, hogy védje magát.

Hol az igazság? Ki hazudik? Egyáltalán érvényesek-e még az elvek, amelyekhez Alma ragaszkodik?

Eddig nem ejtettünk szót róla, viszont nagyon fontos, hogy a Vadászat után ötletgazdája nem Luca Guadagnino, hanem a filmben színészként is feltűnő Nora Garrett, akinek ez az első forgatókönyvírói kreditje. Korábban más színészek, rendezők, producerek asszisztenseként dolgozott, a Metánál mesterséges intelligenciával foglalkozott, valamint játszott néhány filmben és sorozatban (Beirut, Gyilkos elmék: Túl minden határon). Bevallása szerint „induktívan” haladt a sztori fejlesztésekor, azaz első körben csak Alma karaktere és az egyetemi közeg volt meg, aztán a kidolgozás során rájött, hogy ebben figurában és történetében több potenciál rejlik.

Elsősorban Garrettet az önámítás és az igazság felszínre kerülésének problémái érdekelték, de nyilvánvaló, hogy specifikusan a feminizmus, a liberalizmus, a politikai korrektség és a #MeToo különféle értelmezései foglalkoztatták, hiszen ezekről direkten beszélgetnek a történet hősei.

Guadagnino pedig úgy tette a sajátjává ezt a filmet, hogy bár nagyon tetszett neki a forgatókönyv, de nyomatékosan megkérte Garrettet, hogy változtassanak az utolsó húsz lap történésein, vagyis nagyjából a cselekmény utolsó húsz perce merőben eltér attól, amit Garrett papírra vetett. A poéngyilkosság elkerülése végett legyen elég annyi, hogy ez a változtatás Alma karaktere javára vált, így következetesebb és egyértelműbb a fejlődési íve, ugyanakkor a Vadászat után üzenetének határozatlanságát erősíti.

Azzal nincs gond, hogy Garrett és Guadagnino komplex karakterek megalkotására törekedett, és a három főszereplő esetében mindenképp inkább sikerrel jártak, mint sem. Morális komplexitásuk, sőt ellentmondásosságuk kritikus fontosságú abból a szempontból, hogy a film a #MeToo, a feminizmus és a liberalizmus buktatóiról értekezik.

Akarva-akaratlanul is érzékletesen bemutatja Alma mint egyszerre érintett és kívülálló (érintett, mert Hankhez érzelmileg, Maggie-hez szakmailag kötődik, kívülálló pedig azért, mert nem volt szemtanúja a zaklatásnak) egyénen keresztül, hogy a szexuális bűncselekményekről, illetve vádakról milyen a társadalom percepciója.

Minimum ellentmondásos, mivel az emberek többsége a sajtóból és a médiából értesül egy-egy ilyen ügyről, majd arról, hogy ez és ez a vádlott tagadja a vádakat, sőt – mint azt Johnny Depp tette – visszavág egy saját történettel, ami már őt mutatja be áldozatként. Nem csoda tehát, hogy egy kívülálló teljesen összezavarodik az egymásnak ellentmondó vallomásokat befogadva, Alma emiatt egyre növekvő frusztrációja tulajdonképpen a társadalom frusztrációját is tükrözi.

Egyszerre erénye és negatívuma a Vadászat utánnak, hogy Guadagninóék kihagyásos szerkesztéssel mesélik el a sztorit. Alma szemszögére korlátozzák a cselekményt, így a néző csak annyit tud az ügyről, amennyit ő, vagyis erősen hiányos a tudásunk Hank és Maggie konfliktusáról. Az alkotók végig „gonosz” játékot űznek a befogadóval, tehát egyszer elhitetik, hogy Hank ártatlan, aztán Maggie részéről érkezik olyan reakció, ami a férfi bűnösségére erősít rá, majd egyetlen beállítással újra elbizonytalanítanak Maggie őszinteségét illetően – hogy Hank egyik érzelmi kitörése megint a hallgató malmára hajtsa a vizet. Ugyanolyan kényelmetlenül érezhetjük magunkat a film nézése közben, mint a Manson- vagy a Depp–Heard-ügyben: eleinte felháborodtunk azokon a dolgokon, amelyekkel a férfisztárokat vádolták, majd az (állítólagos) áldozatok kompromittálódása kétségek közé taszított minket.

Ha az ember objektív akar maradni, képtelenség állást foglalni bármelyik ügyben, így Hank és Maggie konfliktusában is. A Vadászat után azt sugallja, hogy csak úgy lehetséges a döntés, ha valamilyen ideológia mentén, nem kis mértékben érzelmi alapon hozzuk meg.

Hank azt bizonygatja, hogy évtizedeken keresztül maga is küzdött a nők jogaiért, tehát nem lehet szexuális ragadozó, Maggie csak a bőrszínét és a nemét előnyére fordítva akarja besározni őt, hogy mentse az irháját, hogy eltussolja a plágiumgyanút. Maggie pedig nem egyszer húzza elő a „nő vagyok és fekete” ütőkártyát, amellyel potenciálisan produktív párbeszédeket akaszt meg vagy lehetetlenít el.

Mindez roppantul frusztrálhatja a nézőt, nem feltétlenül jó értelemben, de egyértelműen frusztrálja Almát, aki klasszikus jellemfejlődésen esik át a cselekmény során. Guadagnino és Garrett nagyjából az ő karakterét vezetik végig kellő határozottsággal a cselekményen, és abban Julia Robertsnek nagy szerepe van, hogy a főhősnő működik. Roberts pályafutása egyik, ha nem a legerősebb alakítását nyújtja, gyönyörűen kibontja Alma meghasonlását vagy más szempontból ébredését. A professzor önámításban él sok szempontból, az egyik nagyon személyes, karrierjét is befolyásoló sötét titkára csak a cselekmény végén derül fény, önámításának szimptómája pedig gyomorbetegsége, ami állandó és egyre súlyosabb rosszulléteket okoz neki. Ez utóbbi persze összefüggésbe hozható azzal, hogy önpusztító életet él, egy-egy kiadós hányás után is teljes nyugalommal iszogat tömény italokat a rákövetkező jelenetekben.

Ám egyértelmű, hogy a gyomorbaj ez esetben pszichoszomatikus tünet, ennek „gyógyítását” nem az egészségügy orvosai végezhetik el, hanem maga Alma tudja megoldani a hétköznapjaiban, a Hank–Maggie-ügyre adott reakcióiban. Nagy dilemma az övé, hiszen a katedrán tanított „progresszív” elveinek megfelelően teljes mellszélességgel támogatnia kellene a bőrszíne és neme miatt többszörösen is potenciálisan diszkriminálható tanítványát. Azonban Hank (túlságosan is) jó barátja, jól ismeri őt, és hiába fehér férfi – a klasszikus #MeToo-narratívában általában az erőszaktevő, nem az áldozat –, szíve mélyén képtelen bűnösként tekinteni rá.

Az érzelmek és az ideológiák csapnak össze Almában, aki természetesen Maggie-ben meglátja egykori fiatal énjét, annak pozitívumait (idealizmus, a női sorsok jobbításába vetett hit) és negatívumait (feszültség az ideológia és a gyakorlat között, visszaélés a pozíciójával, identitásával) egyaránt.

Ezért indul el benne a változás folyamata, illetve ezért fordul szembe egyre inkább tanítványával, mert elkezdi demagógnak látni a fiatal nőt a plágiumgyanú és annak tükrében, hogy Maggie több ízben is kibúvónak használja a bőrszínét és a nemi identitását. Az alkotók igencsak ingoványos talajra tévedtek ezzel, hiszen Maggie egyáltalán nem pozitív karakter annak ellenére, hogy áldozatnak állítja be magát. Emiatt még merésznek is tekinthető a Vadászat után, hiszen a #MeToo és a Black Lives Matter utáni korszakban nem igazán találkozunk a fősodorban fekete nővel mint tulajdonképpeni antagonistával. De lehet, hogy csak azért látjuk antagonistának, mert magunk is elfogultak vagyunk a karizmatikus Garfield által megformált Hank irányába? Egyáltalán, elvitatható-e valakitől az, hogy áldozattá vált olyan alapon, hogy nem szimpatikus?

Hank néhány ballépése persze kompenzálja és árnyalja ezt a percepciót, de Alma fejlődése és ébredése felől nézve Maggie inkább a negatív példa. Azt a fajta mesterkélt és képmutató politikai korrektséget testesíti meg, amelynek célja már nem annyira az egykoron elnyomott társadalmi csoportok felemelése és elismerése, hanem inkább a kommunikáció már-már orwelli rendőrállamot idéző, félelmetes leszűkítése. Alma erre ébred rá, amikor meghívja magához Maggie-t, hogy beszéljék át ezt a zaklatási vádat, és tanítványa sértésnek és „nem korrektnek” titulál olyan kínzó kérdéseket, amelyekkel a professzor éppen az igazságot kívánja felszínre hozni. Az alkotók pedig a fiatal nő demagógiáját és „píszí” beszédének álszentségét azzal leplezik le a legkonkrétabban, hogy egy idő után nemcsak Almánál, hanem Maggie-nél is elpattan a cérna és már egyáltalán nem válogatja meg a szavait: sérteget és káromkodik.

De az alkotók tényleg a #MeToo és a politikai korrektség problémáira kívántak rámutatni Alma történetén keresztül?

Tényleg az a Vadászat után célja, hogy hangsúlyozza: hatalmi érdekek vagy személyes bosszúvágy is meghúzódhat a szexuális zaklatási vádak hátterében, és így akár ártatlan emberek karrierje is derékba törhet?

Ezekre a kérdésekre nem lehet egyértelműen válaszolni, és ez negatívuma is a filmnek, ahogy a kihagyásos szerkesztés is egyfajta Akhilleusz-ínként működik. Az információ lekorlátozása egyúttal meggátolja az egyértelmű és bátor kijelentéseket, ez által pedig a Vadászat után nemcsak bizonytalannak, hanem rossz értelemben politikailag korrektnek is tűnik. Bizonyos filmeknél gyümölcsöző, ha a készítők nem rágnak mindent a befogadó szájába, így az elgondolkodhat a felvetett témákon a mozizás után is. Ám ez esetben Guadagninóék olyan kényes, megosztó és aktuális problémákat érintenek, amelyekkel kapcsolatban határozottabban állást kellene foglalniuk. Alma ugyan egyre inkább kiábrándul a liberalizmus képmutató formájából és egyúttal az ehhez kötődő Maggie-ből is, de például az említett utolsó húsz perc, kiváltképp a zárójelenet annyira rejtélyeskedő, annyira sok információ hiányzik ebből, hogy akár még magát Almát is lehetne egy csökönyös, áldozathibáztató gonosztevőként értelmezni ennek tükrében. Márpedig ezzel megkérdőjelezik, hogy pozitív irányú a jellemfejlődése, holott az jó eredmény, ha valaki felismeri az ideológia és a realitás közötti összeférhetetlenséget.

A Vadászat után tehát minden erénye ellenére két szék közé, a pad alá kerül. Látszólag a bátortalan, sok esetben károsan kimért beszéd ellen érvel, hogy aztán a bizonytalanságával éppen a negatív értelemben vett politikai korrektséget erősítse. A kiindulási alapja, felvetései izgalmasak, mert a közelmúlt történései miatt nem lehet sem az önmagukat ártatlanoknak valló vádlottaknak, sem az ellentmondásokba keveredő (állítólagos) áldozatoknak őszintén hinni. Bátortalansága akár úgy is értelmezhető, hogy ezt a káoszt képezi le, de valójában éppen a problémafelvetést ártalmatlanítja. Van probléma a jobb, bal és liberális oldalon egyaránt, mégpedig a szélsőségek és túlkapások, célszerűbb lett volna ezekre kihegyezni a Vadászat után történetét is, gyümölcsözőbb film született volna.

Vadászat után (After the Hunt) – színes, amerikai-olasz dráma, thriller, 139 perc, 2025. Rendezte: Luca Guadagnino. Írta: Nora Garrett. Operatőr: Malik Hassan Sayeed. Zene: Trent Reznor, Atticus Ross. Szereplők: Julia Roberts (Alma), Ayo Edebiri (Maggie), Andrew Garfield (Hank), Michael Stuhlbarg (Fred), Chloë Sevigny (Kim). Forgalmazó: InterCom. Bemutató: 2025. október 16. Korhatár: 16 éven aluliak számára nem ajánlott!

A cikkhez felhasznált képek forrása: InterCom.